Skócia: egy szívet dobogtató válogatott, amelyet régóta üldözött a balsors
Nem volt még szerencsétlenebb futballválogatottja a világnak, mint a XX. századi Skócia, amely hihetetlen körülmények között mindig kiesett a vb-k és az Eb-k csoportkörében, bár a pontjai és a góljai számával, a játékával és a hozzáállásával gyakran érdemelt volna továbbjutást. A szív és a becsület lovagjai a XXI. első két évtizedében hiányoztak a mezőnyből. Tényleg hiányoztak.
null
Az idei Európa-bajnoki selejtezőkön két válogatott az elmúlt évtizedeihez képest feltűnő sebességgel gyűjtögette a pontokat az őszig: a skót és a magyar. A két nemzet sorsához hasonlóan a futballmúltjuk mélységeiben is megtaláljuk a párhuzamokat; szinte nem volt olyan világverseny például, amelyen kihozták volna magukból, ami bennük volt: a magyar válogatottnál talán két ellenpéldát tudunk felsorolni (az 1938-as vb és a 2016-os Eb), a skótnál egyet sem. A csoportkör folyamatosan a végállomást jelentette az Európa északnyugati peremén élő legendás nép fiainak, gyakran még szerencsétlenebb körülmények között, mint a mieink esetében.
Világbajnokságok: veretlenül is sikerült már kiesniük
Kezdésként megint 1982-től kell indulnunk, a világbajnokságok világbajnokságán annyi minden történt, hogy többek között a skót és a magyar futballemlékezetbe is örökre beleivódott. Mindkét válogatott olyan sorozatot produkált, amellyel a következő három vb bármelyikén gond nélkül továbbjutott volna, de a nyolcvankettes lebonyolítás mellett kiesett. Az első 24 csapatos vb-n ugyanis még tartottak középdöntőt, a csoportharmadikok pedig mind kiestek, akkor is ha a lehetséges pontok felét begyűjtötték és még a gólkülönbségükre és a góljaik mennyiségére sem lehetett panasz, mint történetesen a skótokkal és a magyarokkal történt. Három meccsen ők nyolcszor, mi tizenkétszer betaláltunk, ez is kevés volt.
Nekünk akkor még voltak európai szintű klasszisaink (Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Fazekas László vagy Kiss László), a skótok pedig még világklasszisok sorával büszkélkedtek; ők alkották minden idők Liverpooljának gerincét Graeme Sounesszel, Alan Hansennel és Kenny Dalglish-sal, de Gordon Strachan, Steve Archibald vagy Alan Brazil is a játékosok csúcskategóriájába tartozott.
Az 1978-as vb-n hiába verték meg Archibald Gemmill álomszólójának (5:17-től) is köszönhetően a leendő vb-döntőst, Hollandiát, rosszabb gólkülönbséggel mögé szorultak.
1974-ben a brazilok mögött estek ki rosszabb gólkülönbséggel, ráadásul veretlenül és minden szempontból pozitív mérleggel, egy győzelemmel, két döntetlennel.
Ha időben a másik irányba haladunk, azt láthatjuk, hogy Skócia hanyatlása sokkal jobban elhúzódott, mint a miénk, ráadásul az egyre súlyosabb szakmai gondjaik mellett sem lettek a sors kegyeltjei.
1986-ban, még mindig világsztárokkal és Alex Fergusonnal a kispadon belehúztak a vb halálcsoportjába, ebből egy iksz (Uruguayjal) és két minimális vereség lett (az NSZK és az első dán szupercsapat ellen). Négy évvel később újra tudtak győzni a csoportban, mégpedig a világ élvonalába tartó svédek ellen, az utolsó pillanatig volt esélyük a csoportharmadikok különversenyében, még a gólkülönbséggel sem volt baj – de ugyanaz lett a vége, mint mindig.
Máig utolsó világbajnokságuk idejére, 1998-ra a nagy csillagaik már kiöregedtek, bár közülük harminckilenc évesen még befért a keretbe Jim Leighton kapus, aki Ferguson Aberdeenjében és Manchester Unitedjében is alapembernek számított a nyolcvanas években. A franciaországi világbajnokságra beválogatott huszonkettő között alig találunk fiatalt, Skóciának nem voltak már se futballgéniuszai, de a nagyreményű talentumai is nyomtalanul eltűntek. Sokadszorra is összesorsolták a válogatottat a brazilokkal, és megint hősiesen tartották magukat, végül Tom Boyd öngóljával kaptak csak ki. A valaha volt legerősebb norvég válogatottal ikszeltek, de Marokkó véget vetett az álmaiknak, a második félidőre még emberhátrányba is kerültek. Hű esszenciája lett mindez az egész XX. századuknak, de még ezzel is cseréltek volna a XXI. század első két évtizedében, amikor hiányoztak a vb mezőnyéből.
Európa-bajnokságok: egy nagy hőstett, a becsület kedvéért
A skótok Eb-története sem sokkal vidámabb. 1992-ben, már a hanyatlás időszakában igen komoly bravúrnak számított, hogy selejtezőcsoportot nyerve történetük során először részt vehettek a kontinensbajnokságon. Miután ekkor még csak nyolc csapatból állt a mezőny, és a házigazdának (adott esetben Svédországnak) lefoglaltak egy helyet, mindössze heten kvalifikálhatták magukat az egész kontinenről. Nagycsapatok sora maradt le ezekről a viadalokról: 1992-ben nem jutott hely két vb-érem között a olaszoknak, de a spanyoloknak sem, míg a skótok kiejtették az addigi legerősebb román (Gheorghe Hagi) és bolgár (Hriszto Sztoicskov) válogatottat. Andy Roxburgh kapitány még olyan egyéniségekkel számolhatott mint Paul McStay a Celticből, Ally McCoist a Rangersből, Brian McClair a Manchester Unitedből vagy Gary McAllister a Leeds Unitedből.
Európa-bajnoki csoportjukba megkapták a címvédő hollandokat, az ezüstérmes Szovjetuniót (immár FÁK néven) és a vb-címvédő Németországot – ennél rosszabbul nem járhattak volna. Miután szűken kikaptak a hollandoktól és a németektől, rövid úton kiestek, de ezután váltak mesehősökké. Az utolsó körben, számukra már tét nélküli meccsen 3–0-ra legyőzték az elődöntőre pályázó FÁK-ot, besegítve a németekkel brusztoló hollandoknak, a hozzáállásukkal az egész világ elismerését kivívva.
A skót volt az a válogatott, amely az egész tornán nem ismert elveszett labdát, kelta és pikt őseiket idéző rohamaikkal próbáltak megmenteni mindent, ami menthető és azt is, ami nem. A kitartásuk végül elnyerte a jutalmát. Hazatérve felemelő ünneplést kaptak.
Míg Magyarországnak a nyolc vagy tizenhat csapatos Eb-re esélye sem volt eljutni, Skócia az első tizenhat csapatos Eb-n is helyet követelt magának, magabiztos selejtezősorozat után jutott el Angliába, ahol aztán a múltjuk megint kísértett, hiszen a lehető legszerencsétlenebb módon estek ki. A csoportjukban a pontjaik és a gólkülönbségük is azonos lett a hollandokéval, kevesebb szerzett góllal szorultak mögéjük. Miközben az utolsó körben legyőzték Svájcot, Patrick Kluivert 0–4-nél szépített a hajrában Anglia ellen, beteljesítve a skótokon ülő átkot.
Huszonnégy évre távoztak a mezőnyből, majd a magyar válogatottal közel egy időben kezdtek el magukra találni. 2016 előtt egy vállalható sorozat után még lemaradtak a selejtező rájátszásáról (szemben a mieinkkel), négy évvel később viszont éppen úgy jutottak el oda, mint a legjobbjaink. A csoportmeccseik felét ők is megnyerték, a másik felét elveszítették, de a Nemzetek Ligájában besegítettek maguknak a rájátszáshoz. A koronavírus második hullámának közepén, üres lelátók előtt, tizenegyes-párbajban jutottak túl Izraelen és a Szerbián is. Bár az Eb-n ők sem tudtak meccset nyerni, a teljesítményükre nem lehetett panasz, az utolsó körben ki-ki meccsen pariban voltak a vb-ezüstérmes horvátokkal, elsősorban Luka Modric és a híres jobb külsője lett a különbség 1–1 után.
Jelenlegi válogatottjukat, amely joggal pályázik a történelmi tettre, hogy jövőre végre továbbjusson egy világversenyen a csoportból, nemrég alaposan kiveséztük. Nincsenek még Modric (vagy éppen Dalglish, Souness, Strachan) szintű világnagyságaik, de az övék Scott McTominay (MU), Andy Robertson (Liverpool) vagy éppen a huszonkét éves Billy Gilmour (Brighton). Masszív a védelem, remekül él a kevés lehetőségével a támadójáték, jól tud építkezni Steve Clarke.
„Kemény munka, szerénység és McTominay” – ezzel a címmel tálalta a gyors kijutás titkáról szóló cikkét a Guardian, utalva a gólok felét szerző manchesteri középpályásra. A szerző szerint az együttes megdobogtatja a szíveket – a skótok hagyományaihoz méltóan –, és gondolatokat ébreszt. A címben felsorolt fő erények mellett felsorolja még a sztoicizmust, vagyis a rendíthetetlen lelki békét és erkölcsöt, bármi történik is az emberrel. Ez is méltó Skócia futballjához, sporttörténetéhez, sőt egész történelméhez.
Bárhogy is szerepeltek, bármilyen balsors is sújtotta őket, szegényebbek voltak nélkülük a világversenyek. Akárcsak nélkülünk.
Kiemelt fotó: The Guardian