„Szerbiában az edző vagy a sportigazgató simán anyázza játékosát” – interjú Kun Bertalannal

– Mennyire téma az újvidéki Proleter öltözőjében a magyar-szerb felkészülési találkozó?

– Beszélgetünk róla, megy a zrika is, az egyik csapattársammal például egy kávé a tét. Biztos jó meccs lesz, annál is inkább, mert a szerbek nagyon erős csapattal érkeznek meg Budapestre. A hírekben olyan sok szó azért nem esett eddig az összecsapásról.

– Ha a két játékosállományt vesszük, a különbség elég jelentős…

– Valóban, de az volt két éve is, a Nemzetek Ligájában mégis nyerni tudtunk egy döntetlen mellett, mert csapatként felvettük velük a versenyt. Szóval ezúttal is születhet bármilyen végeredmény.

– Bár egyetlen futballistát sem hívott meg Dragan Sztojkovics a szerb bajnokságból, a válogatott szempontjából így irreleváns a kérdés, miattad annál inkább fontos: mi jellemző manapság a szerb élvonalra?

– A Crvena Zvezda és a Partizan Beograd akkor is kiemelkedik, ha egy-egy meccsen őket is meg lehet azért szorongatni. Ezt bizonyítja a Partizan elleni őszi döntetlenünk. A Csukaricski ugyancsak valamivel jobb az átlagnál, amúgy kiegyensúlyozott bajnokság, bárki nyerhet bárki ellen. A két belgrádi nagycsapat költségvetése és keretének minősége is eltér a többiekétől, mindenki el is könyveli őket a legerősebbnek, bár olykor lehet azért ellenük is bravúrt bemutatni. Mire Újvidékre igazoltam elment nyolc forduló, a két topklub elleni négy meccsből eddig csak a már említett őszi nulla nullán játszottam, s akkor is jó élményként őrzöm, ha közel sem teltek meg a széksorok. Úgy persze csak még többen bosszankodtak volna amiatt, hogy alig láttak valamit a meccsből, olyan köd szállt le ugyanis a pályára. A lelátón helyet foglaló barátnőm is erről számolt be. De nem ez volt az egyetlen szürreális élményem, a meccs túlbiztosítása szintén az volt: én ennyi fegyverest futballmérkőzésen életemben nem láttam, ebből a szempontból Hollandia azért más.

– S még miben?

– Úgyszintén szokatlan volt, hogy a stadiont rendőri kísérettel hagytuk el, de van számos kulturális különbség. Hollandiában is fontos a fegyelem, érezni a szigort, itt azonban hatványozottan. Errefelé másként kommunikálnak, az edző vagy a sportigazgató simán anyázza játékosát, nincs azonban belőle sértődés, visszaszól a játékos is, aztán megbeszélik a történteket, és gond nélkül folytatják tovább a közös munkát. Nekem azonban meg kellett szoknom ezt a szitkozódó interakciót.

– Hollandiában finomabb a módi?

– Az edző ott is hangot ad az elégedetlenségének, de más stílusban. A kulturális különbség a mindennapokon is érződik, Szerbiában, ha nem indulsz el nyomban, amikor a piros lámpánál felvillan a sárga jelzés, öten nyomják a dudát, szóval kicsit agresszívabb a viselkedés.

– A futballnál maradva, a szerb vagy a magyar élvonal az erősebb?

– Az NB I színvonalát a saját bőrömön sajnos nem, csak külső szemlélőként tapasztaltam meg, ezért aztán nehéz véleményt formálni.

A szerb bajnokságban nem megfelelő az infrastruktúra, és a régebbi stadionokban nem valami szuper a gyep minősége, birkózósabb a futball, sokat van a levegőben a labda. De ez nem feltétlenül a csapatok hibája. Legutóbb a Topolya stadionjában ugyanakkor lehetett focizni, a hazaiak is a játékra törekedtek. Amúgy a brusztolás, a rengeteg párharc a jellemző.

– A holland iskolából jőve neked ez mennyire fekszik?

– Valóban nem ezt szoktam meg Eindhovenben, így aztán vannak meccsek, amelyeken kevésbé tudok érvényesülni, de próbálok alkalmazkodni, igyekszem megnyerni a párharcaimat. A körülmények azért sokszor megnehezítik a dolgunkat. A Kolubara elleni decemberi bajnokinkon történt, hogy leszakadt az ég, a pályára zúduló hatalmas csapadéktól alig lehetett futballozni. Azért megpróbáltunk, a rivális kettő egyes vezetésénél majdhogynem sikerült is egyenlíteni: miután ziccerbe hoztam a csapattársam, elvitte a kapus mellett a labdát, szinte mindenki gólt kiáltott, amikor a kapu felé gurult a labda, csakhogy az egy tócsában elakadt. A közösségi médiát is bejárta a szokatlan képsor (a videón 5:05 perctől látható a jelenet – a szerk.).

– Hogyan kerültél amúgy az újvidéki Proleterbe?

– Egerszegi csapattársamat, Alekszandar Tanaszint velem együtt tette ki a ZTE az NB I-es keretéből, én az NB III-ban készülve vártam, adódik-e lehetőség. Nem nagyon jött ajánlat, Alekszandar azonban jelezte, jóban van a Proleter tulajdonosával, ha gondolom, összehoz vele. Augusztus 31-én, az átigazolási időszak végén édesapámmal el is utaztunk Szerbiába, az elnök elmondta, szívesen látna csapatában, ott helyben meg is egyeztünk, néhány nappal később a szerződést is aláírtam.

– Jól döntöttél?

– Igen! Úgy éreztem, új ingerre van szükségem, kell az új környezet, örülök, hogy a Proleterbe igazoltam.

Rendszeresen játszom, és ha a gól- és assztisztmutatómon lenne is mit javítani, elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel. A támadóbb típusú nyolcast tartom az ideális szerepkörömnek, Újvidéken azonban jobbszélsőként számítanak rám, ez volt a hiányposzt, ide kerestek embert, ezért tudtam ideigazolni.

– A tizenhét bajnokin szerzett egy gól valóban kevésnek tűnik, mi kellene ahhoz, hogy javuljon a statisztikád?

– A jobb helyzetkihasználás, de nem csak a magam részéről, a társaktól is, mert adtam azért olyan labdákat, amiket gólra lehetett volna váltani. Nem nagyon tudunk azonban betalálni, a nyolc győzelmünkből hétszer egy nullra nyertünk, a huszonnyolc bajnokin szerzett huszonegy gól sem tekinthető valami soknak. Sajnos a télen a támadósor két tagját is elvesztettük, Evandro visszatért Fehérvárra, a kolumbiai Dilan Ortiz pedig Oroszországba igazolt, én maradtam meg a csatártrióból, sajnos azonban nem megy annyira a csapatnak.

– Miért kerültél ki a keretből Zalaegerszegen?

– Amikor két éve nyáron odaigazoltam, bizakodva vártam az idényt, nem kaptam azonban lehetőséget. A felkészülési találkozókon játszottam, aztán nem. Biztos én is csinálhattam volna valamit jobban, hanem azután, hogy az utolsó hét meccsre Waltner Róbert ült le a kispadra, a keretbe sem jelöltek. Azért is furcsálltam a tavaly nyári döntést és az elküldésemet, mert egy percet sem látott élesben, pedig azt gondoltam a nyáron, tiszta lappal indulok. Sajnálom, hogy az esélyt sem kaptam meg a bizonyításra. Elsősorban emiatt csalódás a ZTE. Mert ha megkapom a lehetőséget, de nem élek vele, az megint más, úgy egyedül magamat okolhatnám.

– Miért jöttél egyáltalán haza Hollandiából azután, hogy tizenkét éves korodtól ott nevelkedtél?

– Fegyelmi okok miatt kerültem ki a PSV keretéből a 2018–2019-es szezon végén, eltiltottak az edzéslátogatástól is. Reménykedtem abban, hogy Hollandiában találok magamnak csapatot, nem jött össze. A menedzseremen sem éreztem, hogy mindent megtenne érte, ezért aztán hazajöttem.

– A fegyelmi ok annyit tesz, hogy elég nehéz eset vagy?

– Ma már nem, és szerintem azelőtt sem voltam az, bár kétségkívül lobbanékony alkat vagyok. Az ominózus eset óta előnyére változott azonban a természetem. Szóváltásba keveredtem az edzőmmel, aminek megvolt az oka, de ő elég súlyosnak ítélte a viselkedésemet ahhoz, hogy kitegyen a csapatból. Lehet, hogy Szerbiában elintézik ezt egy fejleordítással, vagy szolid büntetéssel, Hollandiában szigorúbb következményekkel járt. Tanultam azonban belőle, elvégre egy időre betett a karrieremnek.

– Az ember azt gondolná, épp Hollandiában odafigyelnek egy tehetségre, külső segítséget is igénybe vesz akár a klub, ha történetesen nehezebb a természete.

– Beszélgettem sportpszichológussal, ebben igyekeztek segíteni, de ezt magad is tudod kezelni, sokkal fontosabb volna szerintem, ha a fiatalokat a karrierépítés szempontjából látná el tanácsokkal az őt felnevelő egyesület.

– Ehhez képest nem kaptok semmilyen lelki, szakmai útravalót?

– Nem. Pedig immár magam is megtapasztaltam, nem mindig kanyarodik úgy a pályád, ahogy azt elképzelted, én sem ilyennek terveztem az elmúlt két szezonomat, szerencsére történt pozitív változás.

Találtam egy szerb klubot, amelyikben bíznak bennem, a rossz után jó irányt vett a karrierem. De éppen erre kellene felkészíteni a tinédzsereket, hogy a futballistakarrier nem egy folyamatosan felfelé ívelő görbe, mert ugye az utánpótlásban, amikor egyre csak lépegetsz feljebb és feljebb, azt gondolnád, ez mindig így lesz. Hát nem. A felnőttfutballban érnek kudarcok is jócskán, és az képes a felszínen maradni, aki fel tudja azokat dolgozni. Többeket fel tudnék sorolni a csapattársaim közül, akik szintén eljutottak a Jong PSV-ig, de tovább nem. Akad, aki már abba is hagyta a játékot. A piramis csúcsán nincs sok hely.

– Ezek szerint te lélekben erős vagy?

– Azt remélem, igen. Szerencsére a szüleim mindvégig tartották bennem a lelket, mindig támogattak, a kudarcok idején is.

– Azt viszont hatalmas sikerként értékelheted, hogy nyolc éven át a PSV-ben futballozhattál, pedig feltételezem, irtózatosan nagy a konkurencia, és rettenetesen nehéz lehet az első csapat küszöbéig verekedni magad. Sőt, már az is nagy szó lehet, ha tizenöt-tizenhat évesen nem szórnak ki a rostán.

– Valóban, Eindhovenben évről-évre lemorzsolódott három, négy, öt játékos, az, hogy tizenhat éves koromban profi szerződést kínáltak, majd hosszabbítottunk is, korántsem mindennapos. A PSV merítési lehetősége óriási, iszonyatos a versenyhelyzet. A felnőttben pláne. Amikor felkerültem, öten játszottak a posztomon, nem is sikerült megbirkóznom a konkurenciával. A 2018–2019-es idényben a PSV második csapatában a holland másodosztályban játszottam azonban huszonkét meccset, éppenséggel balhátvédként, amely poszton azelőtt soha nem szerepeltem, de örültem neki, mert minden héten bajnokin futballoztam. Az volt az első teljes felnőtt idényem, tizenkilenc évesen, bár már tizenhét évesen bemutatkoztam a második ligában. Csak épp az U18-ban lábközépcsont-törést szenvedtem, amire ráment nagyjából egy év. Mindezzel együtt nagyon jó érzésekkel gondolok vissza az eindhoveni időszakomra.

– Ami nyolc évet jelent. Tizenkét évesen kerültél ki, nem kaptál azonban versenyengedélyt, és csak tizenhat éves korodtól futballozhattál bajnokin, valódi tétmeccseken.

– Édesapám egy autóipari cégnél projektmérnökként kapott munkát Hollandiában, édesanyámmal és a nővéremmel valamivel később követtük, szóval nem a futball miatt költöztünk ki családostul. Pechemre azonban épp abban az időszakban a Barcelonát és a Chelsea-t is megbüntették a fiatal külföldi játékosok szabálytalan szerződtetése miatt, ez így nagyon érzékeny téma volt akkor, és hiába torpedózta a PSV, valamint mi magunk is a FIFA-t dokumentumokkal, nem engedélyezték a szerződtetésemet. Utólag már tudom, jobb lett volna, ha egy holland kiscsapatban kezdek el focizni, és onnan igazolok át mondjuk egy év után a PSV-be, de azt gondoltuk, így is megoldódik az ügy. A klub minden évben próbálkozott, minden évben elutasították. Tizenöt lettem, amikor mondták, ez már nem fog menni, de egy évet most már bírjak ki. Tizenhat éves kortól lehet ugyebár külföldi játékost szerződtetni, alá is írtam.

– Idővel megszoktad, hogy csak tornákon és barátságos találkozókon szerepelhetsz, vagy gyógyíthatatlan sebet ejtett a lelkeden, hogy nem lehettél teljes értékű tag?

– Tény, hogy senki nem azzal fogadott Eindhovenben, négy évig nem játszhatok tétmeccsen… Mindig az volt bennem, előbb-utóbb úgyis elintézik, és hiába volt a FIFA előtt egy vaskos akta az igazamat bizonyító dokumentumokkal, rendre visszadobták a kérelmet. Így is összejött évente úgy ötven meccs a különböző tornákkal, felkészülési mérkőzésekkel, szóval a meccsterhelés megvolt, csak nem hétvégente egy meccsen kaptam meg, hanem ritkábban, de nagyobb dózisokban.

– Máshol tartasz most, ha azokban az években folyamatosan bajnoki meccseket vívhatsz?

– Szerintem nem befolyásolta negatívan a karrieremet. Idősebbekkel is jártam tornára, úgy még jobban fejlődhettem, tizenhat éves koromtól pedig ugyanúgy játszottam, mint a többiek. Örülök, hogy a holland közegben szocializálódtam, pozitív élményekkel gazdagodtam.

A hollandokra jellemző magabiztossággal is felvérteződtem, ami persze másoknak tűnhet arroganciának, és ezt meg is kaptam idehaza, pedig a gyerekkori veszprémi barátaim a megmondhatói, egyáltalán nem vagyok nagyképű. Az elmúlt két évben ennek ellenére próbálták belőlem kinevelni az itthon önteltségként értelmezett, kint önbizalomnak gondolt magabiztosságot, ami szerintem egy félreértés, de igyekszem alkalmazkodni.

– Lehet ezért sem sikerült Zalaegerszegen megmutatni magad? Mert nem tetszett nekik a személyiséged ezen karakterjegye?

– Lehet. Ez is egyfajta kulturális különbség. El tudom képzelni, hogy itt másként jön le az, ami Hollandiában természetes. Ott, ha van valamiről véleményed, azt közlöd. Magyarországon lehet, visszabeszélésnek vagy nagyképűsködésnek vélik.

– Hiányzik Hollandia?

– Persze, nagyon szerettem Eindhovenben élni. Hatalmas élményt jelentett Veszprémből az európai szinten is magas minőséget képviselő PSV akadémiájára kerülni, ez önmagában is sok mindenért kárpótol. Tudtam, miért futballozom, hogy mi a célom: a lehető legmagasabb szinten játszani. Ott voltak velem a szüleim, a testvérem, szuper időszaknak gondolom ma is.

– Végigjártad a holland futball, azon belül a PSV méltán csodált utánpótlását, de mi jellemző rá egész pontosan? Melyek a leghangsúlyosabb elemei?

– Idehaza a korosztályomban elég tehetségesnek számítottam, amikor kikerültem, mondhatni egy lettem a sok közül. Folyamatos versenyhelyzetben találtam magam. Ha három gólt rúgtam edzésen, a csapattársam négyet. Egymást inspiráltuk, mindenki egyre jobb akart lenni. Ami a tréningeket illeti, nagy hangsúlyt fektettek a technikai felkészítésre, a kis játékokra, a labdatartásra, ezért is annyira labdabiztosak és technikásak szűk területen, nyomás alatt is. Az U13 vagy U15 ugyanabban a játékrendszerben futballozott, amit az aktuális edző a felnőtteknél alkalmazott. Nyilván a négy-három-három volt alapvetően a jellemző.

– Az egykori klasszisok Hollandiában is sokszor az utánpótlásban kezdenek el dolgozni, volt hozzájuk szerencséd?

– A PSV-ben klubfilozófia, hogy olyan korábbi futballistákat alkalmazzanak, akik kötődnek a klubhoz. Az U19-ben Mark van Bommel volt az edzőm, és miután magam is középpályás vagyok, sokat segített. Amikor megsérültem, napi szinten érdeklődött, hogy vagyok. Ruud van Nistelrooy egyéni edzőként dolgozott velünk, később megkapta az U19-et. Sosem felejtem el, amikor arról beszélt, hogy tizennyolc-tizenkilenc éves korában korántsem számított kimagasló tehetségnek, az utánpótlás-válogatottakba sosem hívták, klubjával kaptak heteket, nyolcakat az Ajax korosztályos második csapatától is, de sehol sem az számít, leszel-e U-válogatott, hanem hogy a felnőttig eljutsz-e.

– Elégedett vagy azzal, ahova eddig jutottál?

– Nem így képzeltem el azért az elmúlt két évemet, de úgy érzem, immár újra felfelé ívelő pályára álltam. A szerbiai lehetőségre ugródeszkaként gondolok, szeretnék majd erősebb csapatba, illetve bajnokságba igazolni. Igyekszem a maximumot kihozni a karrieremből. A lényeg, hogy most érzem a bizalmat, amit sokáig nem kaptam meg.

Kiemelt fotó: Getty Images