Tizenegy piros lapot adott volna a botrányos FA-kupa-döntőn egy mai játékvezető
Az FA-kupa 1969-70-es kiírásának döntőjét a Leeds United és a Chelsea vívta, mindkét együttes élcsapatnak számított az angol első osztályú bajnokságban és egyaránt az első diadalára készült. A párharc viszont nemcsak a nagy tét miatt ígérkezett már előzetesen is feszült légkörűnek.
A rivalizálás egyik fő oka a klubkultúrák közti jelentős ellentét volt: amíg a Chelsea-t a déli, divatosan öltözködő, hírességekkel kedélyesen pezsgőző úri srácok csapatának, addig a Leedset a kemény természetű munkások együttesének tartották. De nemcsak a szurkolók ellenségeskedtek, a két csapat játékosai sem szívelték egymást. A Leeds középpályása, Johnny Giles szerint „különleges viszály” volt a két együttes között, a Chelsea csatára, Ian Hutchinson pedig ennél jóval sarkosabban fogalmazott:
„Mi utáltuk őket, és ők is minket.”
A finálét a Wembley Stadionban játszották április 11-én. A félidőben 1–1 volt az állás, 90 perc után pedig 2–2-t mutatott az eredményjelző, így 30 perces hosszabbítás következett, amelyen viszont nem esett találat, így a kiírás értelmében újrajátszás következett.
A pálya csatatérré vált
Az április 27-én lejátszott visszavágón – amelynek a Manchester United otthona, az Old Trafford adott otthont – durvábbnál durvább szabálytalanságok, heves szóváltások, tettlegességig fajuló kakaskodások futballpályán ritkán látható sorozata követte egymást. A 90 perc egyébként 1–0-s leedsi vezetéssel záruló félidő után 1–1-re végződött, így ismét ráadás következett, amelynek 104. percében a londoniak védője, David Webb megszerezte a győzelmet, egyben a trófeát is a Chelsea számára. Ez a második találkozó azóta is emlékezetes, minden idők egyik legbrutálisabb angol futballmérkőzéseként vonult be a labdarúgás történetébe. A végig pattanásig feszült hangulatú találkozó játékvezetője, Eric Jennings viszont csak egy sárga lapot osztott ki a 120 perc alatt – ezt pedig sokan furcsállták, még annak a tükrében is, hogy Angliában abban az időben a mainál is sokkal jobban engedték a kemény játékot a sípmesterek.
Egy korabeli újságíró így fogalmazott Jennings ténykedéséről: „időnként úgy tűnt, hogy csak a halotti anyakönyvi kivonat bemutatása után ítél szabadrúgást.”
Játszd újra, spori!
Az emlékezetes mérkőzés 50. évfordulóján szomorú időszakát élte a labdarúgás: a koronavírus-járvány miatt szüneteltek a bajnokságok és a kupaküzdelmek, ezért a sportág szereplői a legkülönfélébb módokon igyekeztek elfoglalni magukat. A Premier League egyik legjobbnak tartott játékvezetője, Michael Oliver például szakmai szemmel elemezte a nagy visszhangot kiváltó találkozót. A FIFA-kerettag sípmester is megrökönyödött azon, hogy Jennings milyen felfogásban vezette az ikonikus mérkőzést, és azt mondta, ő nem kevesebb, mint 11 piros lapot osztott volna ki a 120 perc alatt.
Egyébként 13 évvel korábban egy másik játékvezető, David Elleray is górcső alá vette a meccset, és ő vajszívűbb volt, mint Oliver: „csak” hat piros lapot osztott volna ki.
Viszont a mai napig is sokan keresik a magyarázatot arra, miért szabadult el a pokol a pályán az alatt a 120 perc alatt. A találkozón pályára lépő egyik játékos, a leedsi Paul Madeley meglehetősen egyszerű választ adott ezekre a kérdésekre.
„Akkoriban így játszották a meccseket”
– vélte az egykori középpályás.
Kiemelt fotó: Planet Football
Szerző
