Sport? Politika? Sportpolitika!

A beszélgetés elején rögtön nyilvánvalóvá válik a résztvevők nagyon szimpatikus kiindulópontja. A Semmi kóla alkotói minden mondatukkal elutasítják azt az értelmiség körében kétségtelenül jelen lévő narratívát, ami szerint a sport valamiféle alantas szórakozás, amelynek vizsgálata egyszerűen szükségtelen. Ezzel szemben Vida és Vas amellett érvel, hogy ezt a munkát nem lehet megspórolni, mert annak a műsorvezetők szerint az lesz az eredménye, hogy a sportról való beszédet bizonyos (politikai) csoportok kisajátítják.

Hamar szóba kerül egy, az élsporttal kapcsolatban gyakran hangoztatott dilemma, mégpedig hogy valójában van-e társadalmi haszna az olimpiákon aratott sikereknek. Leegyszerűsítve: Hosszú Katinka magának nyeri az aranyérmeket vagy mindannyiunknak? Persze csak a hatáskeltés igényével lehet ennyire élesen megfogalmazni ezt az ellentétet, mert ahogy arra Vida is rámutat, valószínűleg a sportolók fejében ez sokkal inkább egy állandó harc.

Előbbi kettő hagyományos magyar sikersportág, így az ezekben jó eredményt elérő versenyzők sokkal inkább érezhetik úgy, hogy Magyarország, de legalábbis a magyar sport hírnevét öregbítik, míg az itthon kevésbé megbecsült – és dotált – sportágak esetében a siker személyesebbnek tűnik.

Ide kívánkozhatott volna még az egyéni és csapatsportok elválasztása is, utóbbiak ugyanis jellegükből adódóan sokkal alkalmasabbak a nemzeti önreprezentációra. És még ezeken belül is kiemelt szerepet foglal el a futball, amely jóformán minden országban politikai kérdés. Nyilván hazánkban azért az átlagnál egy fokkal jobban, de abban is dicsérendően cizellált álláspontot vesz fel a műsor, hogy ez miért alakult így.

Szó esik e mellett Borkai Zsolt egyik kijelentéséről is, amikor is a londoni olimpia után az akkori MOB-elnök kifejtette, hogy szerinte a magyar nem tekinthető sportnemzetnek, mert bár az olimpiákon hagyományosan jól szerepelünk, a tömegsportban óriási lemaradásokkal küzdünk, pedig a kettő nem választható el egymástól. Azt érzem egyébként, hogy az ezzel kapcsolatos tévutak nagyon hasonlóak ahhoz, ahogyan egy-egy sportág erejét rosszul ítéljük meg. Nem biztos, hogy a magyar futball egésze fejlődött amiatt, mert a Ferencváros eddig hibátlan az Európa-ligában vagy mert a válogatott úgy szerepel, ahogy. Ez ugyanis csak a kirakat, a valódi mélységet és lehetőséget nem látjuk át.

(Forrás: Origo)

Az általánosabb sportpolitikai, sportkulturális megfigyelések után (persze azért ezek a későbbiekben sem tűnnek el) Vida Kamilla és Vas Máté – sok más film, pl: az Én, Tonya említése mellett – négy sporttal foglalkozó alkotást elemez behatóan. A 2000-ben készült Egerszegi Krisztina-dokumentumfilmet, Hajdu Szabolcs 2005-ös kultmoziját, a Fehér tenyér című művet, valamint az idén bemutatott Szelíd, illetve Katinka című filmeket.

Remek ez a felhozatal, hiszen a sportfilmek egészen különböző típusait lehet vizsgálni ezen alkotások segítségével: az úszókról készült művek állnak a legközelebb a klasszikus sportfilmekhez, a Fehér tenyér szinte csak háttérként használja a tornát, majd valami sokkal egyetemesebbről mesél, míg a Szelíd már-már poétikus alkotás, ahol az emberi test mibenléte és a nőiség kérdései válnak hangsúlyossá.

Vida Kamilla a beszélgetés egy pontján utóbbi kérdés mentén kapcsolja össze a filmeket. Csuja László és Nemes Anna alkotásában a női és a sportolói identitás ütközése teljesen egyértelmű: a Csonka Eszter testépítő világbajnok által alakított főhősnő, Edina úgy próbálja előteremteni a világbajnoki induláshoz szükséges összeget, hogy olyan férfiakkal találkozik pénzért, akik kidolgozott izomzatú nők társaságát kívánják. A film pedig idővel nagyon szépen világít arra rá, hogy Edina részéről ez egyfajta lázadás (ahogy mondjuk a hajnali maradékfalás is). Ki akar törni azok közül a keretek közül, melyek gátolják őt személyisége és nőisége megélésében.

Nem ennyire egyértelműen, de a Hosszú Katinkáról szóló filmben is megjelenik ez a vonulat, ott Shane Tusup mondja egy ponton akkori feleségének, hogy „te nem nő, hanem sportoló vagy”. Ennek kapcsán pedig a műsorvezetők elidőznek a női sportolók megítélésének változásán. Vas Máté rövid történeti áttekintéséből kiderül, hogy kezdetben nagyjából a cirkuszi látványosság szintjén kezelték az ő sportolásukat, majd már a náci Németországban kialakult egyfajta kultusz körülöttük, amit a huszadik század második felében, mint utóbb kiderült, sok teljesítménynövelő szert használó sportolók némileg annuláltak, most viszont mintha minden korábbinál erősebb lenne. Legalábbis nem nagyon van olyan női világverseny, ahol ne születnének „Top 10 legszexibb” listák, ennek pedig nyilván az az oka, hogy az erőteljesen kapitalizálódó sportszervezetek meglátták ebben is a lehetőséget. Vannak olyan sportágak (pl. a strandkézilabda), ahol egészen a közelmúltig a brand önérzetesen felvállalt része volt, hogy csinos lányokat lehet nézni.

Ennek kapcsán szóba kerül, hogy a sportközvetítések során a kommentátorok is sokkal gyakrabban becézik a női versenyzőket, mint a férfiakat. Ebben nem vagyok biztos egyébként – a műsorvezetők a 444.hu egyik cikkére hivatkoznak ennek kapcsán –, én itt sokkal inkább a magyar sportközvetítések azon borzasztóan maníros és kellemetlen gyakorlatát látom, hogy a kommentátornak folyamatosan fenn kell tartania a bennfentesség látszatát, hogy ő haveri viszonyban van a versenyzőkkel, neki ő már Zsu, Katka, Lilu, Csaszi, Csárli, Árpi stb.

A Katinka című filmnél felvetődik e mellett az a kérdés is, hogy mennyiben tekinthető Pálinkás Norbert alkotása imázsfilmnek. Ennek kapcsán Vas Máté elmeséli (ennek az állításnak az igazságtartalmát pedig én is tudom igazolni, hiszen ott voltam a sajtótájékoztatón), hogy Hosszú Katinka a filmet követi sajtónyilvános beszélgetésen utalt arra, hogy neki bizony listája volt arról, hogy mi kerülhet és mi nem kerülhet be az alkotásba. Vida Kamilla szerint bár valóban érezhető a filmen az erős kontroll, így is vannak érdekes és továbbgondolásra késztető aspektusai. Én mindezt azzal egészíteném ki, hogy utóbbiakat kicsit a néző teszi hozzá, mert nekem viszont pont az volt a benyomásom a filmmel kapcsolatban, hogy ha fel is sejlik egy-egy érdekes téma, nagyon gyorsan lapozunk és térünk vissza a sikernarratívához, amellett persze, hogy Katinka vitatható közéleti szerepvállalása (a Gyárfás Tamással vívott harc, a Duna Aréna-ügy stb.) kimaradtak az alkotásból. Abban viszont teljesen egyetértek a műsorvezetőkkel, hogy nagyon méltányos és elegáns volt, ahogy Shane Tusup személyét kezelték az alkotók.

A Fehér tenyér lazábban kapcsolódik a többi filmhez, viszont annak is megkérdőjelezhetetlen az aktualitása. Hajdu Szabolcs (nagy formátumú alkotói mivoltát ezzel is bizonyítva) nagyjából 15-20 évvel az előtt vetette fel a sporttal kapcsolatos abúzusok kérdését, hogy ez a közbeszédben is erősen megjelent volna. Dongó Miklós történetében azokat az elemeket látjuk visszaköszönni, amikről mondjuk visszavonulása után Cseh László beszélt Kadarkai Endre műsorában. Hogy 20 évvel ezelőtt a magyar (és ahogy a sok hasonló történet kapcsán látjuk, majdnem minden nemzetbeli) edzők bevett módszerei közé tartozott a megfélemlítés, a megszégyenítés, a személyiségből való teljes kifordítás, sőt akár a fizikai bántalmazás is. És bizony a végén egyre többen teszik fel azt a kérdést a végén, amit Verrasztó Dávid is megfogalmazott: vajon megéri-e évtizedeket áldozni azért a néhány percért?

A teljes adás itt hallgatható meg:

Kiemelt fotó: Femina