„Szerhij Rebrov irányításával értettem meg a futballt” – interjú Gera Dániellel
Jobbszélsőből lett tavaly jobbhátvéd, s az új posztján bizony az NB I egyik legjobbjává vált. Mint azt Gera Dániel elárulja, gyerekkorában abban sem sokan hittek, hogy élvonalbeli labdarúgóvá válhat, de őt semmi sem tántoríthatta el a futballtól. Azóta volt lent és fent, de sosem adta fel. Beszélgettünk vele küzdelemről, az Ikarus-pálya salakjáról, no meg arról is, mennyire érzi magáénak a Fradival szerzett bajnoki címet, mi vitte két éve Diósgyőrbe, mit gondol a szerencséről, Szerhij Rebrovról, a válogatottságról.
– Úgy fogalmaztál korábban, mintha csak egy második karrier indult volna el azzal, hogy Diósgyőrben szokatlan szerepkörben, jobbhátvédként kezdtél el tavaly futballozni. No de a régi vagy az új karrier áll közelebb a szívedhez?
– Több szempontból is az új. Egyrészt mert szeretek a jelenben élni, másrészt új dolgokat tanulhatok, még ha segítik is a játékomat a korábbi tapasztalatok. De
épp az egyre nagyobb tapasztalatnak köszönhetően tudom immár azt is, mire van szüksége a testemnek ahhoz, hogy elkerüljenek a sérülések, amikkel korábban rengeteget bajlódtam.
Ehhez persze a magam felismerései és a Diósgyőrben kapott segítség mellett kellenek azok a szakemberek, akikkel egy ideje már együtt dolgozom: a válogatott mellett is segédkező fizioterapeuta, Fehér József, valamint Győri Roland. Nem utolsósorban pedig a diósgyőri szurkolók teremtette atmoszféra miatt is az „új karrier” a nyerő, ez a miliő nagyot dob a teljesítményemen, mondhatni újjászülettem a diósgyőri közegben. Az MTK után újra egy olyan klubban játszom, amelyikben otthonra leltem.
– Mi mindent tartogathat még ez a „második karrier”?
– Mindenekelőtt szeretnék folyamatosan játszani, átmenteni az előző idényben mutatott formát, abból úgy még valami szép is kisülhet. Mindenki szeretne válogatott lenni, de ahhoz le kell tenni egy s mást az asztalra. Annak lehet meg az eredménye, nem az önpromónak. Ajánlgathatom én itt magam, a teljesítmény számít.
– Simán elfogadtad egyébként a jobbhátvéd szerepét?
– Természetesen. Kényszerhelyzet adódott az előző szezon elején, Farkas Dániel és Csirmaz István is kidőlt, gondolkodtunk, ki helyettesíthetné őket. Miután megfordultam már korábban is ezen a poszton, jeleztem, szívesen vállalom. Diósgyőrben futballozva amúgy sem érdekel, melyik poszton vagyok, a lényeg, hogy játsszak. De élvezem a szerepkört, itt legalább mindig szemben lehetek az ellenfelemmel. Amúgy meg szeretem, ha új impulzusok érnek, ha új ismereteket kell elsajátítanom, élesebbé tesz az ilyen helyzet.
– Ma már, ha meccset nézel, a jobb-bekkeket figyeled? Carvajalt, Koundét, Kyle Walkert?
– Nem nagyon nézek meccset. Játszani szeretek. Oké, a válogatott, illetve a barátaim meccseire, egy-egy csúcsrangadóra leülök a tévé elé, de nem vagyok egy meccsnéző típus. Kaptam viszont jobbhátvédekről felvételeket a szakmai stábtól, hogy lássam, mit csinál a Manchester City vagy az Arsenal védője. Kuznyecov Szergejnél a jobbhátvédnek be kellett lépnie középre, ezért is ezeket a csapatokat figyeltük, ma már más stáb van, más elképzelésekkel.
– Akkor hiába is kérdezném, hogy kikből raknád össze a tökéletes jobbhátvédet?
– Nem tudnék felelni. De ha meg kellene neveznem egy jobbhátvédet, akit mindig csíptem, az Dani Alves lenne.
– Érdekes mindenesetre a poszt fejlődéstörténete. A múltban kis túlzással a felezővonalat sem léphették át, aztán jött az az időszak – épp Dani Alves főszereplésével – amikor a pálya teljes hosszát be kellett játszaniuk az oldalvonal mellett, majd itt az újabb innováció: labdabirtoklásnál vagy bezárnak középre harmadik belső védőnek, vagy fellépnek a belső középpályára. Neked a klasszikus, vonaltól vonalig szerep, vagy a középre behúzódó áll szerinted jobban?
– Mindkettőt szeretem. A legjobb az, ha vegyítjük, illetve forgásokkal variáljuk. Szeretem, ha középre belépve rajtam futnak keresztül az akciók, de azt is, ha a szélen megindulhatok, és beadhatom a labdát. És a mai futballban mindkét szerepet betöltheted egy meccsen belül. Többet játszom azért az oldalvonal mellett, ugyanakkor belül is feltűnök, azt pedig elvárja a mester, hogy érjek oda a kapu elé.
– A lendületedet, gyorsaságodat, támadó vénádat érdemes is kihasználni felfutó jobbhátvédként.
– Valóban.
– Mindig is támadó voltál? A Vasas, az MTK, az Újpest utánpótlásában is?
– Mindig. Picurka kissrác voltam, a védelemben nem kalkuláltak velem, inkább elöl, leginkább a szélen. Én pedig megszoktam, hogy gyorsan kell szedni a lábam, gyorsan játszani, különben jönnek a nagyok, és fellöknek.
– Gera névvel amúgy sem játszhattál volna máshol…
– Mindig megkérdezték, rokonok vagyunk-e, én meg poénból rendre azt feleltem, igen, a bratyóm. De a név miatt nem éreztem nyomást, nem várták el, hogy úgy játsszam, mint ő, nekem ettől függetlenül mindig Zoli volt a példaképem, fiatalkorom legjobb magyar labdarúgója volt, felnéztem a futballista és a magánember Gera Zoltánra is, nagyon inspiráló, honnan küzdötte vissza magát.
– Te az MTK első csapatába igyekeztél beküzdeni magad. Húszévesen kezdtél el rendszeresen játszani, de azt nyilatkoztad akkor, már korábban szerettél volna berobbanni az élvonalba.
– Kicsit későn sikerült szerintem. Utóbb Garami Józsi bácsi is elismerte, talán előbb is a mélyvízbe dobhatott volna. De egyrészt sok sérülés nyúzott, másrészt remek támadók futballoztak akkoriban az MTK-ban; Horváth Zsolt, Csiki Norbi, Pál Andris is szerepelhetett a szélen.
– Az azért frusztrált, hogy csak vársz és vársz a sorodra, de hiába?
– Egyáltalán nem. Ezért sem mentem el kölcsönben máshova. Az állandó kölcsönjátéknak megvan a veszélye, hogy eltűnsz a süllyesztőben, sokakkal így esett, én ott akartam maradni a tűz közelében, kitaposni magamnak az utat. Ezt utólag is jó döntésnek gondolom. Mindig azt néztem, mi az, ami a nívósabb karrier lehetőségét kínálja.
– A karrier egyelőre a magyar első osztályt jelenti. Amire szokás legyinteni, pedig nem olyan egyszerű azért élvonalbeli labdarúgóvá válni. Te pusztán a tényt, hogy profi futballista lettél, NB I-es játékos, mennyire értékeled? Azt gondolod, ez a minimum, és különösebben nem lehetsz vele elégedett, mert légióskodásra, esetleg topligára, válogatott szereplésre vágytál, vagy ezt is igencsak megbecsülöd?
– Több szempontból lehet a kérdést megközelíteni. Egyrészt tudom, mennyi munkám van ebben, hogy milyen harcaim voltak a pályán és azon kívül is, ez alapján is büszke vagyok az elértekre, hogy végigjártam az utam.
Persze, mindenki külföldre vágyik, lehet, jobban kellett volna hinnem abban fiatalon, hogy összejöhet. Bár lehetőségem akadt, az orosz első osztályba nem olyan rég is eligazolhattam volna, de több okból is visszautasítottam.
Szóval nem adtam fel a reményt, habár egyre idősebben egyre nehezebb. Ugyanakkor mindig tisztában voltam azzal, hogy nem én vagyok a legtehetségesebb futballista, sosem voltam az, mégis mentem előre töretlenül. Az elszántságom erre a szintre tudott eljuttatni, amire büszke vagyok.
– Mégis, amikor látsz néhány kollégát külföldön vagy a válogatottban futballozni, megfordul a fejedben, hogy „ezt én is tudnám hozni, nekem miért nem adatik meg”?
– Soha. Egyfelől senkit nem szokásom minősíteni, nem foglalkozom másokkal, csak magammal. Másfelől minden okkal történik.
Ha nem vagy válogatott, azért nem, mert nem sikerült meggyőznöd a szövetségi kapitányt. Mondják, a futballhoz szerencse is kell, én ebben nem hiszek, szerintem nem azon múlik. De mindig a maximumot nyújtottam, erre ugyancsak büszke vagyok.
Ezek szerint azonban még többet kell tenni azért, hogy legyen esélyem a céljaimat megvalósítani. Kívülről könnyű okosnak lenni, a futballban mindenki az, csak épp nagyon más belülről, vízszintes síkban látni a történteket, és más a lelátóról. Fél másodperc alatt kell döntened, a legtöbbször előre gondolkodni; ez egy összetett sport, de épp ezt szeretem benne.
– Amikor 2021 januárjában a Ferencvárosba igazoltál, ugyancsak a már említett felfogás, a nívósabb karrier esélye vezérelt? Hogy megtudd, magasabb szinten is megállod-e a helyed?
– Igen. Magyarországon a Fradi a csúcs, ugyanazt gondoltam, amit ma is: hogy meg tudok felelni ott is. Remek edzőhöz kerültem, Szerhij Rebrov irányításával értettem meg a futballt. Hálás vagyok neki ezért. Rendkívül alaposan felkészített bennünket taktikailag, méterre pontosan kilépte, kinek hova kell helyezkednie, milyen területeket kell feltölteni, hogyan legyenek a forgások. Sokszor kiemelte, hogy mindenkinek olyan elánnal kellene edzenie, mint ahogyan én, ez sem volt azonban elég ahhoz, hogy meggyőzzem afelől, érdemes lenne játszatnia. Persze erős konkurenciával kellett megbirkóznom, a széleken Uzunival és Isaellel. Pedig annál többet edzeni, mint én, nem lehetett, emiatt viszont mindig nyugodt lelkiismerettel aludtam el. Ám mert nem akartam tovább a padon ülni, fél év után Felcsútra igazoltam. Az a kitérő nem jött be.
– Azért az már az állandó európai csoportszereplésre, BL-részvételre hajtó Fradi volt, és valamelyik főtábla rendre össze is jött neki. Tudvalevő volt tehát, hogy magasan van a léc, és magyar mezőnyjátékosként nem olyan egyszerű átvinni. Ez sem tántorított el?
– Nem. Utólag is csak amiatt van bennem hiányérzet, hogy nem kaptam elég lehetőséget ahhoz, hogy azt mondhassam, én szúrtam el, én csináltam valamit rosszul. Rebrov távozása után, a kölcsönjátékom előtt beszéltem az új edzővel, de úgy éreztem, mellébeszél, amit nem viselek jól, az őszinteségnél nálam nincs fontosabb.
Elég temperamentumos vagyok, ami a pályán előny, úgyhogy megelégelve a dolgot közöltem, szeretnék kölcsönben távozni, mert túl rövid a karrier ahhoz, hogy folyamatosan kispadozzak. Azt meg nem éreztem, mint egykor az MTK-nál, hogy ha mindent beleadok, eljön majd a lehetőség.
A felcsúti kitérő nem jött be, gyenge szezont produkáltam, visszatérve a Ferencvárosba pedig zárt ajtókra leltem. Azután meg igyekeztem újraépíteni magam. Mindig, minden helyzetben kiálltam magamért, abban viszont el lehet fáradni, hogy rendre beleadsz apait-anyait, de hiába.
– Ha visszarepülhetnél három és fél évet, már nem a Fradit választanád?
– De. Nem mintha ne lett volna akkor más lehetőségem is, de tudom, hogy ezt kellett meglépnem. Mert hatvan-hetvenévesen nagyon megbántam volna, hogy megfutamodtam, alábecsültem magam. Így legalább majd úgy gondolok vissza, hogy megpróbáltam, nem sikerült.
– Végül is hét bajnokin játszottál azon a tavaszon, magyar bajnok lettél. De a magadénak tudod érezni az aranyérmet?
– Sokan mondták, már csak ezért is megérte a Fradiba igazolnom, én azonban egyáltalán nem érzem a sajátomnak az aranyérmet, mert semmit sem tudtam ahhoz hozzátenni. Nem is tudom már, hogy a húgomnak vagy valaki másnak adtam-e oda.
– Az rendben van, hogy az élvonalba vágyó, ugyancsak népszerű magyar klubba igazoltál két éve, de mégiscsak a másodosztályba. Nem érezted visszalépésnek?
– Csakhogy nekem éppenhogy vissza kellett lépnem egyet. Ezt éreztem legalábbis, ezzel együtt azt is, hogy Diósgyőrbe kell jönnöm.
Voltak más lehetőségeim, az első osztályból is, de úgy gondoltam, Miskolcon tudom felépíteni magam, eközben pedig hittem a klub által felvázolt tervekben, hittem magamban, és tudtam, játszanom kell, ez a legfontosabb. De sok mindenben hittem még: abban is, hogy nagyon jót tesz majd nekem, ha egy év futballal a lábamban térek vissza az NB I-be, hittem abban is, hogy bajnokként jutunk vissza, amit városszerte örömünnep kísér, és ami örök emlék marad.
Nyertem többször bajnokságot az NB II-ben, de ez azért más volt, ekkora közönség előtt ünnepelni. És azt is tudtam, Diósgyőrben mindig szép számú publikum, sok fanatikus előtt játszunk majd, ez ugyancsak befolyásolta a döntésemet. Úgy gondolom, a lehető legjobb döntés volt Diósgyőrbe szerződni. Az élet döntésekről szól, én mindig tudtam, mit akarok, ha jól, ha rosszul sült el egy-egy döntés, mindig vállaltam.
– A pályán is dönteni kell, és a sok jó döntés vezethet eredményre. Csak épp sűrű a mezőny, és megint úgy néz ki, a csapatok többsége ugyanúgy lehet harmadik, mint kilencedik…
– Inkább harmadikok lennénk… De ha az első hatban végzünk, az is előrelépés, mi pedig feltétlenül szeretnénk a legutóbbinál jobb helyen zárni. A védelmet kellett stabilizálnunk, mert túl sok gólt kaptunk az előző szezonban. A jó védekezésből építkezünk, igyekszünk mielőbb eljutni az ellenfél kapuja elé, a második labdákat begyűjteni, szerintem jó úton járunk. Fontos, hogy jobbak akarjunk lenni, hogy legyenek céljaink. Szeretem, ha van nyomás. Nem mindenki kezeli jól, rám jó hatással van. Azt is szeretem, hogy az NB I-ben minden meccs éles, hogy valóban közel vannak egymáshoz tudásban a csapatok, szinte bárki nyerhet bárki ellen. A Ferencváros nyilvánvalóan kiemelkedik, és úgy tűnik, idén a Puskás Akadémia is nagy dolgokra lehet képes. Amúgy a siker azon múlik, mennyire tudsz koncentrálni, tudsz-e hiba nélkül vagy legalábbis kevés hibával futballozni, hogy megvan-e benned a győztes mentalitás.
– Az a típus vagy?
– Igen. Fiatal koromban nem sokan jósoltak volna nekem ilyen pályát, sosem számítottam húzóembernek a korosztályaimban, én viszont mindig hittem abban, hogy ez lesz a hivatásom. Rengeteget vittek a szüleim különedzésre, vasárnaponként pedig az édesapámmal gyakoroltam az Ikarus salakos pályáján. Ő adott be, ő volt a kapus. A mai napig hálás vagyok ezért a szüleimnek. És ha nem jött volna össze a profi karrier, egy valamit akkor is megtanított volna a futball: ha mindent beleadsz, a „mi lett volna, ha” mondat miatt sosem kell, hogy fájjon a fejed. A futballnál jelenleg nincs fontosabb az életemben, eddig egyetlen lány sem tudott a foci elé kerülni. Meg is kaptam tőlük, hogy engem csak a karrierem érdekel, de ez kell szerintem ahhoz, hogy a lehető legmagasabb szinten tudj teljesíteni.
Kiemelt kép: DVTK
Szerző
