„Szeretnék az első számú férfi teniszező lenni Magyarországon” – interjú Marozsán Fábiánnal

– Érden kezdődött minden, ahol laksz. Mikor dőlt el, hogy teniszező leszel?

– Még óvodás voltam, amikor először teniszütőt vettem a kezembe, addig csak a labdát szedtem, az meg elég unalmas volt. Édesapám amatőr szinten teniszezett, és szép lassan elkezdett tanítani. Mindent tőle tanultam, a mozgást, a számolást, a technikát, a taktikát. Nagyon megszerettem a teniszt, de sokáig nem volt szó róla, hogy teniszező leszek. Aztán egyre többször nyertem meccseket, tornákat itthon, később nemzetközi szinten is, beindult a dolog.

– Érden teniszeztél először klubban?

– Érden játszottam nagyjából 9-10 éves koromig, aztán átmentem Százhalombattára, ez volt az első igazi klubom, a környékünkön ez volt az egyetlen teniszsuli. 14 éves koromig Érden, majd Százhalombattán jártam iskolába, de a gimnáziumot már Budapesten kezdtem, és áthelyeztük oda a bázist, ekkor igazoltam az MTK-ba. Éveken át ott játszottam, de később már a teniszszövetség égisze alatt edzettem. A mindennapjaim úgy néztek ki, hogy reggel elmentem itthonról, és estefelé értem haza.

– A sok verseny, edzés miatt magántanuló voltál?

– Ahogy nőtt az edzések, a versenyek, nemzetközi utazások száma, úgy tudtam egyre kevesebbet bejárni a sportiskolába. Emiatt később magántanuló lettem. Amikor itthon voltam, mindig bejártam az iskolába, az érettségit sem halasztottam el, rendesen megcsináltam, amikor a többiek.

– Ha Budapest volt a bázis, és itt edzettél, miért igazoltál később Győrbe, majd Hajdúszoboszlóra?

– Somogyi Zsolt szervezi Győrben a csapatbajnokságot, egyre jobb kapcsolatba kerültünk, barátok lettünk. Elhívott, hogy játsszak náluk, ezért igazoltam az MTK-ból Győrbe. Zsolt aztán a menedzserem lett. Budapesten edzettem, de győri színekben játszottam a hazai Szuperligában. Idővel Pataki Márk lett az utazó edzőm, aki a teniszszakosztály szakmai vezetője Hajdúszoboszlón, és megkérdezte, lenne-e kedvem náluk teniszezni. Megegyeztünk, így idén év elejétől a Hajdúszoboszló színeiben játszom, ha itthon vagyok.

– Kit tartasz a nevelőedződnek?

– Édesapámat, aki megtanított játszani, és a mai napig nagyon sokat segít, rengeteget beszélgetünk a teniszről, időnként jól össze is veszünk rajta. De mindig jót akar nekem, ezért is tartok ott, ahol tartok. És persze édesanyámat sem szeretném kihagyni, amikor lelki értelemben szükségem volt rá a teniszben, mindig ott volt mellettem. Az első hivatalos edzőm Dénes Tibor volt Százhalombattán, de aztán akárkihez kerültem, mindenki tudott nekem újat adni. Klasszikus értelemben Tibor volt a nevelőedzőm, a mai napig jó a kapcsolatunk, nézi a meccseimet, és beszélgetünk róluk.

– Ez egy nagyon magányos sport, nem mindenki alkalmas rá, hogy egyedül elviselje a győzelem vagy a vereség jelentette felelősséget. Te hogyan birkózol meg vele?

– Érdekes, de nekem soha egyetlen pillanatra sem hiányzott, hogy kipróbáljak más csapatsportot. Nem is próbáltam, az első pillanattól a tenisz vonzott. Viszont ahogy idősödtem, kialakult egy teniszező mag, akikkel sokat találkoztam a hazai versenyeken, és kis idő elteltével külföldi viadalokra is együtt kezdtünk el járni, egy kocsival vittek minket. Egy hotelben laktunk, együtt edzettünk, együtt ettünk, szóval így azért elviselhető volt a dolog, még ha egyéni sport is a tenisz. A verseny elején még négyen voltunk, aztán a végére sokszor egyedül maradtam, de valaki mindig volt mellettem, aki támogatott, legtöbbször az édesapám.

Felnőttként már megszokja, elviseli az ember, hogy egy túrán két-három hétre az edzőjével van összezárva, és a szüleivel, szeretteivel csak telefonon, videón keresztül tud beszélni. Ezzel meg kell tudni birkózni, együtt jár a tenisszel.

Forrás: Marozsán Fábián Facebook

– Ahogy meséled a történetedet, úgy tűnik, édesapád nagy áldozatot hozott érted. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy rengeteg időt töltött veled, végigkísért az eddigi karriereden, igaz?

– Igen, a mai napig sokat utazik velem. Nagyon sokáig egyedül az ő anyagi támogatásának köszönhettem, hogy egyáltalán el tudtam járni a közeli versenyekre. Volt, hogy ketten-hárman összefogtunk játékosok, úgy fizettünk utazó edzőt, aki velünk tartott egy messzebb lévő külföldi versenyre. Máskor édesapám vitt el hétvégén, megint máskor becsatlakoztam egy másik fiatalhoz, és az ő szüleivel mentünk. 17-18 éves koromban kaptam meg az első pénzügyi támogatásomat a szövetségtől, és éveken át segítettek. Később pedig abból az összegből tartottam fenn magam, amelyet már én kerestem meg a versenyeken.

– Fucsovics Márton az elmúlt évtizedek legmagasabban jegyzett magyar teniszezője, ő Németországban és Franciaországban is járt akadémiára. Te gondolkoztál ilyesmin, volt rá egyáltalán anyagi lehetőség?

– Egyáltalán nem volt, itthon szerettük volna kihasználni a lehetőségeket. Eljátszik persze az ember ilyen gondolatokkal, de nem álltam még készen rá, nem voltam elég önálló 15-16 évesen. Plusz azért nagyon komoly költség egy ilyen akadémián edzeni, élni, onnan utazni a versenyekre, fizetni az edzőt. Nekem ebben az időszakban annyi pénzem volt a teniszre, amennyit édesapám előteremtett, szóval nem merült fel ez a lehetőség.

– Sok teniszező évekig úgy játszik, hogy a magas utazási költségek miatt nem is tudja fizetni az edzői, a stábja túráit. Neked a kiemelkedő eredményeidnek hála, idén lett erre módod. Megfordult a fejedben az elmúlt években, hogy nem fogsz idáig eljutni, vagy pozitív gondolkodású, eltökélt ember vagy?   

– Talán tudod, hogy mérleg a csillagjegyem, én tényleg nagyon sokat szoktam mérlegelni. Persze, hogy

gondolkoztam rajta annak idején, hogy mi lesz, ha nem jön össze a profi karrier, mi lesz, ha nem lesz rá elég pénzünk. Aztán amikor kikerültem a szövetség által támogatott programból, akkor pont elkezdtek jönni az eredményeim az ATP-főtáblás, a Grand Slam-főtáblás szereplések során, és a pénzdíjakból, a korábban félretett pénzemből már tudtam fizetni az utazási és egyéb költségeimet.

Úgy is fogalmazhatok, hogy nem volt sokáig mínuszos a költségvetés. Most tartok ott, hogy el tudtuk kezdeni kialakítani a profi háttércsapatot, amelynek tagjai tudnak segíteni a felkészülésben és a versenyeken.

Forrás: Marozsán Fábián Facebook

– A stábodban van sportpszichológus és kineziológus. Ez érdekes, a saját döntésed volt, hogy jársz hozzájuk?

– Sportpszichológussal korábban is dolgoztam már, de nem mindenkivel működött a kémia, egyszerűen így alakult. Emiatt megingott a bizalmam abban, hogy szükségem van-e sportpszichológusra. Somogyi Zsolt ajánlotta nekem az egyik ismerősét, egy kineziológust, azt mondta, hogy vele más típusú a terápia, mint egy sportpszichológussal. Én olyan típus vagyok, hogy sokszor az érzelmeimre hagyatkozom. Amikor először beléptem a kineziológushoz, jó érzés fogott el, jót beszélgettünk, így elkezdtük a terápiát. Az elmúlt hónapokban – Zsolt hatására – újra járok sportpszichológushoz is, adok ennek még egy esélyt, meglátjuk, hogy most működni fog-e.

– Profi magyar sportolóknál mindig érdekes kérdés, hogy szükséges-e sportpszichológus a mentális kihívások kezelésére. Sokszor olimpiai érmesek is legyintenek rá, vagy az edzőik nem tartják fontosnak a pszichológus részvételét a munkában, mások viszont létfontosságú előnyként tekintenek a támogatásukra. Te hogyan látod ezt a kérdést?

– Mindig azt szoktam mondani, hogy ha hiszek benne, hogy működni fog a szakemberrel a munka, akkor biztosan lesz eredménye a terápiának. Aki nem hisz benne, és csak azért jár, mert kötelező, annak nem is érdemes belekezdeni. A sportpszichológusommal nem olyan régóta dolgozunk együtt, nem tudom még megmondani, pozitív hatása lesz-e a közös beszélgetéseknek, a kineziológusommal együtt töltött alkalmaknak viszont már érzem az áldásos hatását.

– A pályán a kiélezett pillanatokban?

– A versenyeken már hasznát veszem a terápiában tanultaknak, például amikor fel kell pörögnöm, vagy épp meg kell nyugodnom. Tudom, hogy a meccsek alatt egy-egy pihenőnél milyen gyakorlatot kell elvégeznem ennek érdekében.

Már az nagy dolog, hogy ezekkel a szakemberekkel megosztom a nehezebb pillanataimat, beszélünk róla, hogy mik zavarnak, mivel nem tudok megbirkózni, ők pedig javasolnak egy megoldást. Már ekkor kezdetét veszi a gyógyulási folyamat.

A versenyeken én ebből annyit érzékelek, hogy kevesebb hibát vétek, mint másfél éve, vagy jobban bírom lelkileg a sorozatterhelést.

– A nyári római Italian Openen berobbantál a köztudatba, döbbenetes bravúrral, a világranglista 135. helyezettjeként legyőzted például a világelső Carlos Alcarazt. Az utolsó labdamenet után mentél egy tiszteletkört a salakon, és aztán leültél a helyedre, ittál két korty vizet, mintha bólintottál volna. Emlékszel, hogy mik voltak az első gondolataid?

– Az örömtől picit remegtem, szinte felfogni is nehéz volt. Azt kérdezgettem magamtól, hogy ez most valóban megtörtént? Tényleg tudatosan megcsináltam, vagy csak véletlen volt? Kellett hozzá kis idő, amíg el tudtam rendezni magamban, hogy megvertem a világ aktuálisan talán legjobb játékosát, aki az év során addig kétszer kapott ki, salakon, a kedvenc borításán veretlen volt, és tornagyőzelem után érkezett Rómába. Aztán amikor megnyugodtam, mentem tovább, csináltam tovább a dolgomat, annyi mindennel kellett foglalkozni.

Forrás: Action Plus Sports Images

– Palágyi Miklós, aki 17 éves korodtól idén júniusig volt az edződ, így fogalmazott az Alcaraz elleni győzelmed után a Büntetőnek: „Nincs ember, aki egyik napról a másikra tudná ezt kezelni. Időbe telik megtanulni.” Te hogyan írnád le, mi történt veled az Italian Open után, ahol életed első ATP-tornáján a negyedik fordulóig hasítottál, két top 50-es játékost is verve?

– Pataki Márk volt akkor az utazó edzőm, ő volt mellettem Rómában egyedül.

Olyan sokan hívtak bennünket, olyan mennyiségű médiamegkeresésünk volt, hogy egyszerűen nem tudtuk kezelni. Nem volt erre egy szakember vagy egy csapat. Az összpontosításunk is lankadt emiatt, persze nem akarom erre fogni, hogy utána voltak rosszabbul sikerült meccseim.

Mindazonáltal nagyon jól esett, hogy ennyire sokan kíváncsiak voltak rám, a mai napig nagyon szívesen beszélgetek bárkivel a teniszről, szívesen adok interjút, örömmel adok ki a lelátóra egy képet, egy törülközőt aláírással. Lehet, hogy a médiaszereplések sok szervezést igényelnek, de ezt édes tehernek érzem.  

– Idén három top 12-es játékost vertél meg, és negyeddöntős voltál ATP Masters-tornán. Palágyi korábban elmondta, szerinte vagányságban, védekezésben kell előrelépned a jövőben. Mi a véleményed?

– Szinte minden játékelemben szükséges fejlődnöm. Jó a tenyeresem, a fonákom, a fogadójátékom, de ezeket is lehet csiszolni, ahogy a szervát, a hálójátékot is. A mozgásomat, ezzel összefüggésben a védekezésemet biztosan fejlesztenem kell, ahogy pontosan tudom, hogy fizikálisan is szükséges erősödnöm, szálkásabb, hajlékonyabb szeretnék lenni. Egyik állóképességi, fizikai, technikai mutatóban sem 10-20 százalékos javulást érdemes várni ezen a szinten. Ha mindegyikben apránként, 2-3 százalékkal jobbat tudok, akkor az összteljesítmény is markánsan fejlődhet. Miki a vagányságot emelte ki. Lehet, hogy vannak olyan meccsek, ahol nagyobb önbizalommal még többet érhetek el, de én nem vagyok olyan típusú teniszező, mint sok horvát, spanyol, argentin rivális, akik a fellépésükkel is próbálnak előnyhöz jutni. Én ezt nem pártolom, visszafogottabb, szelídebb, fair játékos vagyok.  

– Jó értelemben véve agresszíven játszol a vonalról, sűrűn szerva-röptézel, fonákkal, tenyeressel is eredményes vagy, de az ejtéseid számítanak a védjegyednek. Edzői javaslatra veted be ilyen sűrűn vagy önbizalomból?

– Igen, valahogy akaratlanul is beépült a játékomba, ha úgy vesszük, ez a védjegyem. Persze az ellenféltől, borítástól is függ, mennyiszer lehet használni ezt a technikai elemet, kemény pályán például ritkábban.

Volt olyan időszak, amikor az edzőim azt javasolták, hogy hülyeség ennyit ejteni, és iktassam ki a játékomból, mert magamat verem meg. Aztán amikor meccset is nyertem az ejtéseknek hála, akkor a másik edzőm meg azt mondta, hogy csináljam bátran, fejlesztettük is az ejtéseket.

Forrás: Alamy Stock Photo

– Május óta játszottál főtáblán két ATP-tornán és volt három GS-főtáblás meccsed. Ez idő alatt sokszor találkoztok a versenytársakkal. Gondolom már megismernek, nem kell bemutatkozni, mint az Alcaraz-meccs utáni sajtótájékoztatón az újságíróknak. Van, akivel jobb viszonyba kerültél?

– Igen, Ben Sheltonnal például egy olaszországi Challenger-versenyen játszottam, és ott többször is edzettünk együtt, sokat beszélgettünk, nagyon jó fej. Azért nem játszottam még olyan sokszor a világelitbe tartozók ellen, nem sokan ismernek még engem. Mindenkivel beszélőviszonyban vagyok, egyre többször hívnak edzeni, ami jó érzés, de ahhoz azért sok időt kell együtt tölteni, és magas szinten kell teljesíteni, hogy az ember kivívja a tiszteletet és bevegyék a klubba.

– Idén tavasszal az akkori utazóedződ, Pataki Márk úgy fogalmazott, hogy jó lenne jövőre bekerülni a legjobb 100 közé. Ez jóval korábban sikerült, a 61. helyen állsz, ami azt jelenti, hogy általa sem várt teljesítménnyel rukkoltál elő. Csak őt lepted meg, saját magadat nem?

– Saját magamat is megleptem. Ahogy minden teniszezőnek, nekem is nagy álmom volt, hogy bekerüljek az első 100-ba. Nagyot küzdöttem érte. Az pedig sosem probléma, ha idő előtt teljesítjük az álmainkat.

– Ebben teljesen egyetértünk. Július óta már Balázs György irányítja a felkészülésedet, s mióta ő az edződ, szinte szárnyalsz. Így, hogy ezt a célt, a 100-ba kerülést kipipáltad, mi a következő lépcsőfok?

– Valóban, remekül indult Gyurival a közös munka, hiszen mindjárt az első közös utunk egy Challenger-torna megnyeréséhez vezetett Perugiában, ezzel értem el a top 100-as helyezést. Igazából ennek az együttműködésnek, és a körülöttem épülő csapatnak köszönhetem, hogy most a világranglista 61. helyén állok. A rövid távú célom az év második felében az lett, hogy stabilizáljam a helyem a legjobb 100-ban, és ATP- illetve Grand Slam-versenyek főtábláján játsszak. Jövőre meg kell próbálnom már a nagy ATP-tornákon megvédeni az idei Challengereken szerzett pontjaimat, ami nagyon nagy kihívás lesz. A cél összességében véve az, hogy bejussak a legjobb 50-be a világranglistán, jövő év végére pedig jó lenne a legjobb 30 közelébe férkőzni. Szeretnék az első számú férfi teniszező lenni Magyarországon.

Kiemelt kép: Marozsán Fábián Facebook