Southgate-nek a vereség elkerülésére volt terve, de a győzelemre már nem, így Spanyolország ülhetett fel Európa futballtrónjára
Gareth Southgate-nek összeáll az álomtizenegye? Mit fognak kezdeni egy olyan válogatottal az angolok, amely képességekben minden eddigi ellenfelüknél közelebb áll hozzájuk? A spanyoloknál az eltiltásból visszatérők egyaránt ott lesznek a kezdő sípszótól? Az eddigi bátor támadójátékot a döntőben is láthatjuk tőlük? Csak néhány feltevés, amire kerestük a választ a vasárnap esti Európa-bajnoki döntőben.
A kezdőcsapatok összeállításánál kevés valódi kérdés volt, és mindegyikre a legkézenfekvőbb választ kaptuk. Angol oldalon egyetlen vita lehetett: a hosszú sérülésből a torna közben felépülő Luke Shaw képes lesz az első pillanattól a pályán lenni, vagy megint a jobblábas Kieran Trippiernek kell a bal oldalon tartani a szélességet, féloldalassá téve a támadásokat. Végül Shaw kapta meg a bizalmat, ezzel közel öt hónap után találta magát újra kezdőben.
A spanyoloknak két eltiltottjuk is volt az elődöntőben. Ebből a jobbhátvéd pozíciója senkinek sem jelentett meglepetést, ugyanis a Daniel Carvajalt helyettesítő Jesús Navas nehezen tudott volna olyan teljesítményt nyújtani a franciák ellen, amivel akár csak gondolkodásra is késztette volna Luis de la Fuentét. A jobb oldali belső védő kiléte már nagyobb fejtörést okozott a szövetségi kapitánynak, ám ott is maradt az általa az Eb-n eddig favorizált, Robin Le Normand mellett.
Szervezett, de fogatlan „háromoroszlánosok”
Az angol válogatott a torna kezdete óta kritikák kereszttűzében állt, melynek az elsődleges célpontja a diszfunkcionális támadójáték volt, míg a védekezésről kevés szó esett, amit az engedett helyzetek mennyisége indokolt, de e mutatókat kozmetikázták a nem a legfelső polcról érkezett riválisok. Jude Bellinghamék a szép számok ellenére a döntőre úgy fordultak, hogy egyes típushibák a hat meccses mintán megmutatkoztak. Amikor megpróbáltak letámadni, akkor gyakran megnyúlt a csapat, ezért az ellenfél felíveléseiből kialakuló második labdákat nem jó arányban gyűjtötték be, a labdakihozatalaiknál sebezhetők voltak megfelelő játékosprofilok és/vagy automatizmusok hiányában, ennek következtében pedig valódi nyomás alatt képtelenek voltak megtartani a labdát.
A finálénak az első felében talán minden korábbinál jobban mutatott az angol védekezés. Harry Kane volt az, aki mentesült a feladatok alól, míg Phil Fodennek manchesteri csapattársára, Rodrira kellett tapadnia, követő emberfogást alkalmazva, miközben Kobbie Mainoo Fabián Ruizra ügyelt, Declan Rice pedig Dani Olmóra. Mikor Kane is beletette a munkát, akkor képesek voltak kihasználni a spanyolok sebezhetőbb oldalát, ugyanis Le Normand többször is nyomás alatt kedvezőtlen helyzetbe hozta Carvajalt, ez pedig elrúgott labdákat vagy labdavesztéseket eredményezett, miként az angolok egyetlen nyílt játékból generált tizenhatoson belüli kísérlete is ebből adódott.
Ez viszont elvétve fordult elő, inkább egy középmagas blokkban védekeztek, amiben a belső hármasuk közül Foden még mindig ügyelt Rodrira, az olykor harmadik középhátvédnek visszamozgó Fabián Ruizra ellenben senki sem tapadt, ezzel egy három a kettő elleni helyzetet alakítottak ki az angolok első vonalával szemben. Ebből nagy probléma nem keletkezett, mert Bukayo Saka és Bellingham is fegyelmezetten visszazárva segített be a félterületek lefedésében és a spanyol szélsők esetleges duplázásában. Az ellenfél lenullázásával azonban annyira mélyre kerültek, hogy esélyük sem nyílt kontrák vezetésére.
A fenti képeken az látható, amikor Le Normand kétszer is kellemetlen helyzetbe hozta Carvajalt, aki nem szabadult a labdától, ezt pedig egy jelnek felfogva Bellingham azonnal megtámadta. Az alsó kockákon megfigyelhető, hogy miként változott az angolok középpályás védekezése attól függően, hogy ki lépett vissza. Foden leköveti Rodrit, míg Fabián Ruiz teljesen szabadon hozhatja fel a labdát, akár csak Aymeric Laporte.
Az áttörést hozó kényszerű csere
A spanyolokat az első játékrészben a teljes tanácstalanság jellemezte. Az egyszem hatossal lassan fejlődtek fel, majd hiába az említett mozgásokkal kreált három a kettes helyzetek a támadókkal szemben, a pálya közepét megszálló angolok a szélre terelték őket, ahol Nico Williamsnek és Lamine Yamalnak is egy az egyben jól védekező szélső védőn kellett volna túljutnia. Főleg a bal oldalon Marc Cucurella ezt ellensúlyozva elkezdett a félterületben feltűnni, így megpróbálva egy Williams–Saka párharcot létrehozni a vonal mellett, ám ezekből szintén nem tudtak előnyt teremteni. A záporozó beadások pontatlanok (1/14) voltak.
A második félidőre óriási érvágás érte a spanyol csapatot, mivel a torna legjobbjának választott Rodri nem tudta folytatni a játékot. A helyére Martín Zubimendi érkezett, amivel egy időben szerkezetet is váltottak. Az egy hatossal való építkezést felváltotta egy 4–2-es alakzat, ami előtt Dani Olmo, mint tízes a korábbiakhoz viszonyítva is kötetlenebben mozoghatott a vonalak között. A szerkezetváltásnak lehetett oka az addigi eredménytelenség, vagy hogy a Rodri jelentette felelőséget nem akarta egyedül Zubimendi nyakába De la Fuente.
A valódi választ talán csak akkor kaphatnánk meg, ha egy dokumentumfilm miatt bekerült volna az öltözőbe egy kamera, mindenesetre a vezér kidőlése mintha jobban megzavarta volna az ellenfelet. Az első 45 perc alapján joggal dicsért angol védekezés azonnal szétesett. Az addig Rodrira tapadó Foden az embere hiányában elkezdett fellépni a labdás középhátvédekre, aminek következtében angol hatosok mentek a spanyolok hatosaira, miközben a védősoruk egy az egyben maradt egy félpályán a spanyolok támadósorával.
A felső két képen a két gól előtti szituáció látható. A balon az angol hatosok és Foden is légüres térben mozognak, miközben Bellingham sem tudja, hogy nyomást helyezzen Fabián Ruizra vagy segítsen vissza Shaw-nak. Végül ő és a balhátvéd is teljesen elcsúszik. A három spanyol középpályás egészen más magasságot vesz fel, miközben a bekarikázott kettős papíron a dupla hatos. Az alsó képeken hosszú indításokkal jutnak át a letámadni igyekvő angolokon, miközben Rice-t is sikerült kihúzni középről, így teljesen kinyitva a pálya középső területét.
A meghasonuló spanyolok és Southgate szokásos „problémamegoldása”
A spanyol válogatott 2008 és 2012 közötti dominanciája alatt az egész világon hatalmas rajongóbázisra tett szert, ám az elmúlt egy évtizedben ez a tábor inkább csökkent, semmint nőtt volna, miután az eredmények már nem jöttek, a játékot pedig legjobban a kiszámítható, statikus és körülményes szavakkal lehetett leírni. De la Fuente kinevezése ebben az állapotban jelentett változást, aki Williams vagy éppen Yamal beépítésével pont annyi direktséget hozott, amivel már kellően kiszámíthatatlan lett csapata játéka. Ebből kaptunk ízelítőt a második játékrész első bő tíz percében, csakhogy az előző két meccsükhöz hasonlóan a spanyolok a fékre léptek. Nem úgy, mint a franciák ellen, amikor is próbálták eldugni a labdát, ehelyett a németekkel vívott összecsapásra hajazva átadták a kezdeményezést az ellenfélnek.
Erre Southgate is reagált, bár nem gondolta túl magát, hiszen hiába egy második szándékból játszani igyekvő rivális, Kane-t mégis a főként átmenetekben, fellazuló védelmek ellen működőképes Ollie Watkins váltotta, a büntetőterületet dominálni képes Ivan Toney pedig maradt a kispadon. A 70. percben érkezett még egy csere, amikor Kobbie Mainoo lejött és Cole Palmer személyében újabb tízes vette át a helyét. Utóbbi döntés szinte egyből gólt ért a spanyoloknak, de az emiatt felbomló angol rest defense-t nem tudták kihasználni, nem úgy Palmer, aki az ebből induló ellentámadás végén megvillantotta a klasszisát
A gól után pár percre még az angoloknál maradt az irányítás, ám utána újra a spanyolok oldalán volt a kontroll, és megint problémát okozott a belső területek elosztása. Egy ilyen szituáció végén újra végigvittek egy olyan támadást Fabián Ruizék, ahol végig úton voltak Bellinghamék.
Összegzés
Southgate immár nyolc éve ül az angol válogatott kispadján és a nyers eredmények legitimálják a pozíciójában, csakhogy ez a keret világversenyről világversenyre erősebb, miközben egyre inkább az a kép jön le a csapatról, hogy a szövetségi kapitány nem emel rajtuk vagy összefogja őket, hanem az ő hátszelükön utazik. Az utazás hossza pedig megint egyetlen tényezőtől függött, az első végső esélyessel való találkozástól, hiszen a korábbi tornákhoz hasonlóan ez most a végállomást, jelen esetben a döntő elvesztését jelentette.
A vereség nem jelenti Southgate biztos távozását, hiszen pont az általuk búcsúztatott svájci válogatott bizonyította, hogy vezetői erényeket csillogtató szövetségi kapitány (Murat Yakin) mellé egy kompetens asszisztens (Giorgio Contini) kinevezése villámgyorsan minőségi változást hozhat egy válogatott játékában.
Már csak annyi a kérdés, hogy Southgate-nek maradt-e ehhez elég hitele a játékosok és a szurkolók előtt.
Kiemelt kép: Alamy Stock Photo
Szerző
