Százéves a fogakat és testeket nem kímélő, „örökké tartó” döntő

A jelenleg másodosztályú Hamburg először 1922-ben jutott be a német bajnokság rájátszásába, majd annak fináléjába. Csakhogy feloldjuk az „egyenletet”: Németországban sokáig nem országos, hanem regionális bajnoki rendszerben játszottak a csapatok. (A Bundesliga, az országos bajnokság csak 1963-ban indult.) A hét regionális bajnokság győzteséhez csatlakozott nyolcadiknak az előző év bajnoka, így jött létre a nyolccsapatos rájátszás. A döntőt pedig harmincezer ember előtt, 1922. június 18-án, Berlinben rendezték. Az 1920-as évek német futballját uraló Nürnberg a Hamburg ellen játszott. Előbbi csapat sikereiben jelentős szerepet játszott Kürschner „Dori” Izidor, az MTK korábbi centerhalfja, a rejtélyes magyar edző, aki 1921-ben bajnoki aranyat szerzett a Nürnberggel, majd 1922-ben döntőbe vezette csapatát.

És egészen a 86. percig úgy tűnt, 1920 és 1921 után ismét a Nürnbergé lesz a trófea, Kürschner pedig megszerzi második bajnoki aranyát edzőként. A hamburgiak azonban kiegyenlítettek. Jöhetett a hosszabbítás. De nem a manapság megszokott kétszer 15 perces formátum. Akkoriban ugyanis nem tizenegyesrúgásokkal döntöttek, sőt nem volt előre meghatározott idő sem a hosszabbításra, így addig kellett játszani, amíg valamelyik csapat nem szerez gólt. Uli Hesse Tor! című könyvében több érdekességre is rámutat. Egyebek között arra, hogy a mérkőzés egyszerre volt izgalmas és brutális. Több hamburgi játékost is hordágyon vittek le a pályáról – miközben a nézők színészeknek csúfolták őket. A nürnbergi védő, Anton Kugler öt fogát veszített el a találkozón, a bíró görcsöt kapott, és a játékosok is csak vonszolták magukat a pályán, sokan ájulásközeli állapotban voltak, senkinek nem maradt ereje arra, hogy kapura lőjön, de feladni sem akarták. Végül a játékvezető, Peco Bauwens 189 perc után, sötétedés miatt félbeszakította a mérkőzést.

Arra pedig a Hamburg honlapján olvasható cikk mutat rá, hogy a finálét követően rengetegen bírálták azt, hogy ennyire elhúzódott a találkozó, így az a döntés született az újrajátszás előtt, hogy ha 90 perc után döntetlen az állás, akkor kétszer 15 perces hosszabbítás következik. Ha ez sem hozna győztest, akkor pedig visszavágót rendeznek.

Újrajátszás

Az újrajátszásra Lipcsében, 1922. augusztus 6-án, egy meleg nyári napon került sor. A negyvenezer férőhelyes stadionba mintegy hatvanezer néző zsúfolódott be. És, ahogy az első találkozó, úgy ez a mérkőzés is hozott durva megmozdulásokat. „A nézők nem piknikre érkeztek. A nürnbergi Willli Böb már a 17. percben a kiállítás sorsára jutott, miután hasba rúgta Albert Beitert, tettéért több mint hat hónapos eltiltást kapott a szövetségtől” – írja Hesse. Nemcsak a pályán, azon kívül is zajlott az élet: mivel a létesítményen belül nem lehetett sört kapni, ezért a nürnbergi szurkolók egy intenzív „bemelegítéssel” készültek a mérkőzésre. Majd az alkoholtól fűtött férfiak beszabadultak a stadionba, ledöntve a korlátokat a gyephez igen közel lévő salakos pályára furakodtak, hogy minél közelebb legyenek az eseményekhez – korabeli képek alapján alig két-három méterre ültek a gyep szélétől.

„Még mindig látom lelki szemeim előtt a lipcsei téglaállványzatot, amelyet külön a nürnbergi proletárok (akkoriban a proletár nem számított szitokszónak) számára emeltek, a tolongást az emlékmű mögött, és a vízi csatát, egymás locsolását a salakos pálya hátsó soraiban és az elöl lévők között. Jó volt látni a fehér nyári ruhás hölgyeket, akik a fekete sárban kerestek menedéket a vizesüvegek elől”

– emlékezett vissza egy szemtanú a mérkőzés alatt történtekre.

Ahogy az első találkozón, úgy ezen a mérkőzésen is döntetlennel (1–1) zárult a rendes játékidő. Ismét hosszabbításra került sor. A Nürnberg játékosa, Kugler százpercnyi játék után megsérült, majd csapattársát, Tragert is kiállították. „Annyira durva volt a belépője, hogy majdnem lefújtam a mérkőzést” – nyilatkozta később Bauwens játékvezető. Még a hosszabbítás félidejében is döntetlen volt az állás, amikor is a nürnbergi Luitpold Popp összeesett, a csapatnak ezzel már csak hét játékosa maradt. A játékvezető így a hosszabbítás szünetében úgy döntött, lefújja az „örökké tartó döntőt”. A Hamburg tekinthette magát a bajnoknak, de a nürnbergiek tiltakoztak, mondván, a sporttárs nem járt el megfelelően. A szünetben ugyanis a csapatoknak nem kell játékosokat a pályára küldeniük, ebből következik, hogy túl kevesen sem lehetnek. A mérkőzést félbeszakítani pedig csak a játékidő alatt lehet. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) több hónapos vitát követően döntött, a Hamburgnak ítélve oda az 1922-es bajnoki címet. És, hogy jöjjön még egy csavar: a HSV végül lemondott a bajnoki címről. Így lett egy örökké tartó döntő vége az, hogy az 1921-22-es szezonban Németországban nem hirdettek bajnokot.

Kiemelt fotó: HSV.de