Sorsdöntő hibák a Divisional Roundban
Általánosan elfogadott tény, hogy a Divisonal Round az NFL legjobb hétvégéje, ugyanis rendre nyolc közel egyenlő erősségű csapat marad ilyenkor, ráadásul szombatra és vasárnapra is jut két-két mérkőzés. A rájátszás ezen körében ismét nem kellett csalódnunk, kiváló mérkőzéseket láttunk, amelyek mind az utolsó pillanatokban dőltek el. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a négyből három meccs óriási, mégis viszonylag könnyen kiküszöbölhető hibáknak köszönhetően dőlt el. Vizsgáljuk meg ezeket!
A Tennessee Titans kisebb meglepetésre megszerezte az első kiemelést az AFC-ben, azonban a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is elvérzett az első meccsen. Nemcsak a Cincinnati Bengals elleni vereség ténye, de annak módja is kísérteties hasonlóságot mutat az előző szezonnal:
Gyenge time management, gyáva döntések a negyedik kísérleteknél, rosszul felmért játékosállomány és borzasztó játékhívás a támadóoldalon.
Ezek a hibák egészültek ki három eladott labdával, ami végleg megpecsételte a sorsukat.
Kezdjük a time managementtel, ami főleg a meccs hajrájában okozott óriási problémát. Két perc és 43 másodperc volt még az órán, amikor a Titans megkapta a labdát a saját 16 yardos vonalán, majd egy Derrick Henry futással lepörgették az időt a two minute warningig. Ezután mégis úgy döntöttek, hogy megpróbálnak eljutni mezőnygóltávolságig, és egy közel 20 yardos passz meg is teremtette ennek a lehetőségét.
Ami ezután történt, az viszont teljesen értelmezhetetlen: újabb futás, ezúttal egy yardot sem sikerül belőle szerezni, de nem sietnek, közel 40 másodpercet pocsékolnak el, majd újabb passzjátékot hívnak, de csak öt yardot sikerül haladni. Ekkor már muszáj játszaniuk az idővel, ugyanis, ha nem sikerül a 3rd & 5, akkor a Bengalsnak még lehet ideje egy támadásra, ugyanakkor haladniuk is kellene, mert még mindig nagyon messze vannak attól, hogy mezőnygólt rúgjanak. Ennek az eredménye az, hogy Ryan Tannehill a kelleténél nagyobb kockázatot vállalva forgalomba passzol, és bár a dobás jó helyre megy, sikerül belenyúlni, majd a felpattant labdát összeszedni a Cincinnati védelmének. Ha kaotikusnak tűnik ez az egész, az nem véletlen, mintha a Titans sem tudta volna, mit akar. Ha nem akartak kockázatot vállalni, miért passzoltak az óra lefuttatása helyett? Ha pedig rá akartak menni a field goalra, miért nem igyekeztek jobban? A megoldás minden bizonnyal az, hogy mezőnygólt akartak rúgni, de nem akartak időt hagyni a Bengalsnak, ami alapvetően jó elképzelés, csak a sorrendet felcserélték:
Először el kell jutni mezőnygóltávolságba, és csak utána kell az órával is foglalkozni.
A negyedik kísérletek rossz megítélése olyan gyakran kerül elő, hogy túl sok időt nem szentelnék neki, de azt nem szabad szó nélkül hagyni, hogy Mike Vrabel edző megint csődöt mondott ezen a téren. Már az első negyed közepén érezhető volt, hogy ebből baj lehet, ugyanis a Bengals 39 yardosán a puntot választotta a field goal helyett. Ez egy 57 yardos mezőnygól lett volna, ami tény, hogy nem a világ legegyszerűbb feladata, de egyértelműen nem lehetetlen megoldani, ráadásul a playoffban illene ekkora kockázatot bevállalni. A másik két alkalommal viszont nincs mentség arra, hogy nem próbálkoztak a first down elérésével, hiszen a korábban már többször említett Ben Baldwin modell szerint mindkétszer ez lett volna a helyes döntés.
Azt azonban mindenképp Vrabel számlájára kell írni, hogy hét perccel a meccs vége előtt merész volt, és megpróbált egy 4th & 1-et, sikertelenül. Ezzel pedig elérkeztünk a következő problémához, az offense játékhíváshoz, és az érthetetlen személyi döntésekhez.
Todd Downing ugyanis korábban elpocsékolt egy kísérletet egy option játékkal, amihez Tannehill nyilvánvalóan nem elég atletikus, majd a negyedik downon Henry kezébe adták a labdát a bombaformában játszó D’Onta Foreman helyett.
Nem lenne fair a két játékos futásonkénti átlagát összehasonlítani, mert Foreman esetében lényegesen kisebb a minta, az viszont egyértelmű volt, hogy ezen az estén ő volt a dinamikusabb, extra yardok kiharcolására képes futó, míg Henry mozgásán látszott, hogy nem épült fel teljesen a sérüléséből. Ennek fényében érthetetlen, miért ragaszkodtak hozzá ennyire.
Mennyit számít a special team?
Gyakran követjük el azt a hibát, hogy alábecsüljük a special teamek jelentőségét, és nem helyezzük őket egy lapra a támadókkal és a védőkkel.
Talán ebbe a hibába esett a Green Bay Packers is, amely 2021-ben az NFL leggyengébb speciális egységével rendelkezett, ennek pedig a rájátszásban itta meg a levét.
A San Francisco 49ers blokkolt egy field goalt és egy puntot is, utóbbiból ráadásul TD-t is szerzett, valamint a visszahordások során is egyértelműen a Green Bay fölé tudott kerekedni, ezzel folyamatosan jobb mezőnypozícióhoz jutva. A pontot az i-re az tette fel, amikor a Packers a szezon szempontjából sorsdöntő mezőnygólhoz véletlenül tíz emberrel állt fel. Nyilván, ha mindenki pályán van, akkor is minimális a valószínűsége annak, hogy sikerül blokkolni a rúgást, de legalább az esélyt megadták volna maguknak. Az éremnek viszont mindig két oldala van, szóval mindenképp ki kell emelnünk a 49ers kiváló munkáját: a liga történetének harmadik olyan csapata 2000 óta, amelynek mind a védelme, mind a speciális egysége eléri a tízes EPA-mutatót egy rájátszás meccsen.
Ha pedig defense, ki kell emelnünk az ő kiváló munkájukat is, az első drive-ot leszámítva gyakorlatilag teljesen lenullázták a Packers támadósorát. Ennél jobban talán senki nem tudta idén limitálni Aaron Rodgers kedvenc célpontját, Davante Adamst, aki egyáltalán nem működött, mint mélységi veszélyforrás, közben pedig képesek voltak az irányítóra is folyamatosan nyomást helyezni, ezáltal kellemetlen helyzetbe hozni. Ezzel pedig elérkeztünk Rodgers felelősségéhez:
Nem először fordul elő, hogy túlzottan ráfókuszál a kedvenc célpontjaira, és akár a játékhívást is figyelmen kívül hagyja, hogy őket hozza játékba.
Ez persze nagyon jól is el tud sülni, de alapvetően egy igencsak veszélyes szokás, amely ezúttal a Packers vesztét okozta a csapat utolsó támadásánál.
https://twitter.com/RyanMSampson/status/1485250029334011912?s=20
https://twitter.com/aaronladd0/status/1485275025443893258?s=20
Jól látszik, hogy ennél a 3rd & 11-nél minden elkapó meg tudja verni az emberét legalább egy lépéssel, de a pálya közepére érkező Allen Lazardnak a közelében sincs védő, Rodgers mégis inkább Adamst választja, akit ketten őriznek.
Az egész szituáció azt a benyomást kelti, mintha már a snap előtt eldöntötte volna, kinek fog passzolni, és ebből akkor sem enged, ha ez egyértelműen rossz döntés.
A meccs során ráadásul nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor csőlátása lett, és a 49ers védelmének kiváló teljesítménye mellett ez is kellett ahhoz, hogy mindössze tíz pontot szerezzen a Packers. Természetesen nem akarom Rodgersre fogni a vereséget, mert rendkívül igazságtalan lenne, de mindenképp érdemes feltenni a kérdést, mi fontosabb, az irányító vagy a speciális egység játéka?
Közel volt a csoda, de eldobták
A Tampa Bay Buccaneers edzői stábjának óriási hiányosságairól gyakran értekeztünk akár cikk, akár podcast formájában, a Los Angeles Rams elleni vereség pedig csak újabb bizonyítékként szolgált arra vonatkozóan, hogy nincs minden rendben Tampában.
Már az első félidei teljesítményre sincs sok magyarázat, mert semmilyen válaszuk nem volt a fantasztikusan kezdő Rams játékára, Todd Bowles tanácstalanul nézte, ahogy szétszedik a védelmét, miközben offense oldalon a támadófal teljes szétesése miatt esélytelen volt a haladás. Aztán a második félidőre valami megváltozott, és a Rams ki nem erőszakolt hibáival élve visszajött a meccsbe a Buccaneers, de a kérdéses döntések ezúttal is megmaradtak. Kezdve azzal, hogy négy perccel a meccs vége előtt, két labdabirtoklásnyi hátrányban elhasználták az összes időkérésüket, ezzel gyakorlatilag garantálva, hogy onside kicket kell majd rúgniuk miután touchdownt szereztek. A TD össze is jött, de onside kick helyett visszaadták a labdát a Ramsnek, Cam Akers újabb labdavesztése azonban ismét kiváló helyzetbe hozta őket. A következő hiba 46 másodperccel a vége előtt következett, amikor Leonard Fournette 4th & 1-re touchdownt futott és kiegyenlített ahelyett, hogy lefeküdt volna az egy yardos vonalon, ezzel szinte ellehetetlenítve, hogy a Rams vissza tudjon támadni.
Persze egy biztos touchdownt nagyon nehéz feladni, de ebben a helyzetben érdemes lett volna, ugyanis közel 20%-kal rontotta a Buccaneers győzelmi esélyeit azzal, hogy befutott az endzone-ba.
https://twitter.com/lucasolivs_/status/1485395716935720961?s=20
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a Rams megbüntette ezt a hibát, igaz ehhez szükség volt a szezon legrosszabb defense játékhívására Todd Bowlestól. A Rams időkérés nélkül támadott, és 28 másodperccel a vége előtt még a saját térfelén járt. Ekkor érezte úgy Bowles, hogy jó döntés zero blitzet hívni a blitz ellen a liga legjobbjának számító Matthew Stafford ellen, ezáltal ráadásul Antoine Winfield Jr. maradt egy az egyben Cooper Kupp-pal, az NFL egyik, ha nem a legjobb elkapójával.
Winfield bár kiváló játékos, mégiscsak egy safety, aki nem alkalmas arra, hogy egy Kupp kaliberű elkapót egyedül levegyen a pályáról.
Stafford meg is találta társát egy 44 yardos passzal, ezzel a Rams mezőnygóltávolságba jutott, Matt Gay pedig nem hibázott, és konferenciadöntőbe lőtte a Los Angeles Ramst.
Szerző
