„Teljes korosztályok kerültek ki úgy az utánpótlásból, hogy nem volt köztük két-három válogatott szintű játékos” – interjú Juhász Istvánnal, az MKSZ sportszakmai igazgatójával

– A szövetség új elnöke, Ilyés Ferenc a kinevezése utáni beszédében az egyik legfontosabb feladatként jelölte meg a tehetséges fiatalok sikeres átemelését a felnőttek közé. Ön néhány napja egy sporttudományi konferencián beszélt nyíltan ennek a témának, vagyis az utógondozásnak a problémájáról. Miért épp most kezdtek el a nyilvánosság előtt kommunikálni erről a régóta ismert nehézségről a szövetség vezetői?

– Ehhez vissza kell mennünk egy évet az időben: 2022-ben alkottuk meg a 2028-ig tartó stratégiánkat, amelynek fontos része az utógondozás. A stratégiát befolyásolta a 2022. januári hazai rendezésű Európa-bajnokság, ahol rosszul szerepeltünk, a csoportban ragadtunk. Ezt követően elvégeztünk egy vizsgálatot, mely hét évre visszamenőleg kívánta ellenőrizni, hogyan működött a hazai profi kézilabda szakmai és gazdasági értelemben:

hogyan sikerült felhasználni az állami forrásokat, hogyan alakult a profi női és férfi csapatok produktivitása, mennyi saját nevelésű, és válogatott játékost adtak a klubok, mennyit termeltek a nemzetközi piacra, milyen szakembergárda dolgozott náluk.

Az anyag jelentős része belső használatra készült, mint ahogy ilyen anyagok gyakran készülnek vállalatoknál vagy éppen sportszervezeteknél, ezért megértését kérem, ha annak minden részét nem osztjuk meg a nyilvánossággal.

– Akadtak benne mellbevágó adatok?

– Nem is úgy fogalmaznék, hogy mellbevágó, inkább tanulságosak, amelyek elemzést, értékelést érdemeltek.

– Például?

– Az volt szembetűnő, hogy ahány klub, annyiféle mérési rendszert láttunk, amellyel a játékosok kondicionális, mentális, technikai, taktikai felkészültségét mérték. Ezek nem voltak összhangban a válogatottban használt módszertannal. Pedig két teszteredményt csak akkor lehet összehasonlítani, ha ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan háttérrel zajlik a vizsgálat. Az eredmény azt mutatta, hogy a dán, francia, norvég, vagyis a legjobb kézilabdás nemzetek klubjaiban mért teljesítményhez képest számottevő a lemaradásunk.

– Melyik mutatóban?

– Erőben, gyorsaságban, állóképességben, még mentális téren is. Amikor végeztünk a vizsgálat értékelésével, megosztottuk a tapasztalatainkat az egyesületek vezetőivel. Megbeszéltük velük, mely értékeken tudunk gyorsan változtatni, és melyekhez szükséges több idő. Megállapodtunk, hogy nagyobb hangsúlyt fektetünk a szövetség és a klubok közötti információáramlásra, ennek köszönhetően az MKSZ-nek a lehető legtisztább képe lesz az utánpótlás- és felnőttjátékosok kluboknál végzett munkájáról. Ez nem bizalmatlanság, hanem közvetlenebb kapcsolat a korábbinál.

– A férfiválogatott 2012 óta először jutott a legjobb hat közé világversenyen a 2021-es vb-n, a nőknek ez 2014 óta nem sikerül. A juniorok viszont, főleg női vonalon, évek óta fényesen teljesítenek, sorozatban nyerik az Eb-ket. Kristálytisztán látszott, hogy a 19-21 évesek képtelenek nagyot alkotni a felnőttek közé lépve. Miért nem lehetett előbb elvégezni az átfogó vizsgálatot, és összehangolni a szakmai munkát a klubokkal?

– Ez nem csupán szövetségi kérdés, ehhez minden érintett szükséges, a játékosoktól, a klubokon át a szövetségig. A 2022-es Európa-bajnokság után ért meg erre a helyzet.

Fotó: IHF

– Mi váltotta ki a szövetség elnökéből, hogy 2022-ben kell megnézni, mi nem működik rendszerszinten a kézilabdában?

– Erre éppen az előbb válaszoltam. A 2022-es hazai rendezésű Európa-bajnokság ráadásul óriási volumenű rendezvény volt, gyönyörű új létesítmények épültek, nem csak a kézilabda számára, amelyekre nagy szükség volt, infrastrukturális lemaradásaink miatt is. Mindez tovább fokozta a várakozásokat, így a kiesést követő sokkhatást is. Az is megér egy gondolatot, hogy a világverseny egészen más kihívás.

A válogatott kézilabdázók a nagy tornákon ideális esetben játszanak hét-kilenc meccset, míg a klubjaikban ezt a meccsszámot sokszor egy hónap alatt teljesítik. Más csak perceket játszik a klubjában, a válogatottban viszont a meccsek nagy részét a pályán tölti. Ezért óriási szükség van arra, hogy rálássunk, milyen fizikai és mentális munkát végez el a klubjában, milyen állapotban érkezik a válogatottba, és milyen állapotban tér vissza a klubjához.

Jó irányt vett a kommunikáció és az információáramlás az egyesületek és a válogatott között. Látjuk egymás edzésterhelését, közös online felületen követhetjük a sérülésnaplót, minden válogatott összetartás után részletes riportot kapnak a klubok a játékosok mutatóiról.

– Korábban ez a kölcsönösen átlátható teljesítménymérés, állapotkövetés nem volt jellemző a klubok és a válogatott között?

– Nem a jelenlegi mértékben.

– De ezzel már tíz éve is bizonyosan tisztában voltak a klubok, nem? Inkább mintha arról lenne szó, hogy a szövetség megelégelte a válogatottak gyengébb eredményeit, és határozottabban megkövetelné a szakmai együttműködést.

– Jól látja, úgy is fogalmazhatunk, hogy a szövetség most jobban a sarkára állt, és a saját elvárásait, szakmai kritériumrendszerét megpróbálja beépíteni a klubok működésébe, ami nem egyszerű, mert a klubok önálló sportvállalkozások, saját gazdálkodással, szakmai programmal, célokkal, filozófiával.

– Nem fintorognak a klubok? A változtatás komoly terhet ró rájuk a teljesítménymérésben, az adatok rögzítésében.

– Plusz munkát jelent számukra, ez így van, de a magyar kézilabda felemelése érdekében ez a minimum, amit mindannyiunknak vállalnunk kell.

– Visszakanyarodva az utógondozáshoz: a szövetség kereste más módon korábban annak az okát, miért nem sikerül beépíteni a 19-20 éves korban még világverő játékosokat a felnőttek közé?

– Látni kell, hogy a junior tehetségek közül nagyon kevésnek adatik meg, hogy szinte átmenet nélkül, azonnal bizonyítson a felnőttek között is, meghatározó szerepet játsszon a válogatottban.

Már az nagy ugrás, hogy a kortársaival való versengés után bekerüljön az NB I-be, ahol jóval idősebbek ellen kell játszania. Ha ez sikerül, akkor következik az újabb óriási lépés, a válogatott kerettagság kiharcolása. Kiemelkedő tehetség szükséges ahhoz, hogy adott posztról a fiatal kiszorítsa az öt-hat éve jól teljesítő tapasztaltabb versenytársat.

Szóval ez nem egyszerű feladat, nem szabad elvárni, hogy a 19-20 évesekből álló világbajnok női juniorválogatottat egy az egyben átemeljük a felnőttek közé.

Forrás: mksz.hu

– Egyetértek, ez teljesen valószínűtlen képzelgés. Inkább azt várja a sportághoz értő közvélemény, hogy a kétévente Eb-győztes juniorok egy-egy korosztályából a legjobb két-három játékos mutatkozzon be a válogatottban, és idővel nyújtson kiemelkedő teljesítményt.

– Ez jogos elvárás. Visszatérve az utógondozás kérdésére, tettünk bizonyos lépéseket a helyzet javítására. Amikor a férfi szakágban az 1980–1984 között született játékosaink, mint Ilyés Ferenc, Nagy László, Császár Gábor, Iváncsik Gergő elkezdtek kiöregedni a válogatottból, elindítottuk a B-válogatottat. Annak idején én voltam az edzőjük.

A mostani csapatból hat-nyolc játékos is játszott a csapatban, Bóka Bendegúz, Ligetvári Patrik, Székely Márton, Juhász Ádám, Győri Mátyás, Leimeter Csaba, Nagy Bence. Évente játszottunk velük 10-12 meccset A- és B-válogatottak ellen, a cél a nemzetközi tapasztalatszerzés volt. Amikor lezárult a generációváltás, már nem volt szükség erre a plusz versenyeztetésre, így 2018 elejétől már nem volt B-csapat.

Azért sem volt szükség a plusz meccsekre, mert a mostani juniorválogatottból szinte már mindenki a hazai élvonalban vagy külföldön kézilabdázik, és a zömük a nemzetközi kupákban gyűjti a tapasztalatokat. Megoldott a nemzetközi versenyeztetésük.

– Jó, hogy a férfi juniorcsapat szóba kerül, évtizedek óta nem láttunk olyan korosztályt, amelyben ennyi tehetséges játékos gyűlt volna össze, nem véletlen a vb-ezüstérem.

– Igen, legutóbb az 1984–1985-ös, Mikler Roland által is fémjelzett korosztály játszott ilyen színvonalon.

– Felteszem, nem szerencse kérdése, hogy férfi vonalon ilyen nívót látunk a 20-21 évesektől, a felnőttek közé frissen átkerült fiataloktól. Sokan közülük erősebb magyar klubokban, néhányan külföldön játszanak, ugyanez viszont a fiatal női játékosokról nem feltétlenül mondható el. A férfiak sikere már a megváltozott szellemiségű utógondozásnak köszönhető, esetleg másnak?

– Külön kell kezelni a lányokat és a fiúkat. Fontos, hogy a játékosban, a menedzsmentjében mennyi tudatosság van, a karrierjét mennyire szem előtt tartva választja meg a következő klubját ő vagy a menedzsere. Úgy tűnik, hogy a fiatal férfi játékosaink az utóbbi időben elkezdtek olyan szakmai profilt felépíteni, amely az ő töretlen fejlődésüket szolgálja. Ebbe a sorba illik Ilic Zoran, aki a Hamburghoz igazolt, vagy épp Fazekas Gergő, aki a Wisla Plockkal a Bajnokok Ligájában játszik.

– Sűrűn hallani a kézilabda világában, hogy sok fiatal a csodás anyagi körülmények, a megbecsültség miatt inkább ül a Telekom Veszprém vagy az FTC kispadján, mint hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe, kikerüljön a komfortzónából. Ha úgy tetszik, a sportágban kialakult anyagi jólét bizarr problémát eredményezett, de ezt önök is látják, igaz?

– Többször elmondtuk, hogy a sportágban nem „sok” pénz van, hanem „elegendő”, amelynek nagy része az elmúlt időszakot tekintve az infrastruktúra elengedhetetlen fejlesztésére ment. Érdekes gondolat, és

felveti azt a kérdést, hogyan lehet eredményes az utógondozás egy fiatal tehetség esetében. Három szereplőn múlik. Az egyik a szövetség, amely addig tud érdemi hatást gyakorolni a játékos karrierjére, amíg utánpótláskorban van.

Egyébként, ha már említette az FTC-t, olyan válogatott ferencvárosi játékost nem tudok mondani, aki kispadozott volna az elmúlt éveket tekintve.

Forrás: mksz.hu

– Mindenképp fontos, hogy beszéljünk az ön és a szövetség felelősségéről is az utógondozás problematikáját nézve, hiszen ön sok éve szakmai igazgatóként felel ezért a területért is, közösen a szövetség több más munkatársával.

– Akkor hadd beszéljek saját magamról! 2010 és 2015 között voltam szakmai igazgató, azt követően, hogy hazatértem külföldről, majd néhány évet más feladatkörben töltöttem a szövetségben, 2022 óta töltöm be újra a pozíciót. Tehát ebben az időszakban tartozott, tartozik a felelősségi körömbe az utógondozás. Vissza az eredeti kérdéshez:

amikor kiöregszik a juniorból egy kézilabdázó, átkerül a felnőttek közé, és a karrierjét innentől leginkább a klubja alakítja.

Hadd tegyem fel a kérdést: ha a klub megkap egy junior világbajnoki aranyérmes játékost, utána mi történik? Hogyan válik az addig ígéretes, tehetséges játékosból adott esetben egy középszerű NB I-es kézilabdázó?

– Nyilvánvaló, hogy nem kerülhető meg az egyesületek felelőssége az utógondozásban, hiszen ott töltik a legtöbb időt.

– Így van, ám a szövetség és az egyesület felelőssége mellett ott van a harmadik fél, a játékos felelőssége. Ez a legfontosabb. Mit szeretne ő elérni? Jó pénzt keresni, és a padon ülni, időnként felelősség nélkül kézilabdázni, vagy kilépni a komfortzónából, akár külföldre, idegen környezetbe igazolva karriert építeni, úgy, hogy tőle külföldiként többet várnak? Meggyőződésem, hogy ennek, a játékos személyiségének, elhivatottságának van a legnagyobb súlya abban, hogy milyen kézilabdázó válhat belőle. Nem megkerülve persze a szövetség és a klubok felelősségét a kérdésben.

– Abban igaza van, hogy nem mindenkinek van ilyen ambíciója…

– Akinek nincs, abból nem is nagyon lesz válogatott.

– Épp ezért érdekes, hogy aki viszont a junior nemzeti csapatig eljut, kell, hogy rendelkezzen a szükséges állhatatossággal. Az viszont nem tűnhet csak el magától két-három év alatt. Itt merül fel az klubedzők, mint nevelők felelőssége, akiknek időről időre emlékeztetniük kell a játékost a tehetség jelentette felelősségre. Útba kell igazítaniuk, terelgetniük kell őket. Ezeknek a klubedzőknek a szövetség ad végzettséget, így visszatérünk az MKSZ felelősségi szintjére: megfelelő szemléletet, tudáskincset kapnak-e ahhoz a trénerek, hogy megoldják az utógondozást?

– Az EHF konvenciója alapján képezzük mi is az edzőinket, csakúgy, mint a többi európai ország. Meggyőződésem, hogy a szövetség jó alapokat ad az edzőknek a képzésen. Míg egyszer minden képzés értelemszerűen lezárul, a jó edző is holtig tanul.

– Miért ne tudná a szövetség évente kötelezően megszerzendő kreditekkel serkenteni a tudásfrissítést. Mint ahogy ezt más szakmákban is látjuk?

– Nálunk is működik ez a rendszer, évente több alkalommal tartunk továbbképzést az edzőknek. Talán kevesen tudják, hogy 3200 kézilabda tréner van Magyarországon, így nem akármilyen szervezést igényel egy ilyen vizsgát lebonyolítani. Az is egy vizsga, amikor először felnőttcsapathoz kerülnek, rájuk szakad az eredménykényszer. Sok esetben ennek válnak az áldozataivá a fiatal játékosok, az edzőknek nincs idejük beépíteni őket a csapatba.

Fotó: MOB-Média / Szalmás Péter

– Ez sportágakon átívelő probléma és évtizedek óta hivatkozási alap, de szerintem azért nem elfogadható indok, mert más országokban, például a norvégoknál, dánoknál mégis megoldják a fiatalok versenyeztetését a felnőttek között. Hiszen a legfőbb cél végtére is az, hogy a klubokban tapasztalatot szerző játékosok nagyot alkossanak a válogatottban.

– Ez nem hivatkozási alap, ez a valós helyzet.

A szövetség nagyon nehezen tud beleszólni abba, hogy a Veszprém, a Szeged, a Győr vagy a Ferencváros milyen mértékben dobja be a mély vízbe a magyar játékosokat. Nem határozhatjuk meg, hogy milyen célkitűzésük legyen, milyen játékoskerettel.

Felmerül az is, a szövetség miért nem próbálja mesterségesen beavatkozva növelni a magyarok számát az NB I-ben. Úgy vélem, hogy mi ebbe azért nem szólhatunk bele, mert a klubok objektíven döntenek a kérdésben: ki, milyen teljesítményre képes az adott poszton. Ha a külföldi többet tud, őt fogják betenni.

– Mesterséges beavatkozásnak tehát nincs értelme?

– Ha mi kvótát határoznánk meg, akkor olyan képességű játékos is bekerülne a csapatba, akivel aztán a válogatott sem biztos, hogy erősödne. Ez az adminisztratív magyarosítás a futballban sem jött be. Mi ennek ellenére megpróbáltuk, de nem vált be, sőt, negatív következménye is volt, felverte a magyarok árát a hazai piacon, hiszen kötelező volt szerepeltetni őket. Mindent egybevetve most már azt látom, hogy nem csak a fiúk, a lányok is rájöttek, hogy minél többet ülnek valamelyik csapat kispadján, annál inkább romlik az értékük. A lányok mennek is többen Romániába, Németországba játszani.

– Kicsit sokáig tartott az ébredés.

– Mivel ezt nem kérdésnek szánta, lépjünk tovább.

– Mintha a nőknél átfordult volna a dolog, a junior Eb-győztesek elárasztották a felnőtt nemzeti csapatot. A juniorokat vb-címig vezető Golovin Vlagyimirnél immár szövetségi kapitányként arról beszél, hogy hirtelen túl nagy teher kerül a tehetséges fiatalok vállára, akik ettől lassanként elvesztik a korábban stabil, győztes mentalitást. Egyensúlyi kérdésről beszélünk?

– Jó, hogy behozta ezt a kérdést. A tavalyi szlovéniai Eb-n a támadósorunk átlagéletkora nem volt 23 év, a miénk volt a románok után a második legfiatalabb válogatott. Márton, Klujber, Tóvízi, Pásztor, Fodor, Faluvégi, Bordás mind a 2018-as vb-győztes csapat tagjai voltak, vagy ha nem, ebbe a korosztályba tartoznak. Tavaly a 11. helyen végeztünk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem lehet egyszerre túl sok fiatalt beépíteni, akkor sem, ha kiemelkedő a tehetségük.

– Akkor miért mentünk ilyen fiatal csapattal, ha ezt tudta előre a stáb?

– Mert ez volt a legerősebb keretünk. Teljes korosztályok kerültek ki úgy az utánpótlásból, hogy nem volt köztük két-három válogatott szintű játékos. Ha a férfiakról beszélünk, hasonló a helyzet.

Az idén vb-ezüstérmes juniorválogatottból mostanság legalább öten kerettagok a felnőtteknél. Tudja mikor volt ilyen legutóbb? Az 1984–85-ös korosztálynál, a már emlegetett junior vb-bronzérmes csapatnál.

Az 1986-os születésűek közül például egyetlen játékos lett stabil válogatott, Nagy Kornél. Az 1988-asok közül Lékai Máté, Balogh Zsolt. Egy-egy játékosról beszélünk, ez édeskevés. A nőknél sokáig hasonló volt a helyzet, aztán jött a junior vb-címet szerzett társaság. Most azt látom, hogy a férfi és a női felnőtt válogatott is szép jövő előtt áll.

Fotó: Croatia 2023/Kolektiff images

– A volt szövetségi kapitányok, itthon dolgozó külföldiek változatos problémákat vetettek fel a hazai kézilabdában. Ljubomir Vranjes azt kritizálta, hogy nem tanítják meg a magyarokat versenyképesen védekezni, illetve nincs említésre méltó szélsőnk a nemzetközi kupákban. Xavier Sabaté és Marko Krivokapics a magyarok akaratgyengeségét is szóvá tette. Ezek építő kritikák?

– Vranjes nagyon kevés időt töltött nálunk, úgy vélem, nem keltett komoly hatást az itteni munkája, nehéz hat-hét év távlatból pontosan értékelni a kritikáját. Ezzel szemben Xavier Sabaté szavai összecsengenek azzal, amiről beszéltünk. Nem mindenkinek van olyan személyisége, akaratereje, ambíciója, amelynek köszönhetően válogatott lehet, s ennek köszönhetően igazán piacképes játékos.

Mondok egy példát a piacképességre, a Győri Audi ETO elnöke osztotta meg velem. Stine Oftedalról szól, aki a klubedzéseken túl sok-sok egyéni edzést végez speciális tréningekkel. Amikor megkérdezték, miért csinálja, azt válaszolta, hogy azért, hogy megfeleljen a teljesítménye Győrben és a norvég válogatottban. >>A válogatottban ilyen magas az elvárás?<< – hangzott felé a kérdés, mire ezt felelte. >>Nem, a saját elvárásomnak kell megfelelnem. Ez pedig azt diktálja, hogy bekerüljek a norvég válogatottba. Az pedig azért fontos, mert aki a norvég válogatott irányítója, az lesz a Győri ETO-é is.<<

Azt gondolom, hogy a férfiaknál a Kiel, a PSG, a Barcelona legjobbjai is hasonlóan gondolkoznak, és ez a jó példa.

– Ifjabb Kiss Szilárd a magyar ezüstéremmel véget ért női junior vb-n beszélgetett a norvég kapitánnyal, aki azt mondta, náluk az elitprogram 20 éves korban kezdődik, ekkortól jön a nagyobb edzésterhelés, mentális terhelés. Nálunk viszont sokkal hamarabb, ennek negatív oldalára Elek Gábor is utalt a 24.hu-nak adott interjúban. Érdemes meríteni a norvég módszerből? Vagy máséból?

– A skandináv modell minden szempontból sajátos utat követ, főképp ahogyan figyelembe veszi az életkori sajátosságokat. Mondok egy érdekes adatot: tudomásom szerint a svéd téli olimpiai bajnokok nagy többsége 12 éves kora előtt nem versenyzett abban a sportágban, amelyben később aranyérmet szerzett. Számomra nagyon szimpatikus ez a képzési felfogás, tettem is itthon kísérletet egyes elemek beemelésére, de nem jártam sikerrel.

– Milyen téren indult volna el a skandináv úton?

– Nem nevezném skandináv útnak, mert Magyarország nem Skandinávia. Ami tény: az északiaknál a sportágspecifikus képzés csak 12 éves korban kezdődik, az iskolai képzésben addig rengeteg sportágat kipróbálnak, többet is űznek párhuzamosan, ezáltal olyan készségeket szereznek, amelyeknek nagy használt veszik később, amikor kiválasztják a fő sportágukat. Nálunk nyolcéves korban már indul a sportágspecifikus képzés, más sportágakban még korábban, így óriási az elszívó erő. 20 éves korára a gyerek 12 évet eltöltött edzéssel, meccsekkel, sokaknak egyszerűen elegük lesz a kézilabdából.

– Elek Gábor, az FTC és a válogatott erőnléti edzőjétől, Tord Ellingsentől idézett erről a témáról, aki így fogalmazott: „Ti tényleg abban hisztek, hogy mi, norvégok mások vagyunk? Dehogy vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti! Csak mi nem utáltatjuk meg a gyerekekkel 16–17 éves korukig a sportot. Ti a gyerekeiteket csalni tanítjátok meg, aztán csodálkoztok, hogy felnőttként milyen lesz a mentalitásuk.”

– Ez borzasztó nehéz téma, mert amíg 8-12 éves korú gyerekek nevelésénél az eredmény határozza meg sok sportvezető, edző gondolkozását, addig iszonyatosan nehéz lesz változtatni.

Forrás: mksz.hu

– Évtizedek óta hangoztatott, sporttudományosan elfogadott tény, hogy ebben az életkorban sokadlagos kérdés, hogy mi a meccsek eredménye. Mi veszi rá a sportvezetőket, edzőket, hogy 2023-ban mégis szembe menjenek a nemzetközi szakvéleménnyel a gyerekek kárára?

– Tudja, hogy hányszor elmondtuk ezt a különböző képzéseken, konferenciákon? A szövetség a gyerekeknél szándékosan nem közöl eredményt, nincs tabella sem.

– Akkor ki nyomasztja ezzel a szakembereket? A szülők?

– Ők biztosan vezetik a tabellát…

– A vérünkbe ivódott, hogy már a kisgyermekeknél is az eredmény alapján ítélkezzünk? Ez mintha egy általánosan helytelen pedagógiai módszer lenne.

– Közép-Kelet-Európában évszázadok alatt megszoktuk, hogy a túlélésért, a megmaradásért küzdünk. Úgy gondolom, hogy máig ható történelmi örökség a győzelmi kényszer, egyszerűen nyernünk kell. Rettentő nehéz az ilyen közegben szocializálódott edzőknek elmagyarázni, hogy nem fontos nyerni. Még akkor is, ha pontosan tudják, az számít igazán, hány játékost tud adni az utánpótlás a felnőtt csapatnak. Azért látható már a szemléletbeli változás, nincs már botrány a szivacslabda meccseken, mint korábban nem egyszer. Kérdezte, hogy hogyan próbáltam változást elérni:

nagy vágyam, hogy időben kitoljuk a sportági specifikációt. Ennek érdekében a nyolc-kilenc éves gyerekeknek nem kézilabdagyakorlatokat mutatunk, hanem kézis mozgásokhoz hasonló mozdulatokat kell végrehajtaniuk játékos akadálypályán. Kevés meccset játszanak, a fesztiváljellegű versenyen inkább a koordináció fejlesztésére helyezzük már a hangsúlyt.

Én a multisportos időszakot szívem szerint 11 éves korig támogatnám, utána kezdődnének a kézilabdaspecifikus edzések. Lépésről lépésre érdemes megváltoztatni a gondolkozást.

– Más téma: több államilag támogatott kézilabda-akadémia működik Magyarországon, de azt látni, hogy az utolsó női és férfi juniorválogatott keretnek közel 40 százaléka, a 19 fős keretekből 7-7 játékos egy akadémiáról jött, a NEKA-ról, vagyis a nemzeti elitképzőből. Érdemes ennyi közpénzt fordítani ilyen sok utánpótlásműhelyre, ha a végén a balatonboglári központ aratja le a babérokat?

– Célunk, hogy a végén a magyar kézilabda arassa le a babérokat, csak ez lehet a NEKA célja is, már csak azért is, mert állami forrásból működik. A balatonboglári akadémiának egyébként hat év előnye van a többi, állami támogatású kézilabda-akadémiához képest, hiszen a NEKA 2013 óta működik. Az alapításkor kimondott feladata az elitkézilabdázók nevelése, képzése, ezzel szemben véleményem szerint az nem feladata, hogy a hazai NB I-ben csapatot működtessen. Azt tartanám üdvösnek, ha a NEKA visszatérne az alapcélkitűzéshez, ami a nevelés, és az elitképzés. A felnőttválogatottak összetétele a bizonyíték arra, hogy a többi sportszervezet is remek nevelő- és képző munkát végez, hiszen számos játékost adtak, adnak a nemzeti együttesbe.

– Nyugat-Európában egyre inkább megkérdőjelezik a bentlakásos akadémiákba vetett hitet, mert nem minden tizenévesre van kedvező hatással, ha el kell hagynia a családját. Erről mi a véleménye?

– Az, hogy az egyik tizenéves jobban bírja ezt a lelki megterhelést, a másik kevésbé, ez teljesen személyiségfüggő.

Forrás: mksz.hu

– Idősebb Rosta Miklós hátrányként vetette fel, hogy az akadémiákon az egyes korosztályok csak a saját korosztályukkal versenyeznek, ami sokszor nem elegendő kihívás. Van ebben valami?

– Ebben igaza van Miklósnak. Az egyesületi modellnek óriási előnye, hogy ha van akadémiája, a legtehetségesebbek felkerülhetnek a felnőttek közé, erősebb játékosok ellen gyűjthetnek tapasztalatot. A NEKA-n egy jó játékos kiharcolja a pozícióját a korosztályában, és minden évben a saját kortársai ellen játszik majd. Amikor kilép az akadémiáról, akkor játszik majd először felnőttek ellen. Ez valóban hátrány.

– Sótonyi László, a férfi juniorválogatott kapitánya a tavalyi vb ötödik helye után azt nyilatkozta a Kézivezérlés című műsorban, hogy a spanyolok U15-től már azokat a variációkat gyakorolják, játsszák élesben a válogatottban, mint a felnőttek. Ez követendő példa?

– Azt figyelembe kell venni, hogy a 15 éves játékos képzettségben, gondolkodási sebességben más szinten van, mint egy felnőtt. Vagyis le kell egyszerűsíteni a gyakorlatokat. Egyébként nálunk is így működik a rendszer, az U-válogatottak is azokat az alapmozgásokat végzik, mint a felnőttek. Amikor Chema Rodríguez Gulyás Istvánnal együtt irányította a válogatottat, már így működött. A női rendszer kialakításában részt vett Elek Gábor és Golovin Vlagyimir is, így alakultak ki a védekezési és támadásbeli alapok, amelyeket játsszanak a válogatottak.

– Chema Rodríguez hozta el ezt a szemléletet?

– Inkább úgy fogalmaznék: tovább erősítette.

– Mi ez a séma, ami alapján játszanak a válogatottjaink?

– Globálisan már nincs nagy különbség az egyes válogatottak alapmozgásai között. A játékosok egyéni képességei döntenek sokszor, illetve, hogy a beállóra milyen játékstílust lehet építeni. Nálunk a férfiaknál az egy az egy, kettő a kettő elleni játék domináns a beállóhoz igazodva. Közel áll a játékunk a spanyolos stílushoz. A skandinávok sem térnek el ettől merőben, ám náluk mindennek az alapja a különleges erőnlét.

– A legvégén kanyarodjunk vissza beszélgetésünk elejére. A tavalyi átfogó vizsgálattól azt reméli a szövetség, hogy olyan változásokat indít el, amely felzárkóztatja a kluboknál mind a fiatalok eredményesebb beépítését, mind a kondicionális, mind a szakmai, mind a mentális munkát? Ettől jobbak lesznek a válogatottak is?

– Elindult a szorosabb együttműködés. Egyszerűen nincs más út. Mivel a kézilabda nem űzhető spontán módon, nálunk a játékosok kiválasztásánál nincs lehetőség a természetes kiválasztódásra, csak a szakmai kiválasztásra. Vagyis, ha nincs eredményes, közös szakmai munka a klubokkal, mindenki rosszul jár: a válogatottak gyengék lesznek, a sportágnak pedig a léte is veszélybe kerül. Ettől nagyon messze vagyunk, hiszen a kézilabda az a sportág Magyarországon, amelyben a felnőttválogatottak minden világ- és Európa-bajnokságon jelen vannak, és továbbra is ez a cél.