„Szégyelltem, hogy nem sikerült” – sokat tanulhatunk az egykori kiváló norvég kézilabdázónő sorsából

Karoline Olsen 2019 nyarán örömteli hírt kapott, bekerült a norvég női kézilabda-válogatott keretébe. A csapatot akkoriban is olyan legendák alkották, mint Stine Oftedal, Heidi Löke vagy Camilla Herrem. Úgy tűnt, minden adott a sikerhez. A fiatal játékos nem sokkal korábban bronzérmet szerzett a Bajnokok Ligájában a Vipers Kristiansand színeiben, sok szakértő vélekedett úgy, hogy ő lehet a következő norvég aranygeneráció egyik letéteményese.

Ám hamarosan fel kellett emelnie a telefont, és nem azért hívta Thorir Hergeirsson szövetségi kapitányt, hogy megköszönje a lehetőséget. Azt kellett elmondania neki, hogy ez most nem fog menni. Olsen válla ekkoriban már olyan állapotban volt, ami egyre biztosabbá tette, hogy nem kézilabdázhat sokáig. A műtétek végül segítettek, ám addigra már a kézilabdázó térde is rossz állapotban volt. Négy évig küzdött különböző sérülésekkel, mire kimondta, hogy itt a vége.

„Rengeteg munkát tettem a sportpályafutásomba, és mégsem sikerült. Az egész személyiségem megkérdőjeleződött, többször volt pánikbetegséggel összefüggő rohamom. Szégyelltem, hogy nem sikerült. Már nem kézilabdázóként voltam veszélyben, hanem emberként. Fel kellett tennem a kérdést, hogy ki vagyok én a sport nélkül.”

Karoline Olsen a pályafutása befejezése mellett döntött, és állítása szerint máig nem tud megnézni egyetlen Vipers-meccset sem, sőt a csapat otthonául szolgáló Aquarama csarnokot is csak kívülről képes szemlélni. De hogyan tudja elkerülni egy egykori kézilabdázó – akinek ráadásul a legjobb barátnője a világklasszis Henny Reistad, a párja pedig a strandröplabdázó sztár, Anders Mol – a sportvilágot? Nehezen, és ez az, amitől Karoline igazán szenved. Ha csak meglátja a Vipers jellegzetes rózsaszín szerelését, a teste összerándul, amikor megszólal a csapat himnusza, könnyekben tör ki.

„Igyekszem távol tartani magam mindentől, ami a kézilabdára vagy a Vipersre emlékeztet. Ha a csapat meccset játszik, nem nagyon megyek utcára. Nagyon fájdalmas az egész, még az induló meghallgatása is. Szeretem a klubot, mégis összeszorul a gyomrom, amint ez felcsendül.”

Fotó: Tor Erik Schröder / NTB

Karoline ráadásul azzal is küzd, hogy a környezete sikereit nehezen dolgozza fel, mindig a saját „sikertelensége” jut ilyenkor az eszébe. Amikor például idén májusban a barátnőjét, Reistadot választották a világ legjobb női kézilabdázójának, Olsen teljesen összeomlott, és a fürdőszobája padlóján sírt.

„Él bennem egy sportoló, aki ilyenkor féltékeny, és nem érti, mások miért képesek arra, amire én nem. Még akkor is így érzek, amikor a legjobb barátnőmről van szó. De közben nem akarok ilyen barát lenni. Szeretnék ujjongani és ugrálni, de nem megy.”

Nem véletlen, hogy az egykori sportoló egyre jobban fél attól, hogy az emberi kapcsolatai is megsínylik majd az állapotát.

„Rossz barátnak érzem magam, és bár tudom, hogy Henny nagyon megértő, hatalmas a bűntudat bennem. Ha nem tudok kimászni a gödörből, mindenkit el fogok veszíteni. Ha nem tudok mosolyogni, megélni a jó pillanatokat és elfogadni a szeretet, csak magammal rántom a környezetemben élő embereket a letargiába.”

Olsen épp ezért pszichológus segítségét kérte, aki megerősítette abban, hogy amin most átmegy, az egy gyászfolyamat, csak ő ezúttal nem valakit, hanem valamit gyászol, épp ezért a kiutat az jelentheti, ha ismét talál egy olyan tevékenységet, ami mederbe tereli az életét.

Fotó: Ksenia Novikova / NRK

Szinte tankönyvi példa, amikor Karoline arról beszél, hogy leggyakrabban akkor omlik össze, amikor szembesülnie kell a valósággal. Egy alkalommal például egy nagyon intim pillanatban érte a roham: akkor, amikor el akart búcsúzni a barátjától, aki másnap Európa-bajnoki elődöntőt játszott.

„Tudtam, hogy haza kell mennem, de mit is jelent ez pontosan? Igen, ott a családom és a párom, de nem várhatok mindig mások segítségére. Vállaljak valamilyen hétköznapi munkát? Az nem biztos, hogy én vagyok. Ahogy szóba került, hogy el kell hagynom a buborékomat, összeomlottam, és megint csak szégyelltem magam, hogy nem tudunk erős maradni, amikor a barátomnak más dolgokra kellene koncentrálnia.”

Ez az eset végső döntésre késztette az egykori sportolót. Elköltözött Kristiansandból, ugyanakkor a pszichológusával folyamatosan dolgozik azon, hogy egyszer visszatérhessen a városba, sőt akár egy kézilabdameccsre is el tudjon menni. Olsen szeretné újra átélni a sport okozta örömöket, még ha ő maga már nem is léphet pályára. A történetét pedig annak az indoklásával zárta, hogy miért osztotta meg ezt, azaz a legmélyebb gondolatait, érzéseit a nyilvánossággal.

„Amikor a legmélyebben voltam, semmilyen példába, történetbe nem tudtam kapaszkodni, ez pedig még több szégyent szült. Mindig megpróbálsz önmagad legjobb verziója lenni, ám ez óriási nyomás, és azt hiszem, sok fiatal érzi ugyanezt. Szeretnék én lenni az, aki kimondja: nem sikerült. Itt van valaki, akinek nem jött össze.”

Kiemelt kép: Ksenia Novikova / NRK