Szaúdi-spanyol kapcsolat: a LaLiga elfeledett egyezsége

A korántsem szokványos elképzelés papíron még Turki al-Alsaik, a szaúdi sportminisztérium vezetőjének elképzelése alapján készült el. A minisztérium és velük karöltve a futballszövetség célja az volt, hogy a közelgő világbajnokságra jobban felkészítse a válogatott játékosait, akiknek nagy része akkoriban a hazai bajnokságban vagy egyéb, alacsonyabb szintű ligában focizott. Az arabok a LaLiga vezetőségében pedig gyorsan partnerre találtak.

Mit profitálhattak ebből a spanyolok? A kérdés sportszakmai szempontból nem véletlenül tűnik megválaszolhatatlannak. A LaLiga az elmúlt pár évben erősen küszködött a Premier League gazdasági nyomásával, így igyekeztek (és a mai napig is igyekeznek) olyan befektetési és marketing együttműködési opciókat keresni maguknak, ami a bevételek és a nézőszám növekedéséhez vezet. 2018-ban a kereslet és a kínálat találkozásában ez a projekt állt, amibe hét klubot sikerült bevonniuk, ezek közül a legveretesebb a Villarreal volt.

Kevés lehetőséget kaptak a vendégjátékosok

A játékosok beilleszkedését az első pillanattól nehezítette, hogy idegen országba, idegen kultúrába kerültek, ráadásul olyan csapatokhoz, ahol a játékoskeret állománya egyáltalán nem indokolta az érkezésüket. A legnagyobb deficit azonban a játékminőségben jelentkezett, a szaúdi állomány ugyanis messze-messze elmaradt a csapattársak technikai képzettségétől, így a játékosok gyakorlatilag mindvégig terhet jelentettek a kluboknak, és az edzéseken kívül semmit nem profitáltak az ötletből.

A kilenc focista közül egyedül Fahad al-Muvallad mutatkozhatott be a LaLigában, ott is mindössze 10 percet töltött a pályán a Levante színeiben egy májusi, Leganés elleni bajnokin. Nuh al-Musza (Real Valladolid), Ali al-Nemer (CD Numancia) pályára sem lépett a csapatában, bár az igaz, hogy Nemer szerződtetésével a klub elnyerte a Jawwy szaúdi telekommunikációs cég szponzori támogatását. Jahja al-Sehri (Leganés), Marvan Otman (Leganés C), Adbullah al-Hamdan (Sporting Gijón B) és Abdulmadzsed al-Szulajhim szintén játszott tétmérkőzés nélkül távozott Spanyolországból.

A legmagasabban jegyzett klubnál, a Villarrealnál sem alakult máshogy sorsa. A fiatal Dzsaber Essza még a B-csapatban sem jutott szóhoz, a kilencfős kontingens legmagasabbra taksált tagja, Szalem al-Doszari pedig úgyszintén játékpercek nélkül böjtölte ki a félszezont.

Végkifejlet

A projekt a fentebb részletezett okokból már az első pillanatoktól kezdve bukásra volt ítélve, de a tény, hogy a játékosok még néhány meccs erejéig sem léphettek pályára a kijelölt csapatokban, alulmúlta az összes várakozást. Szaúd-Arábia aztán a világbajnokságon sem tudott sokat felmutatni: ugyan a csoportkör harmadik mérkőzésén 2–1-re legyőzték Egyiptomot, az orosz válogatottól 5–0-ra, az uruguayiaktól pedig 1–0-ra kaptak ki, és esélyük sem volt továbbjutni.

A rendelkezésre álló információk szerint gazdasági szempontból sem érte meg kifejezetten az innovatív kísérlet: a spanyol labdarúgás nem lett sokkal népszerűbb a közel-keleti országban, nem sikerült meghatározó szponzorációs ügyleteket kötni (a fent említetten kívül), a játékosok számára pedig sokkal károsabb volt a kispadozás, minthogy saját csapatukban játszottak volna, és formában tarthatták volna magukat a világbajnokságra.

Bár ez a kísérlet teljes kudarcot vallott, a Spanyol Labdarúgó Szövetség (RFEF) vezetői a későbbiekben nem feledkeztek el Szaúd-Arábiáról. A spanyol Szuperkupát évről évre az ázsiai országban rendezik meg négy csapat közreműködésével, melyből az együttesek vajmi keveset profitálhatnak (jellemzően 2-6 millió euró között tehetnek zsebre klubonként a szereplésért), az RFEF bankszámláira azonban a megállapodás keretében busás, 250-300 millió eurós összeg érkezik a szaúdi partnerektől.