Spanyol-olasz, no meg a horvát – ismerős arcok

Casillas – Arbeloa, Piqué, Sergio Ramos, Jordi Alba – Xavi, Sergio Busquets, Xabi Alonso – David Silva, Fabregas, Iniesta. Így állt fel Spanyolország 2012. június 10-én az olaszok elleni nyitányon. Itália, és annak szövetségi kapitánya, Cesare Prandelli a Buffon – Bonucci, De Rossi, Chiellini – Maggio, Marchisio, Pirlo, Thiago Motta, Giaccherini – Balotelli, Cassano tizenegyre szavazott. Az azt megelőző két világbajnokság győztese csapott ugye össze, biztosra mégsem mehetett a továbbjutást illetően, mert Horvátország szerepelt harmadik bivalyerős válogatottként a csoportban (a negyedik Írország mellett), olyan klasszisokat felvonultatva, mint Darijo Srna, Vedran Corluka, Ivan Rakitic, Luka Modric, Ivan Perisic, Mario Mandzukic, Danijel Pranjic, Niko Kranjcar vagy a honosított Eduardo. Az pedig még ugye 16 csapatos kontinenstorna volt, két továbbjutóval csoportonként, így aztán egyértelműnek tetszett, e három gárda öldöklő küzdelmet vív majd az első és a második helyért.

A csatározás tehát spanyol–olasz rangadóval indult – és egy kényszermegoldással olasz részről. A vádlisérüléssel bajlódó Andrea Barzaglit valakinek pótolnia kellett a háromfős védelem közepén, Prandelli pedig az alapvetően középpályás Daniele De Rossit bízta meg a feladattal.

„Több variációt is kipróbáltunk, de ez tűnik a legjobb megoldásnak

– mondta a kapitány a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón. –

De Rossi odavezénylésével nem csak egy belső védőnk lesz, de mindjárt egy középpályást is nyerünk. Szeretnénk az ellenfelet távol tartani a tizenhatosunktól. Feltehetően a spanyoloknál lesz a labda (pont kétszer annyit passzoltak végül – a szerk.), és okozhatnak nekünk problémákat, de ha úgy játszunk, ahogy tudunk, méltó ellenfelek lehetünk. Dinamikusan, energikusan kell futballoznunk, ha együtt dolgozunk, feladhatjuk nekik a leckét.”

A 61. percben úgy tűnt, megvalósul az olasz elképzelés. A már a 35. életévében járó Antonio Di Natale a ritmust váltó és meginduló Andrea Pirlo labdájából lépett ki Gerard Piqué és Sergio Ramos között, majd Iker Casillas mellett ragyogóan lőtte ki a bal alsót. 0–1. Hiába Vicente del Bosque figyelmeztetése, válogatottja a 2010-es világbajnoksághoz hasonlóan (0–1 Svájccal szemben) ismét vereséggel rajtol? Az sem lett volna persze rossz előjel… Pusztán babonából azért nem akartak kikapni a spanyolok, igyekeztek is hamar egyenlíteni, az erőfeszítésnek meglett a jutalma. Három perccel később a hamis kilencest játszó Francesc Fabregas finom tiki-taka végén, David Silva kiugratása után ballal rúgta el a labdát a kivetődő Gianluigi Buffon mellett. Több gól már nem esett, az 1–1-gyel egyik csapat sem volt elégedetlen.

„Tudtuk, hogy ez lesz a csoportban a legkeményebb meccsünk

– jegyezte meg a spanyol gólszerző. –

Nem mindig egyszerű favoritnak lenni, de tudjuk, ha jól játszunk, bármire képesek vagyunk, és ha nem is nyertünk, megmutattuk a karakterünket. Engem lepett meg a legjobban, hogy elöl kellett futballoznom, nem gyakoroltuk a vérbeli csatár nélküli játékot (Fernando Torres az utolsó negyedórára szállt be – a szerk.). Másfél hónapot kellett ráadásul kihagynom, ezért is nagyon örülök a gólomnak.”

Di Natale sem volt éppenséggel boldogtalan.

„Hú, ez most egy rendkívül megható pillanat

– mondta elérzékenyülve az Udinese legendás csatára. –

Elsősorban azért, mert négy éve a negyeddöntő tizenegyespárbajában hibáztam Spanyolország ellen. Sok fiatal játékos van a csapatunkban, akik nagyon meg akarják mutatni, milyen sokra képesek.”

Tegyük azért hozzá, legfeljebb hozzá képest voltak fiatalok az olaszok, mert bár Balotelli vagy a tartalék Fabio Borini 21, a többiek minimum 25 (Bonucci, Giovinco) vagy inkább 27-29 évesen (Chiellini, Giaccherini, De Rossi, Motta, Cassano) szerepeltek a tornán. És hozták az ikszet, ami azért is tűnt roppant fontosnak, mert az esti meccsen a horvátok Mandzukic duplájával és Nikica Jelavic góljával begyűjtötték a kötelezőnek tetsző három pontot (3–1 az írek ellen).

A második kör rendkívüli fontosságúnak bizonyult. Világossá lett, amelyik csapat kikap az olasz–horváton, búcsúzik. Mármost milyen eredmény szokott születni olyankor, amikor egy olasz együttesnek nem szabad kikapnia? Úgy bizony, döntetlen. Az is lett. Prandelli nem változtatott a kezdőn, fiai pedig megtették, amit megkövetelt a haza. Amúgy korántsem „olaszosan”: öttel többször lőttek kapura (15–10), valamivel többet birtokolták a labdát (52–48 százalék), több szögletet csikartak ki (6–3), mint déli szomszédaink. Prandelli persze előre megmondta, nem lesz óvatoskodás:

„Ha a spanyolok ellen játszol, megpróbálod féken tartani őket. Holnap viszont úgy megyünk ki a pályára, hogy győzni akarunk. Mese nincs”

– nyilatkozta a meccset megelőző sajtótájékoztatón. Sokáig úgy tűnt tanítványai megfelelnek a célkitűzésnek, Pirlo szabadrúgásgóljával egészen a 72. percig vezettek, akkor azonban egy baloldali beadást levett Mandzukic, majd estében, közelről a kapuba bombázott.

Miután a spanyolok 4–0-val intézték el Írországot, az 1–1 annyit tett, a horvátoknak a csoportzárón nem szabad kikapniuk.

„Az olaszok ellen is bebizonyítottuk, képesek vagyunk a legjobbakkal is felvenni a versenyt, ezt kell tennünk Spanyolországgal szemben”

– mondta magabiztosan Mandzukic.

„Ők is csak hús-vér emberek. Horvátország mindenki számára veszélyes ellenfél, úgyhogy izgalmas meccs lesz”

– tette hozzá a csapatkapitány Srna. Jósnak is kiválónak bizonyult.

A záróforduló előtt azt azért lehetett feltételezni, hogy az olaszok legyőzik az íreket, így is lett (2–0). Az azzal egyidőben rendezett spanyol–horvát kimenetelét annál nehezebb lett volna megtippelni. Mert az a horvát csapat éppen olyan volt, mint azelőtt és azóta valamennyi világversenyén mindig; kieshet a csoportban, de elmenetelhet akár a fináléig is (2018-as vb, ugyebár). Bármelyik verzió valósul is meg, döbbenetes meglepetést nem kelt. Slaven Bilic együttese pedig egészen a 88. percig tartotta magát. Igaz, hogy a 770 spanyol passzal szemben csak 380 horvát sorakozott, és nagyjából harmadannyi kapuralövési kísérlet, a legnagyobb helyzet mégis Rakitic előtt adódott, közeli fejesét azonban védte Casillas. Hanem bő két perccel a vége előtt a lesre játszó horvátok közt kilépett Andrés Iniesta, az őt teljesen egyedül kisérő Jesús Navasnak passzolt, a Sevilla FC szélsője pedig az üres kapuba püfölte a labdát. A meghökkent horvátok csak néztek, lest, illetve Iniestánál kezezést reklamáltak, hiába (pláne, hogy akkor még VAR sem volt). A hétpontos Spanyolország zárt az élen, kettővel Olaszország előtt, a horvátok négy pontjukkal kiestek. Pedig ha Rakitic a második félidőben 0–0-nál bebólintja a ziccerét…

„Biztos, hogy lesz néhány álmatlan éjszakám

– mondta a lefújást követően. –

Pedig mindent kiadtunk magunkból, őszintén mondom, a szívem-lelkem otthagytam a pályán. Szó szerint úgy kellett lecipelni a gyepről, mert úgy éreztem, menten kimúlok.”

Nos, 12 év múltán pedig itt állunk, várva az olasz–spanyol csoportrangadót, azt lesve, az Eb-t bűn rosszul kezdő horvátok (0–3 a spanyolok ellen, 2–2 az albánokkal szemben), megragadják-e majd az utolsó esélyt. Azért az egyértelmű, ez a horvát nem az a horvát: nincs olyan acélos védelme, mint Srnával és Corlukával, nincs olyan klasszis támadója, mint Mandzukic, az egykor kétségtelenül világklasszis középpályástriója pedig együtt egy híján 100 éves. Csak hát ugye immár a harmadik hely is továbbjutást érhet, már ha a címvédő olaszok és a remekül rajtoló spanyolok előttük végeznek. Erre azért elég nagy a sansz, de korántsem mindegy, milyen sorrendben zárnak ők ketten. A B csoport győztese harmadik helyezettet kap ugyanis a nyolcaddöntőben, a második a mieink kvartettjéből a másodikat. Persze, így is, úgy is a spanyol és az olasz válogatott lesz az esélyes. És bizony mindkettő sokáig masírozhat. Már megint.

Mert ha elfelejtettük volna mondani, 2012-ben a kijevi Eb-fináléban Spanyolország–Olaszország mérkőzést rendeztek. Az sokkal simább lett, mint a csoportmeccs. 4–0. A tiki-taka újra csak megkoronáztatott.

Kiemelt fotó: Getty Images