Szabó Tóniból is megárt a sok – Gólkirályság, második évad (sorozatkritika)
Lefutott a Gólkirályság második évada is, az RTL saját gyártású szériája azonban nem tudta megütni a tavalyi tíz epizód erős közepes szintjét: a nívó sajnos bezuhant, ha nem is drámaian, de megkérdőjelezhetetlenül. Közel sem biztos, hogy erről az alkotók tehetnek, ugyanis a Gólkirályság folytatásában pontosan az volt a zavaró, amitől az első évadban még üdítőnek számított.
A sorozat producere, Kapitány Iván nyilvánvalóan érti a dolgát: olyan kultikus produkciók fűződnek a nevéhez, mint a Beugró, az Üvegtigris, A mi kis falunk, vagy a Válótársak. Az első évad erejéig a Gólkirályság is szépen illeszkedett e sorba, újszerű volt, eredeti és vicces – és nyomokban még valódi társadalomkritikát is tartalmazott, méghozzá úgy, hogy az mindig egy finom reflexióként és nem tolakodó politikai ítéletként, tökéletes helyen és időben, frappánsan és arányosan került tálalásra.
A sorozat savát-borsát a másodosztályban is lesajnált Csember FC köré felépített sajátos miliő és szubkultúra adta, egy zárt és groteszk világ, ami egyszerre tart tükröt a magyar klubfutballnak, a vidék (és az egész ország) uram-bátyám világának, a médiának, a párkapcsolatok megannyi dimenziójának, munkahelyi problémáknak – egyszóval az életünknek.
Ennek a varázsát azonban nem sikerült átültetni a második évadra, a Gólkirályság minden ízéből veszített, és semmi újat nem tudott hozni. De nézzük, honnan is indultunk újra. A sorozat úgy ment szünetre, hogy nem tudtuk, Oletics (Mohácsi Norbert) utolsó pillanatban megeresztett lövéséből gól születik-e, vagyis feljut-e a Csember az NB I-be, vagy sem. Hogy így (szó szerint) a levegőben hagyni egy szériát mennyire olcsó, közhelyes és hatásvadász filmes eszköz, azt most hagyjuk, mert kétségkívül működött. Persze a labda utat talált a hálóba, a csapat történelmet írt, az élvonalbeli szereplés pedig csomó új kihívással, nehézséggel és bonyodalommal jár – ami elméleti szinten kiváló táptalaja lehetett volna a színvonal kontinuitásának. S noha egy efféle (egyébként honi szinten teljesen egyedi) sorozatot nem érdemes futballszakmai szemüvegen át követni, a gyakorta hiteltelen, helyenként egyenesen nonszensz megvalósításon és ábrázolásmódon lehetetlen nem fennakadni – legalábbis a második évadban ez nagyon kiütközött.
Vélhetően az elsővel sem lettem volna kevésbé kritikus, csak sokkal jobban szórakoztam annál, mintsem, hogy olyan apróságokon duzzogjak, amiken egy fikciós-vígjátéksorozat kapcsán nettó szőrszálhasogatás hőbörögni.
A jóval megengedőbb hozzáállásomban alighanem az is szerepet játszott, hogy az első évadban (és az NB II szintjén) sokkal kevesebb jött szembe a „szakmából”. Most sem szeretnék ezeken lovagolni, de volt néhány rendkívül zavaró hiba.
Először is egy olyan csapat, mint amilyennek az első évad Csemberét láttatták, sosem jutna fel a másodosztályból (kettő, ismétlem: kettő értelmezhető játékossal a keretében), ennyire az NB II sem gyenge. Szabó Antónia (Lovas Rozi) vezetőedző azzal a képesítéssel, amivel a másodosztályban dolgozott (ehhez hivatalosan UEFA A licenc szükségeltetik), a csapatot feljuttató trénerként az élvonalban is leülhetett volna a kispadra. Az átigazolási mizériák szódával elmentek, bár nonszensz azt képzelni, hogy gigantikus összeget fizessenek egy mankóval közlekedő csatárért, lett légyen akkora ász és személyesen a regnáló gólkirály, mint a sérülése miatt végül hoppon (és Csemberen) maradt Windberger (Márfi Márk). Olyan viszont nincs, hogy egy csapatnak egyszerre nemhogy két, de három olyan edzője is legyen, aki hellyel-közzel joggal érezheti magát a csapat egyetlen legitim mesterének. Szabó Antónia licencproblémája miatt (papíron) leigazolják Szabó Antalt (Rudolf Péter), akit ugye eredetileg is szerettek volna még a széria elején, és még állományban van Buri bá (Dolmány Attila) is, akit a súlyos balesete miatt pótolni kellett anno. Az a parodisztikus őskáosz, amit ez az alaphelyzet okozott, sokkal inkább volt idegesítő és felkavaró, mint humoros és élvezhető. Az pedig, hogy a már visszavonult Oleticset a budapesti villájának garázsa előtt a szezon kellős közepén győzik meg a társak arról, hogy térjen vissza és tegyen rendet az öltözőben, már tényleg képtelenség. És azért az is zavaró, hogy a két profi osztály mezőnye félig fiktív, félig pedig valósághajlítás, a létező klubok döntő többsége ugyanis apróbb névváltozattáson esett át (például Újpesti LC) – persze ennek nyilván jogi okai voltak.
De mondjunk jót is: a Focivarázs című betétműsor szépen ellensúlyozza a viszontagságokat, Gundel Takács Gábor és Hrutka János kollégánk epizódról epizódra hitelesen, szellemesen és önazonosan, a futball nyelvén kommentálja a Csember FC szezonját – pont annyi iróniával, amennyi kell.
A színészgárda pedig egészen pompás. Lovas Rozi egyenesen lubickol a szerepében, pazarul játszik, a csemberi polgármestert alakító Hevér Gábor is tündököl, akárcsak Rajkai Zoltán a korrupt és nőfaló államtitkár szerepében. De nem lehet panasz Szinetár Dórára (a polgi neje), továbbá a klubigazgatót alakító Sarkadi Kiss Jánosra sem, és Schmied Zoltán is nagy átéléssel hozza a mecénás Lacit, a tojásban utazó helyi kiskirályt. Sztarenki Dóra, aki generációjának egyik legnagyobb tehetsége külön említést érdemel, ebben a sorozatban merőben eltérő karaktert alakít, mint például a Terápiában vagy a Mellékhatásban, de a naiv titkárnő szerepében éppolyan lenyűgöző és szerethető volt, mint vadóc tornászkislányként vagy bohém, rebellis, csípős nyelvű nőként. Király Dániel (Tóni exe) és Mészáros András (másodedző) is hozzák magukat – ami esetükben negatív kritika is, mert ők minden sorozatukban ugyanolyanok. Rudolf Péter szerepeltetése nagy ötletnek tűnt, és zseniálisan is alakítja az utálatos trógert – de ez sem segít a produkción.
Bármennyire is szerettük volna tovább szeretni, a Gólkirályság váratlanul korán veszített a lendületéből, megkopott, megfáradt és unalmas lett. Hiába a parádés szereposztás, a sokszor vicces forgatókönyv, gyakorlatilag önmagát ismétli, és ezt nem bírja, nem bírhatja el. Arról, hogy két Szabó Tóni van minden epizódban száz bőrt húztak le; a női edzőt, mint jelenséget pedig az első évadban sem sikerült optimálisan kezelni. Azok után, hogy a Csember feljutott az élvonalba, már nem lesz olyan érdekes, hogy bennmarad-e, de még az sem, hogy megnyerheti-e a Magyar Kupát – nevesincs csapatok ellen. A szerelmi szálakat is ugyanabban a mederben és ugyanazon dinamikák mentén vezetik tovább, borzasztóan vontatottan és fájóan klisésen. Egyszerűen elmúlt a varázs, az újszerűség odalett, innováció pedig nyista – cserébe minden gyengeség kidomborodott, mert a néző figyelme kevéssé van lekötve. Így pedig a töltelék jelenetek elviselhetetlenné válnak: a csemberi B közép semmiről sem szóló kocsmai tereferéi, a bénázásaik a lelátón, a focisták jelentéktelen szóváltásai akkor is a mélybe rántják a színvonalat, ha az éppen egészen magasan volt.
Még a sorozat társadalomkritikai éle is csorbult (bár még mindig messze a legintellektuálisabb és legértékelhetőbb tulajdonsága maradt), elsősorban azért, mert a patikamérlegen kimért kis finomságok óvatos trollkodásba fordultak.
A legkonkrétabb példa a kupaelődöntőre váratlanul Csemberre érkező miniszterelnök esete, aki miatt a TEK átfésüli az egész létesítményt. Aztán kiderül, hogy a vizit oka, hogy a veje az ellenfélnél játszik, akihez persze tilos hozzáérni a pályán (naná, hogy felrúgják). Bár arra gondosan ügyeltek, hogy a kormányfő (Szabó Sipos Barnabás) még véletlenül se hasonlítson Orbán Viktorra, a valósággal erősen kokettáló áthallások direktek és egyértelműek. Ennek a csúcspontja az volt, amikor a mérkőzés szünetében az egyik kezében egy naranccsal a VIP szektor korlátját támasztó miniszterelnökhöz oldalog nyalizni a polgi, a meglepett kormányfő pedig leejti azt a kezéből egy alsóbb szektorba, amit aztán a városatya felesége kisvártatva visszaad a kezébe… E jelenetsor sokkal inkább volt erőltetett és kínos, mint vicces – pedig a színészek kimaxolták, ami benne volt.
És ez az egész sorozat alapproblémája, hogy hiába a magas szintű színészi játék, mivel nincsen hozzá érdemleges történet, s izgulni sincs nagyon min, a kitűnő alakítások sem viszik el a hátán – legfeljebb tyúklépésben.
Szomorú és váratlan, hogy a Gólkirályság csupán egyetlen szezon erejéig volt méltó önmagához, de ezért nem nagyon van kinek szemrehányást tenni, ebben alighanem ennyi volt. Azért hálásak lehetünk, hogy az utolsó epizódban ezúttal véget is ért a „nagy” meccs – azaz legalább a záróakkordot nem ismételték meg – (spoiler alert: kupagyőztes a Csember!), az azonban nem derült ki, hogy bennmarad-e az NB I-ben. A folytatásnak tehát megágyaztak – de még ha a csapat az első osztályban is marad, a sorozat aligha kapaszkodik vissza az élvonalba.
Kiemelt kép: RTL
Szerző
