Szörf az óceánon, majd a Szajnán is – egymásra talált az olimpia és az álomszép sportág

Meglovagolni a Csendes-óceán talán leghíresebb hullámait, és közben egy olimpián szerepelni, vagy éppen meg is nyerni: mintha az emberiség legszebb álmainak egy része egyszerre valósult volna meg a párizsi játékok keretében, Tahitin. Aki este 11 óra után is bírta még az olimpia követését itthon, hosszabban belenézhetett a természet és a sport nagy találkozásába, és talán azokban a hosszú percekben is megküzdött az álmossággal, amíg a szörfösök a megfelelő hullámok feltűnésére vártak. Adott esetben hiába: a brazil Gabriel Medina például az elődöntőben 15-20 percen át lubickolt a hullámokon, hogy megfordítsa az eredményt, az időablak azonban bezárult, az egyik favorit döntőjét elvette az óceán, hogy aztán egy bronzéremmel kárpótolja.

Medina esete is megmutatta a szörf, azaz egészen pontosan a hullámlovaglás sportág Achilles-sarkát, a természetnek való kitettséget, amelyet valahogy mégiscsak bele kell gyúrni az olimpia műsorába és a közvetítésekbe.

(Az előbb nem véletlenül pontosítottunk hullámlovaglásra, és tegyünk is egy nagyon rövid kitérőt, hiszen a szörf megnevezés önmagában félrevezető lehet. Ugyanis a szörfözés egyik ága, azaz egészen pontosan a szörfvitorlázás – vagy windsurf – a férfiaknál 1984, a hölgyeknél pedig 1992 óta folyamatosan az ötkarikás program része a vitorlázás sportág berkein belül. Az idei olimpián is megrendezték a versenyszámot mindkét nem képviselői számára, méghozzá a marseille-i kikötőben. E cikkünk fő témája, a hullámlovaglás pedig az egy szál deszka segítségével űzött szörfözés, amely 2020-ban került be a programba, független sportágként.)

De térjünk vissza a természetnek való kitettségre, hiszen éppen ebben is rejlik a hullámlovaglás, e veszélyesen gyönyörű sportág lényege, hiszen a Tahitihoz tartozó Teahupo’ónál, az idei ötkarikás verseny helyszínén – mint az az Eurosport televíziós csatorna szakkommentálásából kiderült – a korallzátony lefékezi a nyílt víz felől érkező hullámokat, így a megtörésükkel és átbukásukkal csövek alakulhatnak ki. Magas pontszámot jelent bennük a szörfözés, a sebességtől és a cső elhagyásának módjától is függően, de a manőverekre jobban használható „shortboardokkal a trükköket, a gyakran látható 180 fokos fordulatokat is értékeli a zsűri”, amely ezúttal a vízre épített többszintes kunyhóból figyelt, ami már önmagában sem lehet olyan szörnyű élmény.

A korallzátony jelenti viszont az egyik fő sérülésforrást is, hiszen a versenyzők a víz alatt beléjük ütközhetnek.

Alapból sokan azt gondolnánk, a szörf és az olimpia két annyira különböző világ, hogy a versenyzőket nem igazán hozza lázba az ötkarikás szereplés, ám a NOB honlapja szerint már az 1920-as években kampányolt érte Duke Kahanamoku, a Hawaii-on született gyorsúszó, az amerikaiak háromszoros olimpiai bajnoka. Száz év elteltével valósult meg a vágya: a hullámlovaglás a 2020-as tokiói játékokon lett a program része, és mind a látvány, mind a bajnokok földöntúli öröme azt igazolta, hogy ott a helye. A levegőben akár 360 foknál is nagyobb fordulatokra voltak képesek az extrém sport hívei, a vállukon hozták ki a vízből az első bajnokokat, a spirituálisan ünneplő brazil Italo Ferreirát, illetve a Hawaii-ról származó amerikai Carissa Moore-t.

2024-ben Tahiti máshogyan varázsolt. Kristálytiszta víz alatti felvételekkel, a víz fölött Polinézia érintetlen hegyvidékével, trópusi erdőségeivel, a várva várt csőhullámokkal – és a közösségi médiában óriási népszerűségre szert tevő bálnával, amely „benevezett” a női elődöntőre.

A férfiaknál győztes francia Kauli Vaast, Tahiti őslakóinak leszármazottja pedig aranyéremmel a nyakában azt is bizonyította, hogy a párizsi olimpián akár Párizsban, a Szajnán is lehet szörfözni:

Kiemelt kép: Getty Images