Sportélet a japán-amerikaiakat fogva tartó lágerekben
Az Egyesült Államok vezetése 1942-ben úgy döntött, hogy internálótáborokba zárja az országban élő japán származású embereket. A foglyok nyomorúságos körülmények között éltek, de a sportolást engedélyezték nekik.
1941. december 7-én a japán légierő megtámadta a hawaii haditengerészeti támaszpontot, Pearl Harbort. Nagy csapás volt az Egyesült Államoknak a sok ezer kilométerre levő Japán sikeres akciója. Az ország csendes-óceáni flottája hatalmas veszteségeket szenvedett, a nyugati partvidék védtelenné vált.
Az elnök, Franklin Delano Roosevelt szükségállapotot rendelt el. A lakosságot az ellenséges csapatok partraszállásának rémképe fenyegette, amelyet az is táplált, hogy sok százezer japán származású személy élt Amerika nyugati felén. „Elterjedt a hír, hogy a japánok fényjelekkel irányítják az ellenséges tengeralattjárókat. Kémteóriákról cikkeztek az újságok, a hatóságok egy japánok elleni pogromtól tartottak, és hamarosan a német és olasz származású bevándorlókat is azzal gyanúsították, hogy titokban Mussolinit és Hitlert segítik” – írta Lázár György az Amerika koncentrációs táborai című cikkében, amely Élet és Irodalom 2012. október 5-i számában jelent meg.
A fenyegetettség miatt drasztikus döntésekre szánta el magát Roosevelt. 1942. február 19-én aláírta a hírhedt 9066-os számú rendeletet, amely felhatalmazta a helyi katonai körzetek parancsnokait, hogy internálótáborokat hozzanak létre, és az általuk megbízhatatlannak vélt személyeket oda deportálják. Minden japán felmenőkkel rendelkező egyént, aki a nyugati parton élt – még azokat is, akiknek csak 1/16-od részben csörgedezett japán vér az ereikben –, kitelepítettek. Az internáltak kétharmada amerikai állampolgár volt. „Egy japó mindig is japó marad, függetlenül attól, hogy amerikai állampolgár-e” – vélte John L. DeWitt altábornagy. 1942. március 11-én aztán újabb rendeletet írt alá az elnök, a 9095-ös számút, amely már lehetővé tette a kitelepítettek ingóságainak azonnali elkobzását is.
A lágereket – hogy elkerüljék a náci haláltáborokkal való összehasonlítást – nem szívesen nevezték koncentrációs táboroknak, helyette inkább az internálótábor vagy a háborús gyűjtőtábor kifejezést használták. Az amerikaiak által létrehozott táborok valóban nem haláltáborok voltak, ugyanakkor a foglyoknak spártai körülmények között kellett élniük: a barakkokban rendszerint nem volt bevezetve a víz, főzési lehetőség pedig alig, vagy egyáltalán nem volt.
Azért, hogy a bezártság és a körülmények okozta feszültséget és fásultságot valamelyest enyhítsék, a táborlakóknak engedélyezték a sportolást. Az internáltak több sportágban is szerveztek maguknak bajnokságokat, a mérkőzésekről pedig rendszeresen beszámoltak az általuk készített újságokban.
Baseball
A rabok már a nem sokkal a táborok megnyitását követően elkezdtek baseballpályákat tervezni és építeni. Fárasztó munka árán tudták megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy kedvenc sportjuknak hódolhassanak. „Egy férfi hatalmas tömlővel locsolta a pályát, a gyermekei pedig eltávolították az útból a köveket. Kőkeményen dolgoztak” – derül ki egy visszaemlékezésből. Volt, ahol dinamitot kellett bevetni ahhoz, hogy a facsonkok eltűnjenek a pályáról.
Miután megépültek a pályák, a baseball hatalmas népszerűségnek örvendett a foglyok körében. A kaliforniai Manzanarban létesített táborban például több mint 100 csapat alakult.
A baseball volt az egyik sportág, melyet tudtak űzni a lágerekben (Forrás: dissentmagazine.org)Amerikai futball
Sok lágerben a baseballszezon a liga naptárát követte, tavasszal kezdődött és októberben ért véget. A rabok az év többi részében főleg amerikai futball és a kosárlabda-bajnokságokon vettek részt. Az internálás több tehetséges sportoló karrierjében is törést okozott, az amerikai futballista Jack Yoshihara a háború után például fel is hagyott a versenyszerű sportolással.
A japán származású egyetemista az Oregon State Beavers csapatával épp a Rose Bowl elnevezésű, nagy érdeklődéssel kísért mérkőzésre készült – amelyet hagyományosan január 1-jén vagy 2-án játszanak –, amikor váratlan látogatók jelentek meg az edzésen.
„Soha nem fogom elfelejteni azt a napot” – emlékezett vissza George Zellick, Yoshihara csapattársa. „Késő délután volt, esett az eső. Észrevettük, hogy két férfi jön a pályára. Nagyon jól öltözöttek voltak, kabátot és sapkát viseltek. Beszéltek az edzőnkkel, majd megtudtuk, hogy elvitték Jacket.”
A játékos a portlandi lágerbe került, a csapattársai nélküle nyerték meg a trófeát a Duke Blue Devils ellen – utána pedig a hadsereg várt rájuk. Yoshihara fogolyként is folytatta a sportolást, idővel pedig dolgozhatott is: egy farm alkalmazta és teherautósofőr is volt, a munkavégzés idejére pedig elhagyhatta a tábort.
„A lágerben olyan rossz volt az étel, hogy akiknek volt engedélyük, inkább kint ettek – mondta a tábori körülményekről. – De ha leültél egy étteremben, ott mindenki megbámult téged, ezért mi nem sokszor éltünk ezzel a lehetőséggel.”
Ahogy említettük, Yoshihara nem tért vissza a versenysporthoz, a civil életben helyezkedett el. Egykori csapatának néhány találkozóján viszont részt vett, és 1985-ben megkapta a Rose Bowlért járó gyűrűt.
Kosárlabda
A rabok részére bel- és kültéren is alakítottak ki kosárlabdapályákat. Az egyes táborokban a szabályok néhány esetben eltértek egymástól. A baseballhoz hasonlóan ezt a sportot is sokan űzték, a Heart Mountain lágerben például 35 csapat alakult, amelyek három ligában versenyeztek. A legjobb játékosokból All Star-csapatok is létrejöttek.
A nők sportélete
A nők is többféle sportot űztek, a tábori újságok többsége viszont jelentősen rövidebb terjedelemben írt az ő mérkőzéseikről, bajnokságaikról, mint a férfiakéról. Főleg a softballt, a kosárlabdát és a röplabdát választották. Majdnem minden táborban volt szenior- és juniorbajnokság is. A nők nemcsak a pályákon vettek részt a lágerek sportéletében, hanem például a férfiak mezeire feliratokat varrtak, és krumpliszsákokból baseballnadrágot is készítettek.
Kiemelt kép: The Guardian
Szerző
