Távlatok, lehetőségek a Ferencváros női kézilabdacsapata előtt
Nem történt meglepetés, a Ferencváros bár megnyerte a Krim Ljubljana elleni BL-párharc második mérkőzését (26-22), a hétgólos hátrányával nem tudott mit kezdeni, így búcsúzott a sorozattól. Persze vannak még hátra fontos meccsek a szezonból, de kijelenthető, hogy a nemzetközi porondon mindenképpen csalódást keltő a fővárosi zöld-fehérek idei szereplése. A miértek jó részére már múlt héten kitértünk, essék most szó arról, hogy mi jöhet ezután?
Persze mindaz, amiről az alábbiak írunk, feltételezi, hogy a Ferencváros elkezd végre profi klubként működni. Ahol vannak következményei a hibáknak, és ahol a szurkoló felé a valóságot kommunikálják a vezetők. Bízhatunk ebben, mert nem kérdés, az FTC hazánk egyik legfontosabb klubja, az egyik legvérmesebb (néha talán kicsit túl vérmes) szurkolótáborral. Egy jó Fradira tehát szüksége van a magyar kézilabdának, még ha ez nem is azt jelenti, hogy a Ferencváros érdeke egyezik a honi kézilabda érdekével, ahogy azt korábban egy szövetségi vezető mondta.
Az alapállításom az, hogy a Ferencváros női kézilabdacsapata komoly döntés előtt áll, két irány felé lehet elindulni. Mindkettő mellett szólnak érvek, egyiket sem tartom jobb vagy rosszabb választásnak, sőt még a hírekből sem következtethetünk egyikre sem. Soraimat tehát inkább vitaindítónak, közös gondolkodásra ösztönzőnek szánom.
Az egyik lehetőség, hogy a Fradi hű marad a korábbi filozófiához, és megpróbálja minimalizálni a légiósok számát.
Korábban maximum négy külföldi játékos lehetett a keretben, ehhez azért most már nem tartja magát annyira vezetés, de a cél az, hogy magyar kézilabdázókra épüljön a keret. Ez az út morális értelemben támadhatatlan, hű a klub hagyományaihoz, melynek alapja a tehetségek felépítése és menedzselése, a magyar kézilabda szolgálata.
El kell azonban fogadni, hogy ennek az útnak vannak korlátai. Ennek belátásához pedig elég megnézni a magyar válogatott szereplését. Ha zömében magyar játékosokkal a Final Fourért lehetne küzdeni, akkor a magyar válogatott sem a tízbe kerülésért küzdene a világversenyeken. Azt gondolom azonban, hogy megfelelő kommunikációval ezt el tudnák fogadni a szurkolók. Számtalan példát tudunk mondani több sportágból, amikor egy klub nyíltan beszélt arról, hogy egy időre most megváltoztak a célkitűzések, és ha világosak voltak az okok, a rajongók elfogadták mindezt. Ez történne a Fradinál is, ha az elmondottak összefüggésben lennének a pályán látott teljesítménnyel.
Azt gondolom, hogy még a kevés légiósra építve is lenne esély az előrelépésre. Ebben az esetben megint csak a klub professzionalizálódásáról kell beszélnünk. Ennek ugyanis az a kulcsa, hogy az érkező külföldi játékosok a lehető legmagasabb minőséget képviseljék.
A Fradi ugyanis az utóbbi években borzasztóan igazolt, csak néhány olyan légiós juthat eszünkbe, aki hosszú távon tudott meghatározó játékosa lenni a csapatnak.
A másik választható út persze az, hogy a klub enged a szirénhangoknak, és az eredmény érdekében teljesen átalakítja a keretet. Emellett is bőven szólnak érvek; az együttes presztízse, ami miatt a legmagasabb célokért kell küzdeni, az állami támogatás nagysága, ráadásul például a férfi focicsapat miatt már eleve kopog a Fradi-szív narratíva. És hát végső soron még azt is félig jogosan mondhatja a klub, hogy nem indulhat olyan versenyben, ahol mindenki más szabályok szerint játszik. A professzionalizálódást itt is kulcskérdésként kell megemlíteni, abban ugyanis egészen biztos vagyok, hogy az az út, amiről a pletykákban lehet hallani, bizony nem a legmegfelelőbb ösvény. Beátrice Edwige igazolása még csak-csak magyarázható, de a hírekben olvasható Andrea Lekics személye már inkább kérdéses. A szerb irányító néhány évvel ezelőtt még fantasztikus játékos volt, de 35 esztendősen, az elmúlt években sok sérüléssel küzdve talán nem tud már ennyit segíteni, a következő évben pedig irányító poszton így is nagy lyukak mutatkoznak a Fradi keretében.
Akármelyik út mellett is teszik le a voksukat, az egészen biztos, hogy el kell gondolkodni az edzőváltáson.
És nem azért, mert Elek Gábor olyan rossz edző volna, sőt meggyőződésem, hogy sokkal jobb szakember ő annál, mint ahogyan az utóbbi időszakban kezeli őt a közvélemény. De tény, hogy jó ideje nem tud már megújulni. A Fradi problémái, taktikai hiányosságai évről évre ugyanazok, az egyenes kieséses párharcokban Eleket rendre lemeccseli az ellenfél edzője. Kevés esély mutatkozik a váltásra, hiszen racionális szinten nem is érthető meg az a kapcsolat, ami Elek és a Fradi között van, pedig a szintlépéshez minden bizonnyal szükség lenne a felfrissülésre.
Persze kérdés, hogy mennyire valós a szintlépési igény.
Szerző
