Stöger után, Csercseszovval – bizonytalanok az átmenetek támadásból védekezésbe

Négy bajnokin két győzelem és két vereség, nem rózsás a helyzet a magyar bajnoki címvédő háza táján – a Vasas ellen a Magyar Kupában kivívott továbbjutással együtt sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy új edzővel vágtak neki az újabb bajnoki cím megszerzéséért indított hadjáratnak, de a mutatott játékot elemezve nem biztos, hogy az ő jelenléte a legnagyobb probléma.

A tavaszi idény nyitányán a Puskás AFC ellen még lehetett Muhamed Besic piros lapjára fogni a visszafogottabb teljesítményt (0–1), az Újpest elleni derbin pedig az egygólos győzelem feledtette a játékképben tapasztalható kontrollnélküliséget. Aztán a másfél héttel ezelőtti, Paks elleni csúfos 0–3 után már sokkal nehezebb volt kifogásokat találni, igaz, a Vasas elleni győztes kupameccs (2–0) és a Zalaegerszeg hétvégi, 3–1-es legyőzése és a tabellán visszavett első hely azóta éledező reménysugárként világít az Üllői úton.

Egy Ferencváros szintű csapat esetében a hiányzók, sérültek, illetve a válogatottak távolmaradása nem elég erős okozat annak megfejtése érdekében, hogy mi az igazi probléma a Fradi jelenlegi játékelképzelésében.

Annak érdekében, hogy a jelen helyzetet meg lehessen teljes valójában érteni, először Peter Stögert, az általa képviselt játékelképzelést, illetve a stögeri játékelképzelés ma is érezhető hatásait kell megvizsgálni, természetesen az új edző és az első három mérkőzés kontextusában értelmezve. Ez az értelmezés következik.

A futball „pontlevonása”: az átmenet

2002-ben, a 19. téli olimpia helyszínén, Salt Lake City-ben, amikor az orosz műkorcsolyázó páros, Jelena Berezsnaja és Anton Sziharulidze megelőzte a kanadai Jamie Sale, David Pelletier duót, az egész világ döbbenten figyelt.

„A közönség és a sajtó is utóbbiakat látta jobbnak, majd nem sokkal később kiderült, a francia pontozó szavazatát megvették az oroszok. A hatalmas botrány folyományaként a NOB és a nemzetközi korcsolyaszövetség azt a furcsa megoldást választotta, hogy mindkét páros megkapta az aranyat” – írt összefoglalót a felettébb furcsa esetről az index.hu.

Bár mindkét páros papíron győztesként hagyta el az Egyesült Államokat, a műkorcsolyához értők és az ahhoz kevésbé értők sem lehettek elégedettek. Ugyanis az oroszok néhány kisebb és egy jelentősebb technikai hibával, míg a kanadaiak technikailag hibátlanul hozták saját előadásukat. Ezáltal nem volt kérdés: a kanadaiak voltak jobbak aznap.

De miért kellett csalniuk az oroszoknak? Miben hibáztak a saját programjukban? Az átmenetekben.

Egy páros műkorcsolyázó program főbb elemei az ugrások, forgások, lépéssorok, egyéb figurák és ezeknek a kombinációi. A nehézségét egy-egy programnak nem csak az adja, hogy miként van végrehajtva egy-egy technikai elem, hanem az is, hogy az elemek közötti átmenet milyen mértékben hibátlan, szemmel láthatóan könnyed, és már-már észrevétlen. Ha ezek az átmenetek nem sikerülnek, akkor a bírák pontokat kénytelenek levonni, a bemutatott kűr vagy rövid program pedig alacsonyabb minőségűvé válik.

Nagyon hasonló „pontlevonásokat” lehetett észrevenni a Ferencváros őszi idényében is. Ugyanis Peter Stöger irányítása alatt a magyar bajnok jelentős taktikai problémákkal küzdött szinte végig az őszi idényben, és ezek a problémák Csercseszov első mérkőzésein is pusztító hatással bírtak. Ezek közül a taktikai problémák közül a leglátványosabban, pont úgy, ahogy az orosz páros esetében is, az átmenetek momentumai jelentkeztek, konkrétan a támadásból védekezésbe való átmeneteknél. Az ebben a játékelemben mutatott gyenge teljesítménynek köszönhetően maradtak alul az őszi idényben a magyar bajnokság egyes meccsein, de természetesen az európai színtéren is többek között ennek köszönhetően nem volt esélyük megismételni a Bajnokok Ligájában látott teljesítményt. És ez a sorminta folytatódott a tavaszi idény legelején is.

Az átmenetek jelentése és jelentősége

Kezdjük az átmenet szó értelmezésével futballteoretikai szempontból. Maga ez az egész „átmenetesdi” futótűzkénti terjedése nagyjából a kétezres évek elejére tehető, amikor José Mourinho megjelent a futball nagyszínpadán.  Természetesen maga a kifejezés már megjelent korábban is, például az 1950-es években Csanádi Árpád is említette a könyveiben, de a szó kiemelt jelentősége, és a futballvilág szótárában betöltött funkciója és megkérdőjelezhetetlen alapvetése a Taktikai Periodizáció elterjedésének köszönhető.

A Taktikai Periodizáció, amelynek ideáját Bene Ferenc tette magyarul is elérhetővé, és amiről már a Márton Gábor-féle ZTE-vel kapcsolatosan is írtam, a mai világ leginkább felkapott futballszakmai elképzelése. Gyakorlatilag mindenhol, mindenki és minden témában a Taktikai Periodizáció tana az, amely alapot ad a futballról való diskurzusnak. A játékos-profilok kérdése, a scouting, vagy éppen a különböző edzésmódszerek legpopulárisabb vonulatai is a Taktikai Periodizáció elméletében gyökereznek.

Érdekesség, hogy ennek az elképzelésnek segítségével festi le minden edzőképző intézmény, köztük a magyar is, a játékról alkotott képét. Ismérve, hogy a futballjátékot folyamatként értelmezi, és négy fő játékelemre bontja le a nagy egész játékfolyamatot. Ezek a következők:

támadás (labdabirtoklás), átmenet támadásból védekezésbe, védekezés (labda nélküli játék), illetve átmenet védekezésből támadásba.

None

Erre a négy elemre építve tudnak a Taktikai Periodizáció követői egy ún. játékmodellt (angolul: game model) kialakítani, amely tűpontosan és az adott játékelemre nézve szuperspecifikusan (alapelvekre, al-alapelvekre és al-al-alapelvekre stb.) bontja le a játékot és fogalmazza meg a csapat viselkedésmódját.

Például a vizsgálandó játékelemben a Ferencváros valami ilyesmit próbál megvalósítani a mai napig Stöger kinevezése óta:

„A támadásból védekezésbe való átmenet játékelemében a pálya középső harmadában a labdavesztés után agresszíven próbáljuk azonnal visszaszerezni azt, létszámelőnyös szituációkat kialakítva a labdás környezetében.”

Ilyen és ehhez hasonló elképzelésekkel lehet felépíteni a játékmodellt, amelynek kifejezett célja, hogy válaszokkal szolgáljon a játékosoknak arra vonatkozóan, hogy mikor, hol, és milyen elképzelések mentén kellene meghozniuk döntéseiket.

Miután a játékmodell részletezése és rendszerezése megtörtént, az edzőknek egy szervezetten konstruált, bejárható út állhat rendelkezésére. Hiszen ezeknek az alapelveknek a megfelelő periodizálásával (időbeosztásával), beillesztésével és részletes leírásával maga a játékmodell a csapat játékába beépíthető, egyúttal a játékmodellre alapuló futballstílus is kialakulhat.

None

Ebben a legfőképpen portugál és spanyol nemzetiségű kutatók, professzorok, és futballteoretikusok által kifejlesztett koncepcióban az a zseniális, hogy a játékot olyan természetességgel írja le, amely mindenki által elfogadható és könnyen megérthető, ezáltal a tömegek számára gördülékenyen használható.

Mert valóban, a játékban lehet olyan, hogy nálunk van a labda, lehet olyan, hogy nincs nálunk, és persze lehet olyan is, amikor épp egyik játékelemből váltunk a másikra, oda és vissza. Ezeket a váltásokat hívjuk átmeneteknek. Ha pedig ezekről az elemekről – a váltásokkal együtt – egy edző képes felvázolnia az elképzelését, akkor taktikailag és szakmailag is könnyen befogadhatóvá képes válni a játékosok szemében, hiszen azt az érzetet adja, hogy az edző pontosan tudja, hogy mikor mit szeretne látni a játékosaitól.

A bökkenő csupán az, hogy ha maga az edző által képviselt játékmodell gyenge minőségű, logikátlan, és összefüggéseiben hibás, akkor nincs kiút: a játékosok a játékmodell követeléseit vakon követve ugyanazokat a hibákat követik el, ugyanazokba a csapdákba lépnek bele.

Véleményem szerint ez történik a Ferencvárossal Peter Stöger kinevezése óta, és a helyzet Csercseszov érkeztével változatlan: a játékmodell, amit a ferencvárosiak követnek hibás, összefüggéstelen, és nem alkalmas a mérkőzések taktikai értelemben vett kontroll alatt tartására.

A konkrét probléma

Ahogyan már fentebb említettem az orosz műkorcsolyázókkal kapcsolatosan, a kulcskérdés a Fradival kapcsolatban is a gördülékeny és észrevétlen átmenet az egyik játékelemből (a támadásból) a másik játékelembe (a védekezésbe). Amikor a Fradi elveszíti a labdát, legtöbbször a saját kapujától távolabb, képtelen sikeresen visszatámadni, labdát szerezni, vagy az ellenfél támadását végérvényesen megállítani.

Ebből következően az ellenfeleinek többször sikerül helyzetet kialakítani ellenük kontrák és ellentámadások után. A kérdés az, hogy miért.

Mivel a Taktikai Periodizáció ötlete a játék nagy egészét apróbb részekre bontja (a támadás, a védekezés és az átmenetek), a lényegéből fakadóan – egy láthatatlan fal felépítésével – a játékelemeket analizálva, egymástól külön kezeli.

Ebből a lebontó kezelésmódból alakulhat ki a pályán megvalósuló folyamatosságbeli hiány, vagyis a játékelemek közötti csapatszintű fáziskésés. Olyan hiány, amely a játékos tanácstalanságából ered, a játékos döntéseinek lelassulásához vezet, illetve a csapat játékának széteső érzésében tárul a nézők szemei elé és érződik a nézők lelkében. Lássunk egy példát erre a szétesettségre (amit az intenzitás hiányának kontextusában már vizsgáltam nemrégen), egy pár Fradi-példán keresztül.

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2022/02/Szeteses.mp4"][/video]

Ha közelről figyeljük a jeleneteket, akkor az internet-streamelés közben már jól ismerhető „buffering” érzése és látványvilága jelenhet meg előttünk, hiszen mintha a Ferencváros játékosai nem lennének képesek tovább lendülni egyik momentumból a másikba

Ahhoz, hogy ez a láthatatlan fal ne okozzon széteső csapatjátékot, a különböző játékelemek közötti kapocsnak fontos szerepe van. Vagyis: már a támadás játékelemébe kell olyan stratégiai elképzeléseket becsempészni, ami a labdavesztés pillanataiban az átmenet sikerességét lehetővé teszi, ezzel magát a játékot folyamatossá képes varázsolnia a játékosok számára – megszakítások nélkül.

A futball ugyanis egy folyamatosságában természetes, kiszámíthatatlan és egy végletekig komplex játék, amelyben nincsenek erőteljes pauzák vagy éppen funkcionális játékos-csoportosulások (védelmi és támadó egységek, mint az amerikai futballban), de még csak a kézilabdára, vagy kosárlabdára jellemző edzői beavatkozásra sincsen lehetőség (variációk és időkérések formájában).

Így, amikor a játékot a vizsgált csapat tagjai nem tudják folyamatosságában kezelni, sőt semelyik említett játékelemben nem tudják megvalósítani az elképzeléseiket, akkor az azért történik, mert a csapat tagjai nem tudnak egységes módon az egyik játékelemből a másik játékelembe együttműködésre képes módon átváltani. Például: lesz olyan játékos, aki még a védekezés fázisában van, miközben játékostársa már az átmenethez szükséges feladatainak elvégzésébe kezdett bele.

A folyamatosság eléréséhez a stratégiai hibapontok megállapítására és kijavítására van szükség, és e folyamat végén a két különböző játékelemet össze lehet köti. Ehhez az elemzéshez három ilyen stratégiai hibapontot gyűjtöttem össze.

Optimális távolságok hiánya

Ahhoz, hogy sikeresen vissza tudjon támadni a Ferencváros azokban a pillanatokban, amikor éppen elveszítette a labdát, a játékosoknak még a labdát birtokló fázisban, azaz a támadás játékelemében kell az egymás közötti távolságokat megfelelően beállítani.

A kiindulópont a labda pontos helye, illetve a labdás játékos körüli szituáció. Nagy vonalakban kifejezve: játékostársaknak kell lenniük a labda vonala előtt és mögött is, mindenképpen a labda közvetlen környezetében, pontosan azért, hogy a labdavesztés után bármerre is pattanjon a játékszer, legyen olyan ferencvárosi, aki vissza tud támadni.

Itt fontos megjegyeznem, hogy a futball komplexitása nagyszerűen értelmezhető ebben a példában. Ugyanis, amikor arra hívom fel a figyelmet, hogy lennie kell játékosnak a labda vonala előtt és mögött is, mindenképpen a labda közvetlen környezetében, akkor ez kettős szerepet tölt be: támadásban támogató mozgást, védekezésben pedig a visszatámadás lehetőségét jelenti.

Koncentrációhiány visszarendeződésben

Amikor a jelenlegi Ferencváros védekezésben mutatott viselkedésformáit kutattam, arra döbbentem rá, hogy a zöld-fehér játékosok lassan, körülményesen, pozícióikat elhagyva próbálnak visszarendeződni.

Ez a visszarendeződés akkor történik általában, amikor a labdát elveszítették, azaz már az ellenfél birtokolja azt, és a Fradinak a labda vonala mögé kellene visszazárnia. Ezekben a pillanatokban fontos lenne, hogy a pályán lévő játékosok a felállási formából adódó elfoglalt területeiken védekezésre alkalmas állapotban legyenek. Ez a feladat sokszor okoz jelentős gondot a Ferencváros játékosainak.

Itt emelném ki Tokmac Nguen szerepét, aki az új szerepkörében, mélységi irányítóként mutatott biztató jeleket támadásban. A hangsúly a mondat végén van, hiszen amilyen biztató volt a norvég futballista teljesítménye a támadásban, éppen annyira volt felelőtlen a védekezésben. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megértsük: ha egy olyan játékos felelőtlen a saját elfoglalt területeinek menedzselésével, aki a csapat gerincében, a pálya belsejében futballozik, akkor az ő felelőtlensége az egész csapatra kihatással lehet.

Hatástalan visszatámadás

Több olyan felvételt is találtam, amikor a ferencvárosiak az első kettő említett elképzelést végrehajtották, és a labda környezetében volt elég zöld-fehér játékos a visszatámadás feladatának elvégzéséhez. Azonban a futballban nem elég ott lenni, a feladatot el is kell végezni, azaz a labdást meg kell zavarni, a labdát pedig el kell venni.

Nos, a Fradi játékosai többször találták magukat abban a helyzetben, hogy jókor és jó helyen voltak, azonban ilyen-olyan okokból képtelenek voltak megállítani az ellenfél kontráit. Hogy miért? Elégtelen keménység, hiányzó labdafókusz, illetve a kettőzött agresszió hiánya miatt.

Ahogyan a Piros Fehér Zöld adásában fogalmaztam: „A Ferencváros játékosai lazáznak…”

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2022/02/Strategiai-elkepzelesek.mp4"][/video]

A stratégiai hibapontokat nem sorrendben értelmezem, nincsen közöttük alá- és fölérendeltség, illetve külön hangsúlyoznám azt is, hogy egymással szinkronban és közös kapcsolatban állnak. Azaz: nem lehet őket a játék értelmezésében különválasztani

Összegzés

A Fradi által képviselt, sikert sikerre halmozó játékmodell és az abból kialakuló futballstílus Szerhij Rebrov távozásával megszűnt, és a stögeri játékelképzelés iránya vált dominánssá. Ez a stögeri játékelképzelés a Taktikai Periodizáció által definiált játékelemek értékelésében hiányosnak és összefüggéstelennek is mondható, amely a Fradi játékában a folyamatosság és a mérkőzés kontrolljának hiányában jelentkezik.

A játékelemek közötti összefüggéstelenség a támadásból védekezésbe való átmenet játékelemében jelentkezik a legnyilvánvalóbb módon. Míg Stöger esetében ezt fel lehetett hozni az osztrák edző személyiségét kritizálva, addig Csercseszovnak – bár igaz, sok ideje nem lehetett még erre – a múltban gyökerező problémák helytelen kezelését és azok kezdeti súlyosbítását lehet felróni hibaként.

Azt gondoltam és vártam, hogy az orosz vezetőedző érkezésével a keménykezűség meghirdetése a nagyfokú taktikai fegyelmezettséggel fog együtt járni. Ez a fegyelmezettség eddig abszolút nem valósult meg. Csercseszov munkájával kapcsolatosan türelmesen kivárok, ugyanakkor jelzem: a stögeri átmenet-probléma tovább él, és nagyon úgy tűnik, hogy az orosznak először ezt kellene rendbe raknia. Mert ha nem teszi, a magyar élvonal kontrafesztiváljában a rend megteremtője helyett a káosz elszenvedője lesz belőle.