Sokáig kellett várnia rá, de elérkezett Mendilibar ideje

A spanyol labdarúgás régóta ontja magából a tehetséges játékosokat és edzőket, így nem véletlen, hogy az európai topfutballban hemzsegnek a hispán szakemberek. Angliában idén Josep Guardiola Manchester Cityje vagy Mikel Arteta Arsenalja lesz a bajnok, Németországban Xabi Alonso Leverkusenje előtt tiszteleg a Bundesliga, Franciaországban Luis Enrique irányításával hozta a kötelezőt a Paris Saint-Germain, de mögöttük, mellettük is számos kiváló edző dolgozik. Elvégre ki vitatná, hogy Unai Emery remekel az Aston Villával, hogy Andoni Iraola kiváló munkát végez a Bournemouth kispadján, vagy azt, hogy a Girona Míchelnek köszönhetően végez majd Bajnokok Ligáját érő helyen. De talán kevesebb szó esik egy régi motorosról, aki egészen 2023-ig a rivaldafénytől távol próbálta minél jobb eredményekre vezetni aktuális csapatait, majd amikor már mindenki leírta, hirtelen Európa-ligát nyert a Sevillával, most pedig a görög Olympiakosz kispadján készül egy év alatt a második európai kupadöntőjére, ezúttal a Konferencia-ligában.

José Luis Mendilibar Etxebarría egy baszk kisvárosban, Zaldibarban látta meg a napvilágot, és bármennyire is igyekezett, sosem tudott az Athletic Bilbao első csapatáig eljutni. Középpályás volt, de nem kiemelkedően tehetséges, a Bilbao B mellett a CD Logrones és a Sestao volt az a két állomás, ahol megfordult, utóbbi klubnál nyolc idényt töltött el a másodosztályban (1987-ben a későbbi kiváló Deportivo-edzővel, Javier Iruretával kevés híján a feljutás is összejött a csapatnak). Mendilibar végül 1994-ben fejezte be pályafutását az alacsonyabb osztályú Lemonánál, hogy aztán nem sokkal később gyerekekkel kezdjen el dolgozni.

Először az Athletic Bilbao fiataljainál szerzett gyakorlatot, majd 2004-ig olyan kiscsapatoknál dolgozott, mint az Athletic utánpótlásához köthető Basconia (két ízben is) vagy az Aurrera de Vitoria, illetve a főleg üdülőhelyként ismert Lanzarote. 2004-ben a Segunda Divisiónban (spanyol másodosztályban) szereplő, szintén baszk Eibar kispadjára ülhetett le, ez volt az első jelentősebb állomás karrierjében, és meglepetésre a végelszámolásnál csak három ponttal maradt el a harmadik, és így feljutó Deportivo Alavés mögött.

A csapat szívós és harcias focit játszott, amivel alaposan megnehezítette a riválisok dolgát. Ha az Eibar akkor nem is, ő már 2005 nyarán osztályt válthatott és gyermekkori álmát megvalósítva az Athletic Bilbao kispadjára került. A hozzáfűzött reményeket azonban látványos módon nem váltotta be: a bajnokságban tíz mérkőzés után kiesőhelyen állt a csapattal, így menesztették, a megboldogult Intertotó-kupából pedig a kolozsvári CFR ejtette ki a csapatát két győzelemmel.

2006 nyarán ismét egy másodosztályú feladat találta meg, a Real Valladolid kérte fel a szakmai munka felelősének, ahol ismét bizonyítani tudta rátermettségét és magabiztosan megnyerte a bajnokságot az Almería és a Real Murcia előtt.

A LaLigában sem vallott kudarcot, a csapatot két egymást követő szezonban is sikerült benntartani a legjobbak között, noha a 15. helyezés mindkétszer arra utal, hogy voltak nehéz pillanatok. Ezzel együtt a szurkolók elégedettek voltak a fegyelmezett, jobbára védekezésre alapozó, klasszisokban szintén nem dúskáló csapatukkal és a tisztes helytállás jelentette elvárásnak sikerült tökéletesen megfelelni. Az edző és a klub kapcsolata végül 2010 februárjában pecsételődött meg, amikor a csapatnak nagyon nem ment, az idény végén elbúcsúzott az élvonalbeli küzdelmektől.

Mendilibar egy évig volt munka nélkül, hiszen pont 2011 februárjában találta meg az újabb feladat, ki kellett rángatnia a nehéz helyzetből a CA Osasuna csapatát. Itt egyébként volt egy magyar játékosa is Vadócz Krisztián személyében, aki a közös munkával eltelt szűk fél év alatt fontos játékosa lett a szakembernek: 15 mérkőzésből 12-szer lehetőséget kapott, ötször ráadásul a kezdő sípszótól az utolsóig. Válogatott játékosunk végül az idény végén továbbállt, Mendilibar azonban maradt és a kilencedik után egy hetedik hellyel örvendeztette meg az El Sadar közönségét. Végül 2013 szeptemberében menesztették, miután a csapat három vereséggel indította az idényt.

Pontosan egy évtizeddel az elmaradt feljutást követően 2015 nyarán visszatért az akkor már élvonalbeli Eibarhoz, és ez a döntés alighanem karrierje addigi legszebb és legsikeresebb időszakát hozta el számára. Nem csak azért, mert hat évet húzott le az üde színfoltnak számító kiscsapat élén, hanem azért is, mert roppant kellemetlenné tették a legnagyobb csapatok számára is a szinte nevetségesen pici, alig 8000 néző befogadására képes Estadio Ipurúát. A volt újpesti kapus, Marko Dmitrovics és a robusztus középcsatár, Sergi Enrich nevével fémjelzett Eibar éveken át volt a spanyol bajnokság egyik legérdekesebb csapata, amelyet magasszintű taktikai fegyelem és kemény védőjáték jellemzett. Gyakorlatilag nem is volt más esélye, hogy felvegye a versenyt a tehetősebb riválisokkal szemben és ha szakmailag voltak is hiányosságai, küzdőszellemben és elhivatottságban nem sokszor maradt alul. Manapság ha egy edző hat éven keresztül megmarad egy csapatnál, nem szükséges taglalni a munkája minőségét, hiszen ez a tény önmagáért beszél, ám érdemes kiemelni, hogy 2017-ben és 2018-ban tizedik, valamint kilencedik helyre vezette az Eibart Mendilibar, ami a klub történetének legfényesebb eredményeit jelentik. Előbbi teljesítménye miatt megkapta első edzői egyéni díját is, a Miguel Munozról elnevezett trófeát, amit minden szezonban a bajnokság legjobb edzőjének ítélnek oda a spanyol pontvadászatban.

Egy idő után aztán nem lehetett tovább viaskodni a gazdasági hátránnyal, amely egyre inkább a pályán látottakra is kihatott, így 2021-ben véget ért a tündérmese, a csapat kiesett a másodosztályba, az új időszámítást pedig már nem a szakemberrel képzelték el a nehéz időkben is lojális klubvezetők. Ekkor úgy tűnt, a 60 éves Mendilibar megmarad a kiscsapatok szintjén, akiket ügyesen megtanít szervezett védőjátékra és az ellenfél támadásainak elrontására, és ebből a skatulyából 2022 tavaszán sem tudott kitörni, amikor mindössze négy – igencsak eredménytelen – hónapot tölthetett el a Deportivo Alavés kispadján.

Tavaly tavasszal még a spanyol viszonyokat jól ismerők szerint is a meglepetés erejével ért fel, hogy kinevezték pályafutása addigi legmagasabban rangsorolt csapatához, a rendszeres nemzetközi kupainduló, Európa-liga-specialista Sevillához, ahol meg kellett állítania a gazdaságilag és szakmailag is zuhanórepülésben lévő klub szabadesését. A bajnokságot végül stabilabbá vált játékkal a 11. helyen zárta a csapat, az Európa-ligát viszont kisebb meglepetésre megnyerte, és ebben már a baszk mesternek is jelentős szerepe volt, miután a negyeddöntőktől kezdve ő dirigált. Ahhoz képest, hogy a 2005-ös Intertotó-meccseket leszámítva semmilyen tapasztalata nem volt az európai versengésekben, a Manchester United kiütésével debütált (idegenben 2–2, otthon 3–0), majd az elődöntőben az esélyesebbnek tűnő Juventust is búcsúztatni tudta csapatával, mielőtt Budapesten tizenegyesekkel felülmúlta volna José Mourinho AS Romáját. A cilinderből teljesen váratlanul előhúzott tréner tehát élete első nagy trófeáját hódította el egy nehéz helyzetben lévő csapattal, ám ennek ellenére meglepően könnyedén váltak meg tőle októberben, egy Rayo Vallecano elleni 2–2-t követően.

Februárban kapta meg első külföldi kinevezését, méghozzá a görög rekordbajnok Olympiakosznál, és a kezdeteket a magyar szurkolók is figyelhették, mert az első jelentősebb feladata a Ferencváros elleni párharc volt a Konferencia-ligában. A két 1–0-s győzelem sokat elárult arról, hogy ez egy gyümölcsöző együttműködés lehet, de azzal minden várakozást felülmúlt, hogy egészen a döntőig vezette az addig sokszor szétesettnek tűnő együttest. A legjobb 16 között súlyos, 4–1-es vereséget szenvedtek odahaza az izraeli Maccabi Tel-Avivtól, ám a visszavágón hat gólt szerezve innen is a maguk javára fordították a párharcot, majd a török Fenerbahce kiverésével jutottak el az elődöntőbe. Itt meglepetésre a Premier League-ben remeklő Aston Villát búcsúztatták meggyőzően, kettős győzelemmel, 6–2-es összesítéssel, így készülhetnek az elvileg Athénban rendezendő, Fiorentina elleni fináléra, ám azért szükséges az óvatos megfogalmazás, mert a feszült belpolitikai helyzet miatt még az is lehet, hogy az UEFA elveszi a rendezés jogát a görög fővárostól. A bajnokságban ezalatt a dobogóért harcol az Olympiakosz, a bajnoki címről már lemondhat a hétvégi, PAOK elleni vereség (0–2) miatt, de ismerve, hogy a csapat hogyan teljesített februárig és két edzőt már elfogyasztott Mendilibar előtt, a dobogó is szép befejezés lenne. Nem is csoda, hogy már szerződést hosszabbítottak a spanyol edzővel, a szurkolók pedig hamar megkedvelték, mert remekül nyúlt a csapathoz és több játékosa is ragyogó formát mutat az irányítása alatt.

A most 63 éves tréner a tavalyi Európa-liga-döntő előtt mesélt arról, hogy bár több évtizede a futballban van, mintha csak mostanában fedezték volna fel, ám az is igaz, hogy az eddigi állomáshelyei és eredményei alapján nehéz is volt számára a kitörés a középszerűségből. Egyre több szimpatizánsa van, miután fizimiskájában egy régivágású filmsztárra emlékeztet, megjelenésében pedig kimondottan a kényelmes öltözéket helyezi előtérbe, csak nagyon ritkán láthatjuk elegáns viseletben, többnyire melegítőben álldogál az oldalvonal mentén. A csapatairól általában elmondható, hogy rendkívül fegyelmezettek és a játékosai általában azért is kedvelik, mert nem terheli őket túl, egyszerű, teljesíthető elvárásokat támaszt feléjük. A régivágású imázsra ráerősít, hogy kerüli a felhajtást, edzőként akar érvényesülni, nem influenszerként, megmondóemberként vagy véleményvezérként, ráadásul az érzelmeit is jól kontrollálja, nincsenek szélsőséges megnyilvánulásai, a győzelmeket is jobban szereti az öltözőben megünnepelni a játékosaival és a stábtagokkal.

Persze ha az Konferencia-ligát megnyerné az Olympiakosszal, azt nehéz volna szerényen megünnepelni, erre a fanatikus pireuszi szurkolók jelentik a garanciát, akik már így is szinte félistenként tisztelik.

Kiemelt kép: Giannis Papanikos / Zuma Press Wire / Alamy Stock Photo