Shaq legnehezebb ellenfele, Agent Zero és a többiek – az NBA legnagyobb albatroszai

Az albatroszok a maguk akár több mint tízkilogrammos testtömegükkel a legnehezebb repülő madarak közé tartoznak. A 3-3,5 métert meghaladó szárnyfesztávolságuk nagy segítségükre van, e nélkül képtelenek lennének felszállni és fennmaradni, de nemcsak a levegőben, hanem a vízen is otthon érzik magukat, még a hullámok sem képesek maguk alá gyűrni őket.

Még mielőtt további ornitológiai fejtegetések következnének, tegyük fel a kérdést: mi közük van az albatroszoknak az NBA-hez? A New Orleans Pelicans akár még jó tipp is lehetne, de nem erről a klubról van szó. Az NBA-s szleng azokat a dollárszázmilliókat érő szerződéseket definiálja albatroszként, amelyek hosszú évekre gúzsba kötnek egy-egy klubot és megakadályozzák az építkezést (esetleg relokációra kényszerítik). Olyan megállapodások, amiket a vezetőség szíve szerint egy tollvonással megszüntetne és kihúzna a fizetési listáról. Csakhogy az albatroszokat nem lehet eltüntetni.

A közelmúltban a Boston Celtics bedobója, Jaylen Brown aláírta az NBA történetének legnagyobb értékű kontraktusát, ami a 2024–2025-ös szezontól kezdve öt év alatt 304 millió dollárral teheti gazdagabbá. Őrületes összeg, aminél többet nem is kaphatott volna, ugyanis a kollektív szerződés értelmében minden játékos számára van egy határ, amire jogosult annak tekintetében, hogy pályafutása során addig mit ért el. Az úgynevezett szupermax is ilyen, amit csak olyan kosaras kaphat meg, aki már legalább hét szezont lehúzott az NBA-ben, valamint vagy bekerült a legutóbbi idény All NBA-csapatába, vagy a legutóbbi három szezon során kétszer, vagy ugyanilyen paraméterek szerint volt már az Év védője vagy nyert MVP-címet az elmúlt három szezonban.

Brown az elsőnek megfelel, így joggal tarthatta a markát. Fontos megjegyezni, hogy a szupermax összege mindig az adott évi fizetési sapkán múlik, ugyanis a csapatok által felhasználható bérkeret 35 százalékát viheti el egyetlen játékos. Maga a sapka évente maximum 10 százalékkal nőhet (elkerülendő a 2016-os nagy pénzszórást), így jön ki Brown potenciális 304 milliója.

A 26 éves Brown tavaly karriercsúcsot döntött játékpercátlagban, pontátlagban, lepattanóátlagban és dobószázalékban, egyértelműen felfelé ível tehát a pályafutása a bedobónak, csakhogy két probléma is felvetődik vele kapcsolatban.

Rendkívül kockázatos húzás volt ez a Celticstől, hiszen a Tatum–Brown páros kémiája évek óta kardinális kérdés, és eddig mindössze egy vesztes nagydöntőt tud felmutatni a köréjük épülő Boston, ahol egyébként a keret további része sem éppen gyenge. Egy bajnoki cím azonnal validálhatja a döntést, csakhogy 2025-től kezdve ők ketten már 70 százalékot vihetnek el a bérkeretből. Az NBA-ben persze nincs hard cap, túl lehet lépni az összeget luxusadó befizetésével, de Brown esetében még az is kétséges, hogy ott van-e a liga 15 legjobbja között.

Anthony Davis három évre szóló, 186 milliós hosszabbítása hasonló kategória, a sérülékenység pedig nála már nem is rizikó, hanem állandó jelenség.

Nem lehet mindenki Grant Hill.

Ezzel a minisorozattal nem az ördög falra festése a cél, de talán érdemes megemlékezni néhány régi albatroszról, akik nem öregedtek szépen. Lesznek olyan szerződések az összeállításban, amikor valaki sérülés miatt vált csapata béklyójává, olyanok, amiket már a megkötés pillanatában sem értett senki, számos 2016-os megállapodás, és elég sok New York-i is helyet kap a listánkon.

Az összegek az infláció és a majdhogynem exponenciálisan növekedő bérkeret miatt elsőre talán annyira nem is beszédesek, ezért feltüntetjük azt is, hogy az adott kontraktusok évente hány százalékát foglalták le átlagosan a vonatkozó bérkeretnek.

Sorozatunk első részében azokat a játékosokat mutatjuk be, akik esetében nem sok kétség fért ahhoz, hogy rászolgáltak a busásan fizetett hosszabbításra, aztán többnyire a sérülések, esetleg fegyelmezetlenség, vagy a testük szavatosságának idő előtti lejárta miatt kosárlabdázóból kiiktatandó könyvelési tétellé változtak.

John Wall (Washington Wizards, négy év, 170 millió dollár, 35 százalékos szupermax)

A villámléptű irányító a 2010-es évekre ultraatletikussá váló NBA-ből is kimagaslott az adottságai révén. A dobása ugyan még az átlagot sem ütötte meg, de annyival gyorsabb és ruganyosabb volt szinte mindenkinél, hogy még csak szüksége sem volt a pontosságra. 2019-ben járt volna le a második szerződése a Washingtonnál, a vezetőség viszont már 2017-ben jobbnak látta, ha magához láncolja Wallt, aki pályafutása legjobb évén volt túl: 23,1 pontot, 10,7 asszisztot és két labdaszerzést tett a közösbe meccsenként, ráadásul a hatékonysága is megugrott, mindenben karriercsúcsot döntött. Korábbi sérüléseit is maga mögött hagyta, az azelőtti négy kiírás során csupán 12 mérkőzést mulasztott. A jutalma egy négyéves, 170 millió dolláros megállapodás lett, ami 2019 nyarától kezdett el ketyegni. Csakhogy akkor már abban sem lehettünk biztosak, hogy Wall valaha pályára fog lépni.

Egy albatrosztól háromféleképpen lehet megszabadulni: kivásároljuk az illetőt, esetleg elcseréljük egy másik csapathoz úgy, hogy megédesítjük egy kis ajándékkal (draftjoggal), vagy kicseréljük egy másik albatroszra. Wall sorsa utóbbi lett, a Wizards Houstonba küldte Russell Westbrookért cserébe.

Azaz John Wall soha egy percet nem játszott Washingtonban a 170 milliós szerződéséért. Houstonban a 2021–2022-es idény előtt megmondták neki, hogy nem kérnek belőle, inkább a fiatalokat favorizálják, megkapja a 44 millió dollárját akkor is, ha még edzésen sem jelenik meg. Egy évvel később a Rockets kivásárolta, majd a Los Angeles Clippershez igazolt, viszont 2023 februárja óta csapat nélkül tengődik.

Gilbert Arenas (Washington Wizards, hat év, 111 millió dollár, a bérkeret 32 százaléka)

Wall washingtoni elődje is hasonlóan járt. Agent Zero a 2000-es évek közepének egyik legjobb játékosa volt, akadt egy olyan háromszezonos periódus, amikor meccsenkénti pontátlaga (27,7) Kobe Bryantével vetekedett. Arenas a 2007–2008-as idényben 69 mérkőzést hagyott ki, de amikor belengette, hogy kilép a szerződéséből és elhagyja a Wizardsot, a vezetőség inkább megállapodott vele további hat évre 111 millió dollárért.

A játékos „hálából” két meccs kivételével kiülte a következő évet, hogy gyógyuljon, aztán 2009 őszén visszatért és majdnem régi fényében tündökölt.

Az eset csodák csodájára napvilágot látott, David Stern mindkettőjüket elmeszelte a szezon további részére.

Egy évvel az incidens után Arenas már Orlandóban találta magát, miután a Wizardsnak sikerült egy másik albatroszért, Rashard Lewisért cserébe megszabadulni tőle. A Magicnél már csak csereként számoltak vele, majd amnesztiával kivásárolták. A Memphis Grizzlies még bizalmat szavazott neki, viszont ott sem evett meg sok sót, 2012 tavasza után pedig már senki sem kereste az NBA-ből. 30 évesen lejátszotta utolsó NBA-meccsét, majd még jött egy év Kína, ami után végleg felhagyott a kosárlabdával. De még mindig jobban járt, mint Crittenton, aki gyilkosság miatt jelenleg is börtönben ül.

Allan Houston (New York Knicks, hat év, 100 millió dollár, a bérkeret 30 százaléka)

Nem az első New York-i szerződés a listánkon, de mind közül talán ez tűnt a leginkább racionálisnak a megkötés időpontjában. Az persze elég vörös zászló volt már akkor is, hogy Houston 2001-ben 30 éves volt, viszont sosem akadt gond az egészségével, az addigi nyolc szezonja alatt mindössze 14 mérkőzésről hiányzott. Csodálatos és megbízható dobómozdulat, két All Star-tagság, egy olimpiai bajnoki cím és a Knicks történetének egyik legikonikusabb dobása, majd a hősies teljesítmény az 1999-es nagydöntőben mind alátámasztotta a döntést.

Houston 2001–2002-ben 20 pont fölé tornázta az átlagát, egy évvel később 22,5-nél állt meg, összpontszámban pedig nyolcadik helyen végzett az NBA-ben, megelőzve például Shaquille O’Nealt, Karl Malone-t, Ray Allent és Michael Jordant.

Először 32 meccset hagyott ki, de nem műttette meg magát, ami visszaütött 2004–2005-ben, amikor már csak 20-szor tudott felsántikálni a pályára. 2005 őszén bejelentette visszavonulását, majd még két éven át ő volt a liga második legjobban fizetett játékosa. A Knicks pedig nem is tudott zsonglőrködni a szerződésével és évekre visszaesett az építkezés.

Bryant Reeves (Vancouver Grizzlies, hat év, 61,8 millió dollár, a bérkeret 33 százaléka)

Furcsa paradoxonja az NBA-nek az 1990-es évek. Fantasztikus centerek váltották egymást vagy vívtak egymás ellen, mégis egy dobóhátvéd hajtotta uralma alá a ligát. Hozzá hasonló kvalitású játékosból igencsak kevés akadt, ezért például egy újonnan megalakult franchise, mint a Vancouver Grizzlies, választhatta a már megszokott utat, hogy fentről lefelé építkezik. A nyugat-kanadai klub 1995-ben csatlakozott az NBA-hez, legelső draftoltja pedig Bryant „Big Country” Reeves volt.

Fotó: Getty Images

A világ legnagyobb favágójának kinéző, 213 centiméteres és 130 kilós center méretét meghazudtoló képzettséggel rendelkezett, második szezonja pedig kifejezetten jól sikerült.

A Grizzlies a fent említett hosszabbítással honorálta az első két évben nyújtott produkcióját, Reeves azonban egyrészt képtelen volt formában maradni, másrészt folyamatos hátfájdalmakkal küzdött, ami miatt rengeteg összecsapást kihagyott, amikor pedig játszott, abban sem volt sok köszönet.

Végül 28 évesen vissza kellett vonulnia, de a Grizzlies még ezután is fizette. Vancouver városa nem is tudta megtartani a franchise-t és Reeves visszavonulásának nyarán, 2001-ben Memphisbe kellett költöznie a klubnak, amit sokan magyaráznak a center horribilis, gazdaságilag elviselhetetlen csapást jelentő szerződésével is.

Jermaine O’Neal (Indiana Pacers, hét év, 126,6 millió dollár, a bérkeret 34,9 százaléka)

Sokan tévhitben élnek is azt gondolják, rokoni kapcsolat fűzi Shaqhez, de ez nincs így, Baby Shaqről pedig majd a következő részben ejtünk szót. JO négy év portlandi hányattatás után az Indiana Pacersnél találta meg számításait a 2000-es évek elején, ahol hirtelen a keleti főcsoport egyik legjobb magasemberévé nőtte ki magát. Uralta a gyűrű környékét, atletikus, erős és technikás játékossá fejlődött és nagyon úgy nézett ki, a Pacers azonnal megtalálta a franchise arcát Reggie Miller visszavonulása után.

2003-ban a klub le is hozta neki a csillagokat az égről, amire egyrészt rászolgált, másrészt még csak 24 éves volt. Egy évre rá alapszakasz-győzelemre vezette a Pacerst és harmadik lett az MVP-szavazáson, viszont a későbbi bajnok Detroit Pistons egy emlékezetes keleti döntőben megállította őket a bajnoki cím felé vezető úton. Annak a rivalizálásnak a következő fejezete örökké emlékezetes marad, az NBA-t pedig más mederbe terelte: a Malice at the Palace néven elhíresült, a közönségre is kiterjedő tömegverekedés utóhatásaként a csapat magja megbomlott, O’Neal a hosszú eltiltását követően egyre többet volt sérült, a teljesítménye is visszaesett, az Indy pedig 2007-ben és 2008-ban a rájátszásba sem jutott be azok után, hogy két-három évvel korábban abszolút bajnokesélyesnek számított.

O’Nealt Torontóba cserélte a Pacers a maradék kétéves, 44,4 milliós papírjával együtt, Kanadában viszont fél szezon után elfogyott vele szemben a türelem és így került Miamiba. Közben 20/10-et átlagoló erőgépből 13/7-es lomha és lusta ballaszt lett, akiért nem igazán kapkodtak a kérők 2010-ben, amikor lejárt a szerződése. A Celtics végül leigazolta negyedáron, de Bostonban többnyire már csak a kispad jutott neki. Végül 35 évesen, több mint 1000 mérkőzéssel a háta mögött vonult vissza, ergo nem mondhatni, hogy a sérülések kettétörték volna a karrierjét.

A felsorolt példákat semmiképpen sem szabad lakmuszpapírnak tekinteni Brown esetében, hiszen nem ismerjük a jövőt, és legalább ennyi monstre megállapodás futott ki végül pozitívan. De ezek legalább annak idején indokoltak voltak.

A következő részben azokról lesz szó, akik esetében már a szerződéskötés pillanatában is lehetett aggódni, vagy éppen már akkor sem értette senki, mire gondolt az adott klubvezetés.

Kiemelt fotó: USA Today Sports