Suárez két madridi éve: a legjobb időben volt a legjobb helyen – véleménycikk

A klub szurkolójaként rendkívül felemás érzéseim támadtak, amikor 2020 szeptemberében az Atlético gyakorlatilag ingyen megszerezte Luis Suárezt. Egyrészt velem együtt sokakban ott élt a Barcelona kilencesének közel sem bizalomgerjesztő képe, aki a pályán minden sportszerű és sportszerűtlen eszközt is megragadott azért, hogy elérje a adott célját; másrészt viszont ott állt piros-fehérben az uruguayi válogatott és a klubfutball legendás centere, aki a 2015-2016-os szezonban 83 gólból vette ki a részét, a 2010-es vb-n gólvonalas kezezéssel mentette meg a válogatottját és Uruguaytól kezdve

Barcelonában egy állítólagos telefonhívással kötöttek a lábára útilaput, távoznia kellett egy olyan csapattól, ahol a külső szemlélő számára úgy tűnt, otthonra lelt. Bár nehezen dolgozta fel a történteket, el kellett fogadnia a döntést és új csapat után néznie.

Diego Simeone a róla készült életrajzi sorozatban így nyilatkozott: „Felhívott Miguel Ángel [Miguel Ángel Gil Marín, az Atlético vezérigazgatója és többségi tulajdonosa – a szerk.], hogy lehetőség nyílt a csapat számára, hogy leigazolják Suárezt és meg akart kérdezni, hogy mit szólok az ötlethez. Csak annyit válaszoltam: »ugye, most csak szórakozol velem?«”

Az Atlético megragadta az első adandó alkalmat és átigazolási díj fizetése nélkül, egy bónuszokkal együtt 5-7 millió eurós üzlet keretében szerződtette az uruguayit, aki még a bérigényéből is jelentősen engedett az átigazolás véghezviteléhez.

A hiányzó láncszem

Suárez érkezésével egyidőben az Atlético is strukturális változáson esett át. Nelson Vivas másodedző érkezése, Thomas Partey utolsó pillanatos távozása és az új profilokra épülő keret következtében a második számú madridi együttes egyre inkább a három belső védővel operáló rendszerekre kezdett átállni, ez pedig az uruguayi számára is kedvező volt.

Bár Simeone mindig is szeretett erőteljes, hagyományos kilencesekre építeni (lásd: Fernando Torres, Mario Mandzukic vagy a besült Jackson Martínez), alapelvnek tekintette, hogy a csapatszintű védekezésből mind a tizenegy pályán lévő játékosnak nagy mértékben ki kell vennie a részét. A korosodó Suáreznek azonban magas hatásfokkal egy ilyen rendszerben már aligha lehetett volna hasznát venni, ezért ahogy az uruguayi egyre inkább beépült az Atlético kezdőjébe, annál inkább bástyázta őt körül az edző olyan támadókkal és középpályásokkal, akik tehermentesítették az ilyen típusú feladatai alól.

Bármennyire is demagóg ez a kijelentés, Suárez tényleg arra tudott fókuszálni, ami még 33 éves korában is a legjobban ment neki: a gólszerzésre. Ebben pedig nemhogy nem okozott csalódást, de egyenesen csapata megmentője lett, hiszen a bajnokság első felében 16 mérkőzésen 11 gólt és két gólpasszt ért el, ezekből két találat és egy assziszt a bemutatkozó mérkőzésén, a Granada ellen jött össze – mindössze 20 perc játék alatt.

A 2020-2021-es szezonban az Atlético sem a kupában, sem a Bajnokok Ligájában nem tudott maradandót alkotni, a bajnokságban viszont egészen február elejéig száguldottak és nem úgy nézett ki, hogy bármelyik rivális be tudja érni a tetemes, 10 pontos előnyüket. És bár az olyan játékosok, mint Marcos Llorente, Jan Oblak, Sztefan Szavics vagy cikkünk főhőse tényleg kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtottak, a kifáradó, a szűk kerettel rendelkező Atlético összerogyott, és a véghajrában már mind a Real Madrid, mind a Barcelona nagyon megközelítette őket.

Az utolsó három mérkőzésre fordulva már rendkívül nagy nyomás volt az Atletin, ekkor azonban a Real Sociedad legyőzésével sikerült újra életet lehelni a szezonba. Suárez a mérkőzésen ugyan kiosztott egy gólpasszt, de betalálnia nem sikerült – ezt hat fordulóval ezt megelőzően, az Alavés ellen tette csak meg, tehát ő sem volt a legjobb formájában. Az utolsó előtti, Osasuna elleni hazai mérkőzés sajtótájékoztatója előtt Diego Simeone elmondta, hogy: „beléptünk a Suárez-zónába” – utalva ezzel arra, hogy biztos benne, az uruguayi újra megtalálja a formáját és döntő tényezővé válik. „Lucho” pedig nem is okozott csalódást.

A Suárez-zóna

Az Osasuna elleni találkozóra az egész csapat felvillanyozva érkezett, élén az uruguayival. Ezt azonban nem sikerült gólokra váltani, az Atlético elképesztő helyzeteket hagyott ki, köztük Suárez és Saúl kapufás lövéseivel. A 75. perceben aztán jött a hidegzuhany: elsőre úgy tűnt, hogy Ante Budimir fejesét hárítani tudja Oblak, de végül a labda áthaladt a vonalon, a gól érvényes volt. Ekkor úgy tűnt, nem csak a mérkőzés, de a bajnoki aranyérem is végleg kicsúszik a madridiak kezéből.

A 82. percben aztán érkezett Joao Félix, rárajzolta a labdát Renan Lodi lábára, a brazil balbekk pedig kiegyenlített. Ez persze nem volt elég, az Atléticónak győznie kellett, szüksége volt valakire, aki különbséget tudott jelenteni nem csak a két csapat, de az elmúlt évek Atléticói és a mostani, potenciális bajnokcsapat között. A 88. percben Kieran Trippier passzából Yannick Carrasco becselezte magát a 16-oson belülre, majd laposan centerezett. A labda tehát középre került, majd egy pillanattal később a hálót zörgette: ki más küldte volna oda, mint Luis Suárez. Az uruguayi megnyerte az Atléticónak a mérkőzést, és ezzel életben tartotta a csapat bajnoki reményeit.

A forgatókönyv kísértetiesen hasonlóan alakult, mint az előző mérkőzés, a Valladolid már a 18. percben megszerezte a vezetést. A reménysugár ezután Ángel Correa révén érkezett, az argentin szólójának köszönhetően 1–1-re változott az állás, de a madridiaknak továbbra is szüksége volt a győzelemre, hiszen a városi rivális győzelme az akkori állás szerint a Real Madrid bajnoki címét jelentette volna. A 67. percben a Valladolid játékosai eladtak hátul egy labdát, amire nem más érkezett, mint Luis Suárez. Az uruguayi a tizenhatosig vezette a labdát, majd ballal a rövidbe bombázott, ezzel beállította a végeredményt és hét év után elhozta a bajnoki címet az Atléticónak.

A halványabb második szezon és ismét egy szomorkás távozás

Suárez érkezése előtt az Atléticónak már évek óta szüksége volt egy klasszikus kilencesre, egy ösztönös befejezőre, aki képes különbséget jelenteni az olyan találkozókon, ahol betömörülő védelem ellen kell megoldást találni, vagy akár egy gól is eldöntheti a mérkőzést. Az uruguayi pedig ilyen tekintetben nem is kerülhetett volna jobb helyre: végig sugárzott belőle a bizonyításvágy, ami a barcelonai keserű távozása után keletkezett, ennek megfelelően pedig szó szerint és átvitt értelemben is felülteljesített a 2020-2021-es szezonban. A helyzeteinek minőségéből adódó gólszámot (xG: 15,6) hat találattal lőtte felül, így 21 góllal zárt a LaLigában, emellett összesen 15 pontot közvetlenül az ő góljai hoztak az Atlético számára a 38 forduló alatt.

A 2021-2022-es szezon már sem az Atlético, sem Suárez számára nem volt ennyire meggyőző, a csapat tetemes lemaradással a harmadik helyen zárt a bajnokságban, az uruguayi pedig 13 góllal fejezte be az idényt, de a mezőnymunkája és a játékpercei is alaposan megkoptak a szezon felétől kezdve. Ettől eltekintve Suárez ebben az idényben is sokszor megcsillantotta a klasszisát: kétszer is gólt szerzett például a Barcelona ellen, győztes büntetőgólt szerzett a Milan ellen a BL-ben, vagy éppen csaknem félpályás góllal nyerte meg a mérkőzést csapata számára az Osasuna ellen.

Suárezt a Sevilla elleni hazai bajnoki után búcsúztatta a közönség, és bár csupán két szezont játszott piros-fehérben, a szerepéről sokat elárult a szurkolók ovációja, illetve Koke és Diego Simeone szó szerint könnyes búcsúja.

Az uruguayi tehát beteljesítette a feladatát és bizonyított: egyrészt saját maga számára, hiszen 33-34 évesen is klasszis teljesítményre volt képes, másrészt az Atleti számára, amelynek évek óta pont egy olyan karakterre és játékosra volt szüksége, mint ő.

A jövő pedig egyelőre bizonytalan Suárez számára, de ajánlatok vannak bőven: Európából (ezen belül Spanyolországból is) és Európán kívülről is, ő mindenképp maradna az öreg kontinensen.