Szabolcsból Monacóba – Így vált az F1-es paddock a magyar újságíró második otthonává
Egy apró településről indulva a Formula–1-es elit közegének szerves részévé vált Mészáros Sándor utazó sportújságíró, akinek életévé és hivatásává vált szeretett sportja. A Formula–1 világa nagyon távolinak és megközelíthetetlennek tűnhet a sportág szurkolóinak szemében, neki azonban megszokott tevékenység, hogy a paddockban sétál, Lewis Hamilton és Charles Leclerc pedig mindennapjainak a részei.
null
Mészáros Sándor az egyetlen magyar újságíró, akinek permanens akkreditációja van a Formula–1-es paddockba. Munkája részeként a száguldó cirkusz krémjével utazik a világ különböző pontjaira, belsős információk után kutat és a sport nagyjait faggatja. A Formula.hu, az Autósport és Formula Magazin újságírója beszélgetésünkben elmesélte, miként válik a lelkes szurkolóból szakember, valamint szót ejtett a munkájával járó jóról és rosszról is.
– Mi a legkorábbi emléked, amelyik a Formula–1-hez köthető?
– Emlékszem a nyolcvanas évek versenyeire és a homályos tévéközvetítésekre. Édesanyám elmondása szerint az apa meg az anya után a Lauda volt a harmadik szavam. Apukám hatalmas rajongó volt, úgyhogy ő fertőzött meg a sport szeretetével, és mindig ebbe az irányba próbált engem terelgetni. Amíg más családok mindenféle sportról beszélgettek, nálunk mindig az F1 volt a téma, erre voltunk berendezkedve. Akármerre indultam, mindenhonnan ezt hallottam, így ez ragadta meg igazán az érdeklődésemet.
– Megmaradt benned ez a szurkolói lelkesedés, vagy most már szigorúan szakmailag foglalkozol a Formula–1-gyel?
– Ha az ember elkezd bármely sport médiájában dolgozni, egy idő után levetkőzi magáról a szurkolói mentalitást. Ezzel kelsz, ezzel fekszel, a versenyzők pedig a közvetlen környezeteddé válnak. Ahhoz, hogy kellően szakmaivá váljon az ember, a szurkolói énjének egy idő után el kell tűnnie. Természetesen nagyon kell szeretni a sportot, ez is a rajongás egy fajtája, de már nem ugyanaz, mint a gyerekkori.
– A fanatikus kisfiúból mára sikeres újságíró lett. Milyen út vezetett el idáig?
– Egy kis szabolcsi városból származom, és noha akkoriban, a kilencvenes évek végén nem fűzhettem komoly reményeket ahhoz, hogy egy napon eljutok idáig, már elég hamar körvonalazódott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az internet megjelenése Magyarországon aztán mindent megváltoztatott, kinyílt előttem a világ, ez pedig egyet jelentett nekem a Formula–1-gyel. Mindent elolvastam róla, amit lehetett: ekkor tudtam meg, mit jelent az, hogy akkreditáció, mit és hogyan dolgozik egy újságíró. Az új ismeretek tovább erősítették bennem azt az elképzelést, hogy ebbe az irányba szeretnék menni.
Csináltam magamnak egy nagyon alapszintű weblapot, és minden feljegyzésemet, véleményemet, amit addig egy füzetben gyűjtögettem, feltöltöttem az internetre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt valaki olvasni fogja. Aztán egy nap kaptam egy lehetőséget emailben egy mára már megszűnt internetes portáltól, hogy fillérekért F1-es anyagokat írjak, ezután pedig egyik megkeresés után jött a másik. 2004-ben ismertem meg Bethlen Tamást, a Formula főszerkesztőjét, aki olvasta az írásaimat, és felajánlotta, hogy dolgozzak a magazinnál. Eleinte apró munkákat kaptam, aztán szép lassan jöttek az első interjúk, címlapos anyagok, és itt ragadtam.
Mindezt a főiskola mellett csináltam, műszakinformatikát hallgattam, de a motorsport-újságírás olyan különleges szakirány, amelyet akkoriban sehol nem tanítottak. A legtöbb sikeres újságíró, akit a motorsportban ismerek, teljesen más területről keveredett ide, és mindenki próbálja felhasználni saját szaktudását a munkájában. Egy F1-es újságírónak nagyon sok mindennel képben kell lennie – egy kicsit kémikusnak, matematikusnak, fizikusnak, pszichológusnak és orvosnak és ki tudja még, hogy minek kell lenned ahhoz, hogy ezt a sportot értelmezni tudd.
Fotó: Hasan Bratic– Emlékszel az első napodra az F1-es paddockban?
– 2003-ban, Baumgartner Zsolt debütálásakor jártam először a paddockban, a szombati időmérő estéjén. Eleinte a lelátóról követtem az eseményeket, onnan küldtem az akkori kollégáimnak az információkat. A nap végén szólt a telefonom, hogy lenne itt egy lehetőség részt venni egy sajtóvacsorán a Michelin jóvoltából, én pedig kapva kaptam az alkalmon – ez volt az első paddocklátogatásom. A következő két évben Paddock Club-vendég voltam, mivel az akkreditálás folyamata akkoriban elég nehézkes, internetes sajtóorgánum számára jóformán lehetetlen volt. 2006-ban volt az első Magyar Nagydíj, amelyen akkreditált újságíróként vettem részt. Onnantól kezdve aztán minden évben ott voltam, 2009-től pedig már külföldi versenyeken is részt vettem – az elsők között volt Spa és Monza.
– A Formula–1-et sokan a nyugati elit sportjaként tartják számon. Nehéz volt magyarként bekerülni ebbe a zárt közegbe?
– Eleinte furcsa érzés volt, mivel már volt némi tapasztalatom a paddockban, ismertem is rengeteg embert ott arcról, ők viszont nem ismertek engem. Az én taktikám az volt, hogy nálam tapasztaltabb, nagyra becsült, komoly nemzetközi tapasztalatokkal felvértezett kollégákhoz mentem oda, és őket kértem meg, hogy adjanak iránymutatást. Az első nagydíjamon próbáltam arra figyelni, hogy ne varázsoljon el a közeg, ne csupán egy kellemes emlékként maradjon meg. Tudtam, hogy azt akarom, hogy ez legyen a jövőm, ezért próbáltam minél több ismeretet szerezni.
– A paddockban lenni egy dolog, az exkluzív hírekért és pletykákért viszont komolyan meg kell dolgozni. Hogy jutsz hozzá ezekhez a belsős információkhoz?
– Hosszú út vezet odáig, hogy információt kapj. Két módja van ugyanis az információszerzésnek: vagy te mész az információ után, vagy az információ talál meg téged. Abban, hogy nekem hozzáférésem van bizonyos hírekhez, közel két évtized munkája van. Az évek alatt ismerkedik az ember, látják a többiek, hogy sok versenyen ott vagy. Az F1 olyan, mint egy kis falu, amely folyton együtt utazik: folyamatosan együtt vagy ugyanazokkal az emberekkel a világ különböző pontjain, az egész egy összetartó brigád. Miután van már bizonyos szintű elfogadottságod, az emberek elkezdenek neked elmondani különböző dolgokat. Viszont okosan kell bánni ezekkel az információkkal, ugyanis rengetegszer van olyan, hogy tudod valamiről, hogy be fog következni, ha viszont azonnal berobbantod a sztorit, elmeszeled magad, mivel azok, akikkel kapcsolatos a hír, nem fognak többé mondani neked semmit. Az egész olyan, mint egy kötéltánc, vigyázni kell, nehogy lebillenjen az ember.
– Kik a legközvetlenebb versenyzők a jelenlegi mezőnyben? Vannak olyanok, akiket nehezebb szóra bírni?
– Elsősorban a pilóták is és én is azért vagyunk ott, hogy a dolgunkat végezzük. Viszont vannak, akikkel kifejezetten jókat lehet beszélgetni, ha elkapod a megfelelő pillanatot – ilyen időszakoknak számítanak a péntek este és a szombati időmérős rohanás előtti reggel. Valtteri Bottas például tényleg szívesen beszédbe elegyedik veled, ha jókor szólítod meg, és valóban érdekli, amit mondasz, nem akar csak úgy lerázni.
A topversenyzők szinte mind megközelíthetetlenek, de ez nem azért van, mert ők nem emberiek, egyszerűen csak borzasztó sok dolguk van. A külvilág nem lát bele abba, milyen őrült nyomásnak vannak kitéve ezek a pilóták. Ők nem azért nem nyitottabbak, mert nem akarnak, csupán nincs rá idejük. Max Verstappennel kapcsolatban sokáig élt az a tévhit, hogy megközelíthetetlen. Ez egyáltalán nincs így. Még akkor is kerít időt a szurkolókra, amikor hatalmas sietségben van, soha nem hagyja őket ott. A legelfoglaltabbak is próbálják megmutatni az emberi oldalukat ebben a hatalmas nyomású közegben.
Fotó: Hasan Bratic– A Formula–1 világában sosem unatkozik az ember, melyik volt a legemlékezetesebb napod munkában?
– Két alkalom ugrik most be hirtelen. Az egyik a 2012-es Spanyol Nagydíj, Pastor Maldonado győzelmének és a williamses garázstűznek a hétvégéje. Felejthetetlen volt! Azon a vasárnapon annyi sztorit kellett megírni, hogy este elment az utolsó HÉV, amely a pályáról bevitt volna a városba, így a médiacenter recepciósa vitt el késő este a szállodáig. A másik verseny a 2021-es Abu Dhabi Nagydíj volt – az brutális volt a helyszínen. Arról a hétvégéről egy nap még filmet fognak készíteni, ebben biztos vagyok. Eleinte senki sem számított arra, ami ott következett. A futam képe sokáig azt mutatta, hogy Hamilton behúzza a világbajnoki címet. Aztán jött a Latifi-baleset, és hihetetlen gyorsasággal alakultak az események, a történteket a leintés után pedig senki nem értette. Elképesztő volt látni az ott uralkodó feszültséget: megkezdődött az egész éjszaka tartó szkanderozás. A Mercedes ügyvédekkel is megerősített delegációja és a Red Bull képviselői jöttek-mentek a saját hospitality-egységeik és a versenyirányítás között. Azon az egy estén többet gyalogoltam fel-alá, mint az egész idényben összesen. Vastag betűs történelem íródott a szemem előtt.
– Volt olyan alkalom, amelyet negatív vonatkozása miatt nem tudsz kiverni a fejedből?
– Ott voltam a borzasztó 2019-es spái hétvégén. Ha lehunyom a szememet, még mindig látom magam előtt a történéseket. Éppen a médiacenterből sétáltam kifelé az F1-es időmérő után, amikor az F2-es futam elkezdődött. Egyszer csak felpillantottam, és láttam a kijelzőkön a balesetet. Mindenkinek, aki akkor ott volt, tátva maradt a szája, rögtön látszott, hogy sokkal durvább a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnt. Anthoine Hubert-t egészen jól ismertem, hiszen ő Renault-juniorként sokszor megfordult az F1-es paddockban, illetve akkoriban én is gyakran jártam az F2-es paddockban. Alain Prost nagyon elismerően beszélt róla, úgy gondolta, minden megvolt Hubert-ben ahhoz, hogy bajnok legyen belőle. Mi a helyszínen már egész kevéssel a baleset után, jóval a hivatalos bejelentés előtt tudtuk, hogy tragédia történt. Az egész paddockra olyan erős depresszív hangulat telepedett, amelyet képtelenség elfelejteni. Azóta is érzem azt a komorságot, ha Spában járok.
– Az egyre hosszabbodó versenynaptár miatt nagyon sokat vagy távol otthonról. Mi motivál ennyire ebben a munkában, hogy hajlandó vagy ilyen sok mindenről lemondani miatta?
– A családom mindenben támogat engem, tudják, hogy ez egy ilyen elhivatottság. Amikor a feleségemet megismertem, elmondtam neki, hogy ha valóra válik az, amiért én küzdök, akkor lesznek olyan élethelyzetek, amelyeket egyedül kell megoldania. Erre pedig annyit mondott, hogy nem akadályozni, hanem segíteni akar a céljaim elérésében.
Soha egy rossz szót sem kaptam tőle amiatt, mert úton vagyok. Most, hogy van egy három hónapos kislányom, már más érzés az egész: sokkal nehezebb elmenni otthonról, de közben meg az is motivál, hogy büszkévé akarom tenni őt.
– Harminchetedik alkalommal rendezték meg idén nyáron a Magyar Nagydíjat, kezd ikonikussá válni a mogyoródi futam a száguldó cirkuszban. Hogyan változtatta meg az F1 megítélését itthon az, hogy lett egy saját nagydíjunk?
– Az, hogy lett egy Magyar Nagydíj, történelmi dolog volt, és meggyőződésem szerint jócskán hozzájárult azokhoz a folyamatokhoz is, amelyeknek hatására az akkori rendszer megváltozott. Mára már a miénk az egyik legnagyobb múltú verseny, a Hungaroring a második leghosszabb ideje megszakítás nélkül a versenynaptárban lévő futam Monza után. Generációk nőttek fel ennek a sportnak a vonzásában, és most már a mindennapi életünk részévé vált – alig van olyan ember, aki ne tudná akár csak az alapokat erről a sportról. Esteban Oconnal beszélgettem arról nemrég, hogy a versenyzők mennyire el vannak ámulva azon, hogy micsoda szeretet övezi az F1-et Magyarországon. Nemzetközi összehasonlításban a magyar fanok a top háromban vannak, ha a szenvedélyt és a sportág iránti lelkesedést nézzük. Hihetetlen, mekkora itthon a rajongás, és ezt nem csak én mondom, a versenyzőktől is ezt hallom.
– Ez a rajongás kivetül a magyar motorsportsajtó olvasottságára is?
– Én nagyon örülök annak, hogy van egy réteg, amelyet mélyebben is érdekel az F1, és hajlandó elolvasni a híreket, tájékozódni a kedvenc sportjáról. Sokan viszont nem olvasnak utána a dolgoknak rendesen, csak egy szalagcímből szűrik le a tényeket, emiatt pedig elkezdett kialakulni egy toxikus szurkolói magatartás online – ez ellen egyébként az FIA (Nemzetközi Automobil Szövetség) indított is egy kezdeményezést, amelyet én nagyon is támogatok. Talán jobb lenne, ha mindenki kétszer meggondolná, mit ír le, mit kommentel.
Fotó: Makai Gergely / MGR Images– Munkád szerves részét képezi a Formula Podcast is. Gondolod, hogy a műsor elindítása hozzájárult a sport hirtelen itthoni népszerűségnövekedéséhez?
– Szeretném azt hinni, hogy mi is hozzá tudtunk járulni ehhez. 2020 márciusa óta csináljuk a podcastet, de egyébként előtte évek óta tervben volt az ötlet megvalósítása, csak soha nem volt rá időnk. A 2020-as Ausztrál Nagydíj előtti hétvégén terveztünk kiutazni a helyszínre, viszont akkor már elég sok hírt lehetett hallani a koronavírus terjedéséről. Alapos megfontolás után arra jutottunk, hogy ekkora kockázatot nem szabad vállalnunk, nem megyünk ki. Ekkor merült fel bennünk, hogy most végre megvalósíthatjuk az ötletet. Nagy hirtelen felvettük az első epizódot, kiraktuk, és utána lesokkolódtunk azon, mennyien meghallgatták. Onnantól fogva rengeteget foglalkoztunk ezzel – volt, hogy heti három adást is készítettünk – és így sikerült fenntartani a szurkolói lelkesedést a kényszerszünet alatt. Aztán megcsináltuk a podcastre az interjút Günther Steinerrel, a Haas csapatfőnökével, és erre nagyon sokan felfigyeltek, majd utána jött a többi interjú is. Így meg tudtuk mutatni az embereknek, milyen komoly kapcsolatrendszerünk van az F1-en belül. Szerintem az is hozzájárult a podcast népszerűségéhez, hogy mi sosem titkoltuk: újságírók vagyunk, újságíró szemmel nézzük az eseményeket, vizsgáljuk a sportágat, és ebből a szemszögből tudunk bepillantást nyújtani a színfalak mögé.
– Mi volt a legmeghatározóbb pillanat, interjú, amit a podcastnek köszönhetsz?
– Lehet furcsa lesz, de nekem mindig is nagy álmom volt, hogy készítsek egy interjút az AC/DC énekesével, Brian Johnsonnal – aki nem mellesleg az egyik gyerekkori hősöm. Tudtam róla, hogy óriási motorsport-rajongó és autógyűjtő. Nagyon sok időn keresztül próbáltam leszervezni vele ezt a beszélgetést, és mikor ezt végre sikerült tető alá hozni, nem okozott csalódást, pályafutásom talán legjobb interjúját készítettem el vele, és a visszajelzések is rendkívül pozitívak voltak.
– Egy kis szabolcsi településről tehát eljutottál a világ egyik legnépszerűbb sportjának csúcsára újságíróként. Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál a tízéves énednek?
– Ugyanazt, amit akkoriban mondtam: hogy sohasem szabad feladni, ki kell tartani, még akkor is, ha nem minden úgy alakul, ahogy azt szeretnéd. Nagyon sokszor volt olyan, hogy rengeteg munkát beleraktam valamibe, és nem olyan visszajelzést kaptam rá, amilyenre számítottam. Ilyenkor nagyon könnyen eltántorodik az ember.
Ha végiggondolom, honnan indultam és hova jutottam, szürreálisnak tűnik. De mindez annak köszönhető, hogy nagyon akartam, sokat tettem érte, illetve a családom végig támogatott. Édesapám régen megkérdezte, mennyi esélyt látok arra, hogy sikerül elérnem a célomat, és én erre azt mondtam, hogy nem tudom, de ha meg sem próbálom, akkor sohasem fog sikerülni.
Kiemelt fotó: Mészáros Sándor