Több, mint csapat: Hickory! – A legjobb dobás (filmajánló)

Az 1950-es évek elején járunk, az Indiana állambeli Hickoryban. A szürke kisváros istenfélő lakói számára két dolog fontos igazán: békés és eseménytelen életük háborítatlansága, és a helyi középiskola kosárlabdacsapata. A Huskers trénerének halála után azonban a változás elkerülhetetlen, a messziről jött új edző, Norman Dale (Gene Hackman) érkezése pedig nem csak a csapatot forgatja fel, de az egész közösséget kibillenti a nyugalmi állapotából.

Dale még ki sem csomagolt, máris szembesülnie kell azzal, hogy szinte senki sem látja szívesen, a város hangadó férfiemberei azonnal karanténba zárnák, előre közlik vele, hogy a csapat úgy jó ahogy van, csakis területvédekezést játszhat, és mindennek maradnia kell a régiben. Nem is lehetnének bizalmatlanabbak vele szemben, egyedül az őt szerződtető iskolaigazgató hisz benne, de neki is van egy rossz híre: az állam elmúlt évtizedekben látott legnagyobb tehetsége, Jimmy Chitwood (Maris Valainis) az apjaként tisztelt régi edző halála óta nem játszik (és nem is beszél), örülnek, hogy egyáltalán iskolába jár, és délutánként dobálgat a palánkra. Ms. Fleener (Barbara Hershey), az iskola szemrevaló igazgatóhelyettese szabályosan eltiltja Jimmytől; Dale edző szerint viszont senki sem pótolhatatlan, és magabiztosan veti bele magát a munkába.

Szigora és profizmusa a helyiek számára merőben szokatlan, bemutatkozásképpen már az első gyakorlatsor előtt kivágja a csapatból a visszabeszélő játékosát, ő pedig viszi magával a cimboráját is (aki persze később megkapja a második esélyt), így kapásból mindössze öten maradnak, úgy, hogy egyikük Ollie (Wade Schenck), az ügyetlen és kisnövésű szertáros fiú. Dale szigorúan zártkörű, emberpróbáló intenzitású tréningjein nincsen kosárra dobás, csak erőnléti gyakorlatok és mozgáskoordináció-fejlesztés.

„A gyakorlatok nem az élvezet kedvéért vannak. Láttam, hogy dobni tudtok, de a játék nem csak abból áll, alapelvek is vannak benne, meg védekezés. Az öt játékosnak egy csapatként kell működnie. Csapat, csapat, csapat. Mindenki egyformán fontos”

– igazítja el tanítványait a mester az első edzésen.

Forrás: Alamy Stock Photo

Dale tehát mindent a csapategység megkomponálásának rendel alá; s ennek oltárán az első meccseket is simán beáldozza. Filozófiájának alapvetése, hogy legalább négyszer kell passzolni kosárra dobás előtt, és amikor legjobb játékosa erre fittyet hány, gondolkodás nélkül cseréli le a fakezű Ollie-ra, majd egy kiállítást követően sem mehet vissza a renitens, inkább játszik négy emberrel. Hickory népe tajtékzik, és az edző még tudja fokozni, amikor maga mellé veszi segítőnek a város szégyenét, a lecsúszott alkoholista Shootert (Dennis Hopper), aki a zsigereiben hordozza a kosárlabdát. Nem kell sok hozzá, és a helyiek össze is hívják a városgyűlést, hogy szavazzanak az edző sorsáról; mielőtt azonban kihirdethetnék az elbocsátó népítéletet, megjelenik a színen a mitikus hősként tisztelt Jimmy, és közli, hogy ideje újra játszania, de csak akkor, ha az edző marad. Így persze a Dale talpára útilaput kötő demokratikus verdikt megy a kukába, kézfeltétellel újraválasztják a mestert és kezdődhet a tánc! Körzeti bajnokság, területi bajnokság, majd az állami döntő…

Anspaugh filmjének nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, és úgyis nagyon sokat tud adni, hogy valójában nem mond semmi újat; hiszen voltaképpen az egész történet roppant kiszámítható. Már a legelső jelenetben készpénznek veheti a néző, hogy Norman és Ms. Fleener között idővel románc szövődik, azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy Chitwood egyáltalán nem fog játszani, ahogy az iszákos és meg nem értett kosárguru, Shooter balhéi is mind előre beárazhatóak (az pedig egyszerűen fel sem merülhetett, hogy képes lesz vezényszóra letenni az italt), persze azzal a kitétellel, hogy a végére azért majd nyilván legyőzi a démonait.

Természetesen a pályán sincsen váratlan dramaturgia (már, ami az eredményességet illeti), pedig ezen a fináléban azért lehetett volna csavarni egyet. Noha a vitriolos kritikák az ilyen filmeket általában lehúzzák a sárga földig, közhelyes tucatárúnak bélyegezve őket (ami szakmailag sokszor megalapozott is), de hát ki ne akarna révbe érő hősöket, pozitív jellemfejlődést, na meg persze happy endet látni? A legjobb dobásba azonban ezzel a megközelítésmóddal nem lehet(ett) belekötni, ugyanis ezen alkotás egyik történetszálát sem cincálja szét, egyetlen képkockáján sem csordul túl önmagán, a karakterekből, a vívódásaikból, az emberi kapcsolataikból pedig éppen annyit láttat, amennyit kell; ennyire arányos és ízléses rendezést nagyon ritkán látni. Ez a mozi egyetlen pillanatig sem tolakodik, nem telepszik a nézőre, a rendezői cselekményvezetés vezérelve a kevesebb, több; és e tételmondat folyamatosan önigazolást is nyer, a nagyérdeműre gyakorolt összhatás pedig így sokkal erőteljesebben érvényesül.

Forrás: Alamy Stock Photo

Hickory (valójában New Richmond), mint helyszín pedig kifejezetten telitalálatnak bizonyul, a szorgos farmertársadalom csapata iránti feltétlen, megszállott rajongása, a 800 fős helyi sportcsarnok szentélyként kezelése, sokkal különlegesebb, őszintébb, és emberközelibb illusztrációja volt a kosárlabdának (és a sportnak magának), mintha a jóval gyakrabban használt profi ligás vagy egyetemi keretrendszerhez nyúlt volna a rendező. A közösségi összetartozás fontossága duplán hangsúlyos: nemcsak a Huskersnek kell igazi csapatnak lennie, hanem a városnak is – a karakterek személyes történetei éppen ezért nem kerülnek külön-külön nagyító alá. A kisváros népének döntő többsége mindig együtt és egy irányba érez: isteníti Jimmyt, megveti Shootert, s (eleinte legalábbis) a pokolba kívánja Dale edzőt. A film eredeti címe (Hoosiers) is a lokálpatriotizmusra utal, arra mondják, aki Indianából származik.

És ne feledkezzünk meg a két szenzációs főszereplőről sem. A csodálatos Gene Hackman iszonyúan hitelesen hozza a kőkemény, öntörvényű, de csupaszív edzőt, Dennis Hopper pedig zseniális és egyben imádnivaló volt Shooter szerepében, az 1969-es kultuszfilm, a Szelíd motorosok után ezért az alakításéért másodszor is Oscar-díjra jelölték. De az egész színészgárda felnőtt melléjük, senki sem lógott ki a sorból, ami szintén elismerésre méltó. Jerry Goldsmith zenéje pedig szabályosan szárnyra kelti az alkotást (18 Oscar-jelölése között találjuk ezen munkáját is), óramű pontosággal, tökéletes harmóniát adva kíséri végig a teljes dramaturgiai ívet: egyszerű, letisztult és mégis nagyívű, éppen olyan, amilyen a film maga. Nem akar sokat, ezért képes a lehető legtöbbet nyújtani.

Kiemelt kép: Alamy Stock Photo