St. Pauli, ahol a futball nem a pénzről szól

Valószínűleg kevesen tudják, de Németország egyik legforgalmasabb kikötővárosában található az ország egyik legidősebb sportklubja, a ma is létező Hamburg-St. Pauli Turnverein. A klubot 1862-ben alapították, nevét pedig a majdnem kétmillió lakosú város egyik kerületéről kapta. A kezdeti időkben nagy népszerűségnek örvendett a sportegyesület, hiszen a 19. század második felében a torna számított a „sportok sportjának”, különösen a tehetősebb, jómódúbb állampolgárok körében. A labdarúgást csak jóval később, 1907-ben kezdték el űzni a St. Paulinál, ráadásul ekkor még nem indultak hivatalos sorozatokon, csak három évvel később, 1910-ben csatlakoztak az Észak-Német Labdarúgó-szövetséghez, ahol az első hivatalos mérkőzésüket 1911-ben játszották, majd 1924-ben hivatalosan is kiváltak az egyesületből és megalapították a St. Pauli Football Clubot.

Egyszer fent, többször lent (Forrás: ndr.de)

A klub történelme során szinte mindegyik osztályban járt már. A kezdeti időkben az első és a másodosztály között járt, a liftezésnek pedig a náci hatalomátvétel és a második világháború vetett véget. 1935-ben a megszűnés szélére sodródott a klub, mert az akkori elnök, Wilhelm Koch nem volt hajlandó átadni a vezetést a náci pártnak, majd 1937-re már annyira tarthatatlan lett a gazdasági helyzet, hogy a túlélés érdekében kénytelen volt meghozni ezt a döntést. Kochot akkor eltávolították az elnöki székből, de 1947-ben visszakerült a klub élére, és 22 éven át, egészen haláláig irányította a St. Paulit.

A második világháborút követően az egész város, és vele együtt a csapat pályája is szinte teljesen megsemmisült, az újjáépítés pedig rengeteg pénzt és időt vett igénybe. Köszönhetően azonban egy bizonyos Karl Millernek mind a klub, mind a városrész új életre kelt. A tehetős családból származó, a pálya közelében jól menő hentesboltot üzemeltető Miller család rengeteg pénzt áldozott a klub felemelkedésére és számos játékost csábítottak el a csapathoz. Noha a jelenlegi stadion a Millerntor nevet viseli, ezt nem a megmentőről kapta, sokkal inkább a közelben lévő Millerntor-kapuról. Külön érdekesség, hogy ez a stadion korábban a már említett Wilhelm Koch nevét viselte több, mint 30 éven keresztül, azonban szurkolói kezdeményezésre 2007-ben megváltoztatták azt, miután kiderült, hogy Koch a saját és családja életét megóvva belépett a náci pártba a háború idején.

1950-től kezdve az 1970-es évekig nem igazán tudott megragadni egyik ligában sem a St. Pauli, az elsőosztálytól kezdve megjárta a regionális ligákat is.

A sors (és a futballbiznisz) különös fintora, hogy a klub első Bundesliga-szezonjának „köszönhető” a legnagyobb hanyatlás is, amely ehhez az időszakhoz köthető. A regionális ligában eltöltött 14 keserű évet követően a klub 1974-ben megérkezett a profik világába, miután feljutott a Bundesliga 2-be. Miután az első két szezonjában is sikerült elkerülnie a kiesést, a megerősített kerettel 1977-ben, történelme során először, kiharcolta a feljutást a legjobbak közé.

Annak ellenére, hogy az első meccsét hatalmas meglepetésre megnyerte a St. Pauli a Werder Bremen ellen, a klubot hamar visszarántotta a földre a valóság: a Bayern Münchentől 4-2-re kapott ki a hamburgi csapat, az Eintracht Braunschweig ellen 1-0-ra, a Saarbrückentől pedig 4-0-ra kapott ki. Hiába volt ugyan az ősi rivális Hamburger SV elleni 2-0-ra megnyert rangadó (1977. szeptember 3.), a történelmi mérkőzést követően nehezen jöttek az eredmények és a pontok a csapat számára, amely így egy év után búcsúzott a legjobbaktól.

Annak ellenére, hogy a St. Pauli a hatodik helyen fejezte be a Bundesliga 2 1978–79-es szezonját, megvonták tőle a profilicencet anyagi gondok miatt és a harmadosztályba sorolták. Ezt követően többévnyi liftezést, vegetálást követően sikerült újra stabil alapokra helyezni a klubot, köszönhetően többek között a különleges szurkolótáborának.

Az igazán színes lelátói élet (Fotó: Frank Peters)

A 2000–2001-es másodosztályú szezonnak az egyik potenciális kiesőként vágott neki a St. Pauli, ennek ellenére mindenkit meglepett, hogy az idény végén feljutott a Bundesligába. Nem is lett volna St. Pauli a St. Pauli, ha az új évezredet nem a klub „hagyományainak” megfelelően kezdi. A csapat kiesett az élvonalból, majd a Bundesliga 2-ből is, majd négy éven át csak a harmadosztályban szerepelt, tette mindezt hatalmas adósággal. Nem csak a szponzorok, de a szurkolók hiánya sem segített a klubon, pedig már az 1980-as években komoly élet volt a Millerntorn lelátóján.

Ebben az időben Németország nyugati felén egyre-másra bukkantak fel szélsőjobboldali csoportok a lelátókon, különösen a városi rivális, Hamburg SV szurkolói szereztek maguknak kétes hírnevet, főleg akkor, amikor Molotov-koktélokat dobáltak a Millerntorn közelében olyan házakra, ahol a St. Pauli szimpatizánsai laktak.

Annak ellenére, hogy a HSV az 1980-as években élte fénykorát, sok futballrajongó (leginkább a szélsőséges HSV-szurkolók miatt) inkább délre, St. Pauli kerülete felé vették az irányt. A csapat stadionjában már ekkor sem volt helye a fasiszta jelszavaknak és a huliganizmusnak, többek között a lelátókon helyet foglaló fiatalabb korosztálynak. Így jöhetett létre amolyan ellenpólusként egy erősen baloldali, kommunista eszméket is valló lelátói élet a St. Pauli stadionjában, amire különösképpen a csapat vezetősége is folyamatosan nyitott volt.

Miután az ezredfordulóra a baloldali szurkolók jelentős része „kiöregedett” a stadionokból, nem sikerült megfelelő utánpótlást találni a helyi patrióták körében, akik ekkor már inkább azt a Hamburger SV-t választották, amely ugyan a fénykorától már messze volt, de még mindig sokkal sikeresebbnek számított, mint a harmadosztályú rivális, ráadásul az évezred elejére megszabadult a szélsőjobboldali nézetek valló szimpatizánsaitól is.

A kerületben korábban kezdődő, de a 2000-es évek közepére viszont már az aranykorát élő mozgalmak, mint a nonkonformista, neoliberális eszméket is valló anarchisták és punkok önmaguktól kezdtek el szerveződni a klub körül, a St. Pauli azonban így sem tudott a harmadosztályban néhány ezer szurkolónál többet megmozgatni. Ekkor már látni lehetett azokat az irányvonalakat, amik a mai napig meghatározzák a klub identitását. Az egyesület és szurkolóik megtalálták egymással a közös hangot, köszönhetően többek között a 2003-ban elnöknek választott Cornelius „Corny” Littmann-nak, aki a klub működését teljesen piaci alapokra helyezte, de a szurkolókkal egyeztetve megőrizte a St. Pauli identitását is.

A harmadosztályban szereplő csapatnak előbb többféle gyűjtést szerveztek, több felkészülési mérkőzést rendeztek, például a Bayern München ellen, a meccsek bevételét pedig teljes egészében a St. Pauli kapta meg. A csapat megmentése érdekében készíttetett pólók eladásából közel egymillió euró folyt be a klubkasszába, pár hónap alatt pedig annyi pénz gyűlt össze, hogy ki tudták fizetni az évek alatt felhalmozódott tartozásukat. A St. Pauli nevével ellátott ajándéktárgyak, mezek és egyéb ruhadarabok eladása később sem szűnt meg, sőt, mára már igazi brand lett a halálfejes logóval ellátott termék, hiszen nemcsak a klub shopjában lehet találkozni a St. Pauli nevével, de egyéb webshopokban is, többek között Magyarországon is lehet ilyet találni. Ez azonban sok szurkolónak nem tetszik, hiszen ellentmond az általuk képviselt baloldali, kommunista elveknek, a mai, piaci alapokon működő labdarúgásban azonban lehetetlen lenne ezek nélkül a bevételek nélkül fennmaradni.

(Forrás: footballparadise.com)

A két fél tökéletes harmóniáját mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 2007-es stadion névváltozáskor okiratba fektették, hogy a klub soha nem értékesíti stadionjának nevét, örökre megtartva ezzel a Millerntorn nevet, de legalábbis előbb lesz elnevezve egy klub legendáról, mint egy biztosítótársaságról. Ezen felül többször is gyűjtöttek a szurkolók a nehéz helyzetben lévő bevándorló családoknak, olyanoknak, akiket az Angela Merkel által vezetett német állam kiutasított volna, de rendszeresen hangot adnak nemtetszésüknek a német és az Európai Unió bevándorláspolitikája ellen. Karöltve a klub vezetőségével, a helyi LMBTQ-közösség egyik arca lett a St. Pauli, olyannyira, hogy a lelátókon több tag is meghatározó szerepet tölt be, így pedig nem csak a közéletben, de a stadionokban is kiállnak a melegek jogaiért, ráadásul a jelképüknek számító szivárvány színkombináció a klub címerében is helyet kapott az idei garnitúrában. Ennek tudatában pedig nem nehéz megérteni, miért van szerte a világban 11 millió szurkolója a kiscsapatnak.

A St. Pauli az évek során több lett, mint egy átlagos klub, a saját identitásával irányt mutat(na) az arab, amerikai és kínai pénzekből élő kluboknak, ahol valamikor régen saját eszméiket követték, mára azonban a minél több pénz lett a fontos. Hamburgban több, mint 20 éve megmondták már: „Soha többé fasizmust, soha többé háborút. Soha többé harmadosztályt!”