Tao-milliárdok utánfutóján zötykölődve – az OTP Bank Liga kényelemlovagjai

Unalomig ismételt, de megkerülhetetlen tények sorakoznak előttünk. A 2010 óta a sportba áramló állami ezermilliárdokból természetesen legnagyobb arányban a labdarúgás részesült, ezermilliárd forint környékén jár az azóta csak a futballra fordított összeg önmagában (ahogy a társaságiadón keresztül a vállalkozásoktól a látványsportágakba érkező támogatás mértéke is ezermilliárdos nagyságrendnél tart, itt is a labdarúgás vezet, mintegy 40 százalékos részesedéssel); a gyönyörű új stadionok és kiszolgáló létesítményeik; a minőségi utánpótlást biztosítani hivatott akadémiák; az egekbe emelt bérek (napjainkban 3,8 millió forint a havi átlagfizetés az OTP Bank Ligában, ami körülbelül egy Bundesliga-középcsapat bérezésével egyenértékű); a stabilizált működési feltételek.

Minden adott tehát a hosszú távú építkezéshez, a gondtalan fejlődéshez. Ennek ellenére immár 21. századi körülmények között is pontosan az zajlik, ami jellemezte a rendszerváltozást követő első 20 évet. Csak akkor még ott volt kifogásnak a sok szétrohadt stadion, a súlyos alulfinanszírozottság, a váltogatott, felelősséget forró krumpliként ide-oda dobálgató MLSZ-elnökök és más inkompetens potentátok – egy minden értelemben leszakadó, elmaradott közeg. Sokszor és sok helyen akár hónapokig fizetést sem kaptak edzők és játékosok, kifogások végtelen tárháza állt rendelkezésre, mindent is meg lehetett magyarázni. De ez a korszak a befejezett múlt idő.

Semmilyen érvényes ürügye nem maradt már senkinek a pocsék végtermék megindoklására. A mai magyar bajnokság még annyira sem élvezhető, mint volt az 1990 és 2010 közötti időszakban. Ebben részben benne van a Ferencváros fölénye, de dőreség lenne a zöld-fehéreket hibáztatni, hiszen rendre éppen ellenük szívja fel magát mindenki. Valahogy hirtelen jobban megy a futás, fontosabb a védekezés és a tisztes végeredmény a lefújáskor, ha a legnagyobb csapattal kerülnek szembe. A nézhető meccsek kicsiny halmazát is (nyilván egyes véletlenszerű kivételek mellett) az FTC rangadói képezik. A többiek között nincs is érdemi különbség, bárki bárkit megverhet bármikor.

Forrás: fradi.hu

Itthon nincsenek nagy menetelések, győzelmi sorozatok. Sőt, az átlagosnál kicsit jobb védekezéssel, unalmas döntetlenhalmozással egyenes és kikövezett út vezet a dobogóra! Három-négy győztes meccsel, akár a kieső zónából kikerülve már nemzetközi szereplésről lehet(ne) álmodni. De azt is minek? Az élvonal második-harmadik helyezettje (továbbá a kupagyőztes is) a Konferencia-liga selejtezőjében indulhat – az esélytelenek teljes nyugalmával. Egy-két kanyart néha mennek, aztán ahogy élesedik a helyzet jön a sima kiesés, mielőtt még bárki komolyabban reménykedni kezdhetne. Regionális szinten kiemelt illetményért lehet ide csábítani nevesebb külföldi szakedzőket, jobb dolguk nem is lehetne máshol Kelet-Közép-Európában, mint Magyarországon. Próbálkoznak is bőszen – mindhiába. (A kivételek: a portugál Paulo Sousa 2012-ben az Európa-liga csoportkörébe vezette a Videotont; Marco Rossi, válogatottunk olasz szövetségi kapitánya 2017-ben óriási meglepetést okozva nyert bajnoki címet a Honvéddal; a szerb Marko Nikolics 2018-ban szintén El-csoportkörbe jutott a MOL Vidivel.)

A kerete és büdzséje alapján az lenne a minimum, hogy a MOL Fehérvár (korábban Videoton, MOL Vidi) stabilan második legyen minden évben az FTC mögött és rendszeresen, legalább kétévente csoportkörös résztvevő a Konferencia-ligában. Ehhez képest a mezőny alsó fertályában sínylődik, akár még ki is eshet.

Mostanság az újonc Kecskemét az egyetlen csapat, amelyik erőn felül teljesít, és jár is neki a dicséret, de ebben a mezőnyben tényleg bárki odaérhetne a Fradi mögé, nagyon kevés kell hozzá. A Bognár György vezetőedzőt februárban reaktiváló Paks honi szinten rendkívüli ötös győzelmi szériájával már a harmadik helyen áll. Kétségtelen, hogy látványos és sokkal nézőbarátabb a tolnaik focija (a színmagyar keretük meg kimondottan szívmelengető), mint a többi csapaté, sokak szimpátiáját így méltán nyerik el. Csak a kézmeleg sör kortyolgatása közben abba már kevesen gondolnak bele, hogy az ún. bognári filozófia (csak rúgjunk eggyel több gólt, mint az ellenfél) szakmailag nemhogy elavult, a nemzetközi élfutball szintjén évtizedekkel korábban megszűnt. Lehet vele bajnoki bronzot nyerni idehaza, csak akkora lesz utána az európai pofon, hogy nem éri meg. A Paks 41 kapott góljánál csak a nyolcadik helyen tanyázó Újpest hálója zörgött többször (45 alkalommal)! 25 forduló után az atomvárosiak – még egyszer, zsinórban szerzett öt diadaluknak köszönhetően – 13 pontra vannak a már kieső helyen lévő Honvédtól. Ha úgy tetszik, ennyi választja el egymástól az európai kupaporondot és az NB II-t.

Itt nincsen miről beszélni, ez nem egy komolyan vehető bajnokság, hanem egy profi keretrendszerbe szerkeszett sok milliárdos bohózat. Csányi Sándor 2010 óta vezeti az MLSZ-t, 2019-től UEFA-alelnök is, sokat tett a magyar futballért, és aligha őt kéne hibáztatni azért, hogy nem következett be az a lépcsőzetes fejlődés, amit a hivatalba lépésekor tízéves (2010 és 2020 között megvalósítandó) stratégiai tervében felvázolt az élvonal vonatkozásában.

Az infrastrukturális jellegű ígéretek javarészt teljesültek, és sok minden más is. Ami pénzen megvehető az rendelkezésre áll, az állam soha nem látott mértékben dotálja a sportágat (és az egész magyar versenysportot). A 10 000-es átlagnézőszám (minimális emelkedéssel 3000 körül járunk) és az izgalmas bajnokság korának beköszönte azonban elmaradt – és már két évvel a határidő után vagyunk. Belátható időn belül itt nem várható változás, se felelősségvállalás (minő fantazmagória!), valamit azért lépni kéne, mert a jelenlegi állapot különösen a válogatott és a Fradi feltámadásának fénytörésében egyszerűen tarthatatlan.

A szövetség progresszív döntései, próbálkozásai nem érték el a kívánt hatást. A bajnokság nem lett nívósabb attól, hogy 16 helyett 12 csapat szerepel benne – a szakmailag kifejezetten ötletes fiatalszabály (az MLSZ extra támogatással ösztönözte az utánpótláskorúak minél nagyobb arányban való szerepeltetését, jelenleg a finomhangolt 2.0-ás verziója fut) pedig azért hasal(t) el, mert a szereplőknek egyszerűen nem volt szükségük arra a plusz pénzre – csupán egy-két alacsonyabb költségvetésű klub aknázta ki e lehetőséget – és úgy tűnik, második nekifutásra sem lesz sokkal nagyobb siker.

Nemzeti bajnokságunk csapatai – a szakmai stábok és a játékosok is – a szavak szintjén, elméletben profinak mutatkoznak, akként is kezelik magukat, sőt elvárják, hogy a média is ennek megfelelően viseltessék irántuk, de – tisztelet a kivételnek, természetesen minden csapatban fellelhetőek – valójában az amatőr kifejezésre sem méltók! Aki látott már közelről igazi amatőrligát, esetleg játszott is benne, az pontosan tudja miről beszélek. Ott nincs lötyögés, alibizés, az kérem komoly sportértékkel bíró, teljes odaadással vívott küzdelemsorozat! És ugyanez leírható a baráti focikra is! Ahol a presztízs adja a dolog tétjét, és sokszor a meccs utáni lazító fröccsök oldják csak fel az átható csalódottságot egy-egy vesztes ütközet után. Ráadásul a haveri körök fizetnek a pályabérlésért, önmagukért és egymásért játszanak!

Forrás: iheartblr.com

Mennyit láthatunk ebből a mentalitásból viszont az élvonal túlfizetett kényelemlovagjaitól? Akik egy-egy klubot (kerületet, várost, akár egy egész vármegyét vagy régiót) hivatottak képviselni? Nem is beszélve a televíziónézők százezreiről, akik a mai napig sokkal nagyobb arányban választják a lagymatag magyar bajnokságot a nyugati topligák legjobb mérkőzései helyett is?! Talán pont ez a szűnni nem akaró, amúgy érdemtelen figyelem, a labdarúgás totális monopol helyzete a látványsportágak között és a garantált, betonbiztos anyagi jólét az, ami konzerválja ezt a szakmai nihilt.

A kluboknak maguknak kellene kikényszeríteni a sokkal nagyobb teljesítményt saját alkalmazottjaiktól és kíméletlenül megtorolni az elvárható szintet meg nem ütő játékosok inproduktivitását. Hogy ezt miként érik el, csakis az ő felelősségük. A modern technika széles eszköztára, szakértők armadája vonható be ezen ma már elengedhetetlen folyamatok elvégzésébe, és a mára normatívává vált releváns nemzetközi példák sora egyszerűen leutánozható. A felzárkózás záloga ebben áll. Hát ideje lenne végre elkezdeni, ugyanis az a bizonyos olló csak tovább nyílik: amíg itthon a restség a komfortos, a világelit fejlődik.

Kiemelt kép: MLSZ