Szilágyi Áron: „Sokan a sikerrel azonosítják magukat, aztán hirtelen csontvázak esnek ki a szekrényből”

A versenyhelyzetek megválogatása

Például azt, hogy nem kell mindig mindenben versenyezni, akkor sem, ha kompetitív alkatnak születtünk. Szilágyi Áron annak született, talán a környezete is ilyen irányba terelte.

„Mindent jól szeretnék csinálni gyerekkorom óta, ha például társasjátékoztunk a családdal, én akartam megnyerni, erős volt a kompetitív énem. Ugyanígy volt, ha sprinteket futottunk, ha súlyt emeltünk vagy éppen bármilyen fajta iskolai vetélkedésnél. De harminchárom évesen már megválogatom a versenyhelyzeteket. Vívásban nagyon szeretek versenyezni, de máshol nem, nem feltétlenül a siker a legerősebb hajtóerő mindenhol.

„Nem szabad csupán használni az embereket”

Az egyéni sikernek nagyon nagy ára lehet, ezért úgy látja, az a jó, ha nem csak őt építik a sikerek, hanem a felkészítők, a stábtagok, a csapattársak is a magukénak érzik. Felelevenítette a riói arany utáni időszakot, amely a masszőr megsértődéséhez vezetett, miután hónapokig fel sem hívta.

„Bele se gondoltam ebbe. Egy ideig nem volt közös teendőnk, ő pedig hiányolta a hálát, azt igényelte, hogy tartsuk fenn a kapcsolatot. Igaza van, nem szabad csupán használni az embereket. Ő is ember, ő is várja, hogy a sikerből megkapja a részét. Komoly lecke volt a számomra, hogy csapatban kell gondolkodni. Én vagyok a kirakat, de mindenkitől magas teljesítményt kíván az élsport, aki mellettem van.”

Az önismeret fontossága

Szilágyi Áronról tizenéves kora óta nemcsak mi, újságírók, hanem az ellenfelek is hamar megfigyelték, hogy tartja a távolságot. Ez a mi részünkről inkább profizmusnak tűnt, a vetélytársaknak viszont a páston nem volt igazán rokonszenves.

„Szociális interakciókban nem voltam erős és ügyes, introvertált srác voltam – emlékezett vissza egy gyerekkori tulajdonságára, amely később az előnyére vált. – Ki tudtam zárni a külvilágot, de ez már csak egy következmény, nem egyfajta taktika része. Az önismeret minden karrierben nagyon fontos, én ezt azért csinálom, mert nekem ez működik. Az nekem nem menne, hogy félórával a verseny előtt lepacsizzak az ellenfelekkel. Aldo Montano, Athén olimpiai bajnoka viszont pont ilyen: szimpatikus, megnyerő figura. Van, akinek ez jól áll.”

Az önismeretet később is hangsúlyozta, ennek köszönhetően tudja, hogy mi a jó neki, mit kell tennie a verseny előtti napokban, kik azok az emberek, akik jó hatással vannak rá. Korábbi trénere, a kardvívót a 2012-es londoni aranyhoz segítő Somlai Béla túlságosan konzervatív volt egyes kérdésekben, úgy látta, a versenyeken a feleségeknek, a barátnőknek semmi keresnivalójuk nincs a sportoló közelében. Szilágyi Áron 2015-ben edzőt váltott, a hozzá korban jóval közelebb lévő Decsi Andrással dolgozott tovább, a 2016-os játékokra pedig a menyasszonya is elkísérte.

„Rióban már huszonhat éves voltam, az első sorban szurkolt nekem a leendő feleségem. Jól éreztem, mennyi energiát ad, mennyire feltölt az ő jelenléte.”

(Az aranyasszó után 14:00-nál figyelhetjük meg a nagy találkozást.)

Empátia

Az egyik felfogás szerint az érzelmi világot ki kellene zárni az üzleti életben, de mint elhangzott: ott van ebben is az ember, akivel mégiscsak foglalkozni kell. A kardvívó erre így reagált:

„Elengedhetetlen a vezetők részéről az empátia. Csak a stábomra tudok gondolni, mindig mindenkinek van nyűgje, baja, véleménye, és ezeket nem lehet negligálni. A válogatott csapatunk is négy főből áll: négy különböző korosztályhoz, egyesülethez és edzőhöz tartozunk, a válogatott edzőjének a feladata az, hogy minket egy csónakban eveztessen. Fontos, hogy a konfliktusokat meg tudjuk oldani, így a versenyre mindenki a legjobb mentális állapotába kerüljön.”

Aki időt nyer, életet nyer

Olyan álomszerű produkciót, mint a londoni, a riói vagy éppen a tokiói döntőben bemutatott, tőle sem lehet mindig látni. Somlai Béla fogalmazta meg egyszer, hogy a legnagyobb versenyzők gyakran az első asszókban szenvednek, és ahogyan egyre nő a tét, úgy lesznek egyre jobbak. Szilágyi Áron olimpiai aranyútjaira éppen ez a jellemző, Rióban valahol féltávnál, a negyeddöntő hajrájában kezdett ellenállhatatlanul vívni, addigra már túl volt egy nem várt nehézségen is:

„A nyolcaddöntőbeli ellenfelemet, a fehérorosz Alekszandr Bujkevicset két hónappal korábban, a moszkvai Grand Prix-n 15:6-ra megvertem. Papíron nagy volt a különbség közöttünk, de egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam, mintha egy másik vívó lett volna a maszk mögött. Elindult az asszó, de nem stimmelt valami, fej-fej mellett haladtunk. Baj lehetett volna belőle, ha nem tudok váltani, én azt a stratégiát választottam, hogy húztam az időt. Erre a kardvívásban az együttes találatok a legjobbak, vágtunk vagy hatvan együttest. Ránk várt már az egész mezőny, de nem akartam más akciót indítani, amíg nem voltam benne 100 százalékig biztos, hogy mit csináljak. Azt is tudtam, engem az idő szorítása meg tud bontani, így azt éreztem feladatomnak, hogy időt nyerjek. Lehet, hogy a kezemben voltak már azok az akciók, amikkel győzhettem volna, de nem akartam kockáztatni. 10:9-nél már tisztában voltam vele, most kell meglepni, így is lett.”

A kudarc feldolgozása: nem vagyunk azonosak a sikereinkkel

A 2019-es budapesti világbajnokság a pályafutása egyik legnagyobb csalódását hozta: egyéniben, favoritként éppen a hazai közönség előtt esett ki a verseny elején.

„Komoly önismereti utazást kellett megtennem két-három hónapon keresztül – emlékezett vissza. – Ha az ember sikeres, úgy határozza meg magát, én is így voltam vele: Szilágyi Áron olimpiai bajnok, világbajnok. Meg kellett tapasztalnom, ki vagyok e címek nélkül. Jól jött, hogy a feleségemmel, a barátokkal, a családommal sok időt tudtam tölteni, újra felépült a személyiségem a vívás nélkül. Tudtam, ha nem leszek sikeres a vívásban, akkor is vagyok valaki, ott a feleségem, a családom, a hátországom, és sokkal nagyobb önbizalommal mentem bele a versenyekbe. Ez a pofon a legjobbkor jött. Sokan a sikerrel azonosítják magukat, aztán hirtelen csontvázak esnek ki a szekrényből, amikor abbahagyják a pályafutásukat. Rengeteg ilyen sorsot láttam.”

Megújulás a mindennapokban

Ha valaki huszonnégy éve vív, nem feltétlenül lelkesedik már az edzésekért, de a szürke hétköznapok színesítésére is van ellenszer. Íme, az egyik:

„Ezt az időszakot szeretem a legjobban. Volt mókuskerék érzésem, tizen- és huszonévesen sokszor éreztem ilyet, de eljutottam oda, hogy minden edzésen találok kihívást, hogy valamiben fejlődjek, hogy valamire mindig koncentráljak, például a kitörésem minél hosszabb legyen. A részletekben való elmerülés feloldja a monotonitást, régen éreztem azt, hogy unnám az edzéseket. Kifejezettem várom őket, pedig van belőlük bőven.”

Jövőkép

Aldo Montano 43 évesen is fantasztikusan vívott a tokiói olimpia csapatversenyében, Szilágyi Áron pedig egy tízessel még errébb van, de már az ötödik olimpiájára készül. Az előadás vége felé természetesen felvetődött az a téma, hogy mi lesz majd akkor, ha leteszi a kardot. Mint kiderült, körvonalazódik már ez is, ám most egyértelműen a vívásra koncentrál még.

Egy dolgot viszont leszögezett:

„Nincs rosszabb annál, mint amikor egy sportolót az aktív pályafutása után rögtön vezetői székbe ültetnek.”

Kiemelt fotó: Getty Images