Southgate nem tanul – megint bukik?

Érdemes egy kicsit távolabbról indítani.

„Ha nem nyerünk, a torna után minden bizonnyal más vezeti már a válogatottat. Könnyen lehet, hogy ez az utolsó esélyem”

– vallotta meg az Eb előtt a német Bildnek Gareth Southgate szövetségi kapitány meglehetős józanságról tanúskodva, persze sosem az intelligenciáján múlt, hogy nem tudta sikerre vezetni a válogatottat.

Relatív persze, hogy mit nevezünk sikernek. Ahhoz képest, hogy a Southgate-érát megelőző utolsó nagy tornán Anglia Izlanddal szemben búcsúzott az Eb nyolcaddöntőjében, az azt követő vb-elődöntő (2018), Eb-döntő (2021), vb-negyeddöntő (2022) nyilvánvalóan előrelépés, de ha azt vizsgáljuk, hányszor nyert világeseményen Anglia topválogatott ellen, mindjárt árnyaltabb a kép. Pedig mi más minősítene egy társaságot (és annak szakvezetőjét), ha nem az, a legkiválóbbak ellen mire megy. Hogy hány magasan jegyzett rivális hátsóját képes elporolni. Nos, ha gyorsan végigfutunk az angol szerepléseken, kiderül, ebben az értelemben bőven van a válogatottnak és kapitányának restanciája; 2018-ban Belgium és Horvátország számított topellenfélnek, a mérleg: a belgák ellen vereség a csoportban, vereség a harmadik helyért vívott mérkőzésen, a horvátokkal szembeni elődöntőben szintén zakó. De rendben, az még a korai Southgate-korszak, és még nem is az a szupercsapat, amelyik a világ legkiválóbbnak tartott fiataljaival (Jude Bellingham, Phil Foden, Bukayo Saka, Declan Rice) van kistafírozva.

A 2021-re eltolt Európa-bajnokságra azonban már megérkeztek, ahogy a szintén nagy reményű Mason Mount, Reece James, Jack Grealish, Jadon Sancho kvartett is. Az eredmény: tizenegyesekkel elveszített Eb-döntő, de – és ehhez megint csak egy kicsit kell szőrösszívűnek lenni a kapitánnyal szemben –, két olyan meccset kellett (volna) nyernie, amikor elitegyüttes a vetélytárs: a Németország elleni nyolcaddöntőt, valamint az olaszokkal szembeni finálét. A közmegegyezés szerint is minden idők egyik leggyengébb Nationalelfjét a Wembley-ben le is győzte, ugyancsak hazai pályán Olaszországot előnyből sem sikerült. Azután jött a katari világbajnokság, ahol az első jelentős akadályban elbukott: 1–2 a franciák elleni negyeddöntőben.

Ez annyit tesz, a három nagy tornán Southgate-tel Anglia a hat olyan mérkőzéséből, amikor hagyományos nagycsapattal találkozott, egyet nyert csak meg. A többi bukta.

Nekem márpedig ez példázza az angol kapitány eddigi tevékenységét. No meg a félelem, az óvatos játék, hogy a vezetés megszerzése után látványosan ráül az eredményre, és igyekszik kibekkelni a meccset. Olaszország ellen három éve mintegy 85 percet akart (őrület…), vasárnap este Szerbia ellen úgy 60-at. Anno egy olyan olasz válogatott ellen, amelyik érezhetően padlót fogott, de ahelyett, hogy megsorozta volna csapata, eldöntve az összecsapást, a „visszavonulással” hagyta, hadd találjon magára.

Szerbia ellen azért lehetett ugyanez a felfogás fájdalmas, mert egy közepes együttest engedett magára, engedett viszonylag közel a kapujához, ami akkor még vállalható is lett volna, ha együttese labdaszerzést követően négy-öt-hat emberrel megindul, és helyzetek sorát dolgozza ki, csak hát nem ez történt. Angliának egy valamirevaló lehetősége adódott Harry Kane fejesénél, amúgy a második félidőben volt összesen két kísérlete, mindössze ötször ért hozzá a labdához a szerb tizenhatoson belül, két pontos beadással jelentkezett és 0,22-es xG-t produkált. Bellinghammel, Fodennel, Sakával, Kane-nel… Miközben a megmagyarázhatatlanul defenzív futball miatt ugyancsak a második 45 percben kénytelen volt 17-szer tisztázni. És ha nem is engedett helyzeteket kialakítani ellenfelének, ez a játékfelfogás a nagyok ellen aligha vezet eredményre. Ők bizony ki fognak alakítani helyzeteket, ha Anglia ennyire magára húzza őket.

Azért is tartottam érdemesnek hangsúlyozni Southgate topcsapatok elleni mérlegét, mert Anglia az utóbbi 20 évben a borzalmas Hodgson-korszakot leszámítva rendre a nagyok ellen búcsúzott (Portugália, Olaszország, Németország), ebből a szempontból tehát Southgate sem sikeresebb a sokat szidott Sven-Göran Erikssonnál vagy Fabio Capellónál. És még a futballja sem progresszívabb, amiben regnálása elején azért még reménykedhettek Anglia drukkerei. Pedig ha létezik válogatott, amelynek garnitúrája alkalmas a nagy intenzitású, az ellenfelet magasan letámadó, igen domináns, sok helyzetet teremtő játékra, az az angol. Ehhez képest sokszor kínlódik, a gelsenkircheni rajt mellett elég csak a legutóbbi világbajnokság amerikaiak elleni kínkeserves döntetlenjére, vagy a 2021-es Eb skótok és csehek elleni meccsére gondolni.

És lehet persze erre azt felelni, vb-n vagy Eb-n nem szépen játszani kell, hanem nyerni. csak hát nyernie sem sikerül egyelőre. Didier Deschamps francia válogatottja a jó példa arra, pragmatikus futballal, célfocival is milyen messzire lehet jutni, és tényleg túlzás volna elvárni bármely csapattól, hogy háromnaponta brillírozzon, de amikor a jó játék és az eredmény is hiányzik (úgy ráadásul, hogy kincsek rejlenek az edző kezében), lehet a drukkerekben hiányérzet. Southgate a legutóbbi világeseményeken láthatóan a deschamps-i utat választotta, csak épp nem biztos, hogy az áll jól együttesének.

Mert sokak bebizonyították, lehet másképp is tornát nyerni, elég csak a labdát odaadni másnak egyáltalán nem akaró spanyolokat, vagy a 2014-ben egyértelmű támadófutballal világbajnoki címet szerző németeket említeni. Southgate, úgy fest, ismét a minimálfutballra szavaz.

Amúgy is nagy kérdés Anglia esetében, nem luxus-e egy ennyire kiváló generációt arra a trénerre bízni, aki soha semmit nem ért el korábban. Nem feltétlenül a saját hibájából, elvégre a Middlesbrough FC kispadjáról nehéz lett volna Premier League-et nyerni, de mindösszesen annyi, bő három „borós” szezon volt a felnőtt edzői tapasztalata, mielőtt megkapta Kane-éket. Előtte ugye az utánpótlás-válogatottat irányította – szuper, 73 százalékos győzelmi mutatóval, de U21-es Eb-győzelem nélkül –, a botránya miatt elküldött Sam Allardyce után pedig kéznél volt. És mert egy vb-elődöntő szinte a semmiből mégsem rossz, maradt. Csak ugye kérdés, mire menne egy Klopp-pal vagy Guardiolával ugyanez a garnitúra? Oké, velük sok más válogatott is hirtelen esélyes lenne a tornagyőzelemre, de maradjunk akkor a „hazainál”: senki ne mondja nekem, hogy ugyanezt az eredményt Eddie Howe vagy Graham Potter ne szállítaná! Alkalmasint lehet, velük van egy Eb-címe a szigetországiaknak.

Azon túl persze, hogy túlzottan óvatos, hogy nem látszik elég kifinomultnak Anglia támadójátéka, hogy hiányoznak futballjából a tudatosan megkomponált támadóharmadbeli mozgások, illetve a bátorság és a kellő energia, Southgate-nek van azért erénye, leginkább a csapatformáló képessége. Hogy szemben a 2000-es évekkel, amikor a klubrivalizálás olyannyira rányomta a bélyegét az angol futballra, hogy annak legkiválóbbjai (Frank Lampard, John Terry, Steven Gerrard, Michael Owen, Paul Scholes, Rio Ferdinand, Wayne Rooney) a nemzeti mezt magukra öltve sem voltak képesek azt levetkőzni, és így valódi csapatszellem sem alakulhatott ki, Southgate-nél törhetetlen az egység. Szilárdabb, mint valaha.

Az 53 éves szakvezető elérte, hogy az angol nemzeti együttes nagybetűs csapat legyen, már-már egy nagy család, amelyikben mindenki jóban van mindenkivel, sőt képes feláldozni magát a másikért. Roppant erős a kohézió, megvan a bajtársiasság, ezek a fiatal futballisták bevallottan imádják egymást (klubhovatartozástól függetlenül), imádnak a válogatottba járni, egyáltalán nem tekintik nyűgnek, mint elődeik, s ez bizony Southgate érdeme. Csak nem biztos, hogy elég az üdvösséghez.

És amilyen lelkis, a szó legszentebb értelmében jó ember, nyilván megszenvedte, amikor 33 fős keretét 26-re kellett szűkíteni, és az olyan, a csapaton belül is roppant népszerű játékosokat hazaküldeni, mint Jack Grealish és James Maddison. 

Úgy érezte azonban, ez a helyes lépés, és ideje az újhullámnak esélyt kínálni (Anthony Gordon, Eberechi Eze és Jarrod Bowen is ide tartozik, még ha utóbbiak nem is feltétlenül a koruk alapján). Kockáztatott, mert ha Gordon vagy Bowen leszerepel, illetve nem képes pluszt adni – csereként, mert legfeljebb azok maradnak –, a „miért nincs itt Grealish?” hangok egyre inkább felerősödnek majd.

Aki mer, az nyer, szokták ugye mondani, nem ártana persze, ha Southgate ezt az elvet játékfelfogásában is érvényesítené… A formák alapján mindazonáltal indokolható volt a döntése: Maddison bokasérülését követően, január végi visszatérése után csak árnyéka volt az őszi, klasszisjátékot nyújtó önmagának, Grealish az utolsó 19 Premier League-meccsen mindössze háromszor kezdett. Csak hát amíg neki immár jelentős nemzetközi tapasztalata van, Gordonnak csekély, Bowennek valamivel több (és egy Konferencia-liga-serleget érő gól). Ettől még nagy kérdés, elegek-e ők erre a szintre; Gordont leginkább csak a sebessége emeli oda, Bowen sokoldalúbb futballista, a szerbek ellen ráadásul remekül szállt be, kis híján gólpasszt adott (Kane azonban rontott, más megközelítésben Predrag Rajkovics védett nagyot). Eze pláne univerzális, a Crystal Palace egyik legjobbja elképesztően laza mozgásával, cselezőkészségével, játékintelligenciájával, rúgótechnikájával az a kerettag lehet, aki a különbséget jelenti egy-egy meccsen, csak hát ő végképp nem szerepelt még a világfutball ezen emeletén. Ő és Cole Palmer az ebből a csapatból, aki Eb-újoncként meglepheti a mindenkori ellenfelet, a Chelsea üdvöskéje ugyancsak ösztönös labdarúgó, 27 góljával és 15 gólpasszával pedig valami elképesztő klubszezont produkált. Kérdés, esélyt kapnak-e Southgate-től, minthogy a Saka, Bellingham, Foden, Kane támadónégyes megbonthatatlannak látszik.

Az első meccs alapján Foden cidrizhet, aki bár az Év játékosa lett Angliában, éppen az utolsó meccsekre került gyengébb formába (FA-kupa-döntő és az Izland elleni felkészülési meccs), és Szerbia ellen sem tündökölt, Pedig nem kellett a bal oldalon a vonal mellett játszania, labdabirtoklásnál Kieran Trippier tartotta előrehúzódva a szélességet, így Foden beljebb léphetett, kevéssé élt azonban. Labdabirtoklásnál Anglia három védővel helyezkedett, a két szél (Saka és Trippier) mellett Kane, Bellingham és Foden alkotta az elöl lévő ötöst, mögöttük Trent Alexander-Arnold biztosított Rice-szal. Hogy a Liverpool jobbhátvédje új szerepkörében javul-e, kérdéses, az első meccsen sok bizonytalanság jellemezte játékát, és a védekezésbeli hiányosságai továbbra is kiütközhetnek. Vele szemben Marc Guéhi mindvégig roppant magabiztosan futballozott, úgy fest, Southgate megtalálta John Stones párját. (Anglia majd 60 százalékban megnyerte párharcait, a légipárbajoknak pedig a 64 százalékát az abban egyébként remek szerbek ellen.)

Anglia bemutatkozása a régi problémák mellett tehát némi pozitívummal is szolgált, csak, ahogy azt maga Southgate is megfogalmazta az Eb előtt:

„Ha nagycsapatként akarunk magunkra hivatkozni, én pedig topedzővé akarok válni, az ilyen rendkívül fontos pillanatokban kell szállítanunk az eredményt. Lassan nyolc éve irányítom a csapatot, és igazán közel jártunk már a valódi sikerhez. Mégsem állhatok folyamatosan úgy oda a közönség elé, hogy még egy kis türelmet, mert egy ponton túl az emberek a hitüket vesztik, nem bíznak már a nekik szánt üzenetben.”

Mint az a kedves olvasónak kiderülhetett, jelen sorok írója régóta nem bízik Southgate-ben. A szövetség és elöljárói annál inkább.

„Hülyék! Hülye angolok! Angol hülyék!”

Kiemelt fotó: Adam Davy/AP