A sporttörténelem legfurcsább szabályai – I. rész

A Büntető új cikksorozatában alkalomról alkalomra minden idők legfurcsább, sőt esetenként legbizarabb sportszabályait vesszük górcső alá. Érdemes lehet velünk tartanotok eme megbotránkoztató és egyben szórakoztató – groteszk – úton.


(X) REGISZTRÁLJ, HÍVD MEG A BARÁTAIDAT AZ UNIBETHEZ, ÉS SZEREZZ INGYENES FOGADÁST, BEFIZETÉSI BÓNUSZT ÉS BÓNUSZPÉNZT!


 

A ’76-os NBA-döntő „végtelen időkérés”-kiskapuja

Az 1976-os NBA nagydöntőben a keleti győztes Boston Celtics ellenfele nagy meglepetésre a nyugati harmadik Phoenix Suns lett, amely 42-40-es mérleggel zárta az alapszakaszt a ma már keleten vitézkedő Milwaukee Bucks gárdáját megelőzve. A keltáknál a pályafutása végéhez közeledő John Havlicek, és a 2015-ben szintén a Hírességek Csarnokába beválasztott Jo Jo White vitték a prímet, míg a másik oldalon a többszörös All-Star, és sajnálatos módon nemrég elhunyt Paul Westphal, illetve a tehetséges újonc center, Alvan Adams próbálták ellensúlyozni az egyértelmű keleti erőfölényt.

A sorozat ötödik meccsét minden idők egyik legjobb rájátszás összecsapásaként tartják számon a szakértők („The Greatest Game Ever Played”-ként is szoktak hivatkozni rá), de ebben szerepet játszott egy azóta orvosolt, akkoriban azonban még érvényben lévő, meglehetősen furcsa szabály is. Az NBA ma érvényben lévő időkérésekre vonatkozó passzusa úgy szól, hogy ha egy csapatnak nincs már időkérése, de valamelyik játékosa vagy edzője mégis jelzi ebbéli szándékát a bíró felé, a spori nemcsak technikaival sújtja a próbálkozó csapatot, de a labdabirtoklást is átadja a másik gárdának.

A technikai már 1976-ban is járt, a labdabirtoklás akkor viszont még nem került át a másik csapathoz, ami az „időkérés nélküli időkérést” kiváló taktikává tette a meccsek utolsó másodperceire. A döntő ötödik meccsén egyébként vicces módon mindkét csapat próbálkozott ezzel a húzással, de míg az első hosszabbítás végén a bíró ignorálta a Celtics kérését, a Suns-nak a második ráadás utolsó másodpercében megadták a lehetőséget az időkérésre, függetlenül attól, hogy addigra már nem maradt egy sem.

Érdekes mellékzönge egyébként, hogy a hazai nézősereg Havlicek előredőlős tempójánál már beszaladt a pályára, miután egypontos Celtics vezetésnél látszólag leketyegett az óra. A bírók azonban visszaállították azt egy másodpercre, amely után a Suns edzője időt kért, a Celtics technikai büntetőt dobhatott, amelyet értékesítettek is, a kiskapunak köszönhetően azonban a Suns az alapvonali bedobás helyett az ellenfél térfelének oldalvonaláról hozhatta játékba a labdát. Curtis Perry bedobását Gar Heard kapta meg, aki mintegy hat méterről, azonnal gyűrűre fordulva értékesítette a tripla hosszabbítást érő tempót.

A Suns végül elveszítette a mérkőzést majd a hatodik összecsapáson a döntőt is, de a meccs emlékezetes maradt a kiélezett végjátékáról, és erről az azóta már korrigált szabályról.

 


 

Roger Neilson, az NHL történetének legnagyobb „trollja” (és egyik legjobb edzője)

Ha játszottatok már valamilyen játékot olyan ismerős, barát, vagy rokon ellen, aki nemcsak kívülről fújta a szabályokat, de hajlamos volt szabadon is értelmezni őket – ráadásul tette mindezt úgy, hogy igazán bele se tudtatok kötni –, pontosan tudjátok szegény bíróknak mit kellett átélniük, amikor Roger Neilson csapatainak meccseit fújták. „Hősünk” nem egy, nem kettő, hanem alsóhangon is három NHL-szabály megváltoztatáséért felelős, amelyekkel szinte őrületbe kergette a ligát, több esetben is nézhetetlenné téve az ominózus meccseket.

Az egyik legképtelenebb húzása a pályán lévő játékosok minimális számához volt köthető. A szabály szerint függetlenül attól, hogy egy csapatot hány kiállítással sújtottak, az nem állhatott fel kevesebb, mint három játékossal. Neilson így azt találta ki, hogy a meccsek utolsó perceiben, amikor csapata előnyben játszott, szándékosan több embert küldött a jégre, arra kényszerítve a bírókat, hogy újra és újra megállítsák, majd újraindítsák a játékot, megfosztva az ellenfelet a gólszerzés lehetőségétől.

A liga válasza a 74.4-es szabály kilencedik cikkelye lett, amely kimondta, hogy ha valaki ezzel a taktikával állna elő, a másik csapatot juttatja majd büntetőhöz. Neilsonnak azonban maradt még pár húzás a tarsolyában. A szabályok a ’60-as évek ugyanis azt sem mondták ki, hogy a csapatnál, amelyik ellen büntetőt ítéltek, csak kapus mehet be a pályára, ahogyan azt sem, hogy az illetőnek a kapu előtt kell maradnia. Az edző fogta magát, és nemes egyszerűséggel beküldte valamelyik védőjét azzal az utasítással, hogy rontson ki a büntetőt elvégző játékosra, drasztikusan lecsökkentve annak gólszerzési esélyeit.

Neilson egyébként sokszor akkor is alkalmazta ezt a taktikát, amikor csapata nem is volt hátrányban, hogy kicsit kibillentse a játékot a ritmusából, és csapata szusszanhasson egyet. A liga válasza újfent nem maradt el, és a 24.2-es szabály negyedik szekciójával próbálták ellensúlyozni a rafinériát. Az új szabály kimondta, hogy csak egy kapus, vagy kinevezett kapus állhatott be védeni, és a kapu előterében kellett maradnia egészen addig, amíg a büntetőt elvégző játékos hozzá nem ért a koronghoz.

A harmadik szabály, amelyből az edző gúnyt űzött, a kapuscserére vonatkozó passzus volt. A csapatok már a hatvanas években is lehozhatták a hálóőrüket, hogy plusz mezőnyjátékost rakjanak a jégre, Neilson pedig szabadszellemű szabályértelmezőként köszönte szépen, erre is kitalált valamit. A kanadai edzőzseni kiszúrta, hogy a szabálykönyv sehol sem említi, hogy a portásnak teljes felszerelésben kell levonulnia, és nem hagyhatja a kapu előtt botját és szerelését, afféle kiszuperált, jégkorongos madárijesztőként.

A liga válasza a 67.5-ös szabály kilences szekciója lett, amely írásba fektette, hogy a kapus sem a felszerélését, sem egyéb tárgyakat, sőt felhalmozott jeget(!) sem hagyhat a kapu előtt, hogy így próbálja megakadályozni az ellenfelet a gólszerzésben. Neilson egyébként nemcsak ezekről a körmönfont szabályértelmezésekről maradt híres, hanem ő iktatta be először a nyári edzéseket, ami akkoriban nem volt divat, viszont később jelentősen hozzájárult a liga fejlődéséhez.

 


 

Nem szimpla aranygól

Bizonyára emlékszik még mindenki az aranygólra, aki pedig személyesen nem látott olyan mérkőzéseket, amelyeken aranygólra játszottak a végén, minimum hallhatott róla. A formálisan 1992-ben bemutatott, de már előtte is létező, hírhedtté azonban főleg az 1996-os Eb, 1998-as vb és a 2000-es Eb alatt váló szabály a 2004-es európai kontinensviadalon volt utoljára érvényben, és nem tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben bármikor viszontlátnánk.

Legfurább megjelenése máig az 1994-es Karibi Kupához kötődik, ahol a szervezők két szabályváltoztatása is kellett ahhoz, hogy összehozzák a torna, és talán minden idők focibohócmeccsét. Kezdésnek úgy döntöttek, hogy ne lehessen döntetlen a csoportmeccsek alatt sem, amit ráadásul megtoldottak azzal, hogy az aranygól a tornán nem egy, hanem immáron két találatot ért.

Így érkeztünk el a Barbados-Grenada elsőkörös csoportmeccshez, amely előtt a tabellát vezető Grenada, és a csoport utolsó csapata, a második helyen álló Puerto Rico is három ponttal álltak, előbbi plusz kettes, utóbbi mínusz egyes gólkülönbséggel. Annak a Barbadosnak, amelyik a csoport harmadik helyén tanyázott, csak az utolsó csoportmeccs előtt két góllal kellett volna legyőznie ellenfelét.

A mérkőzés 83. percéig minden remekül is alakult, Barbados 2-0-ra vezetett, akkor azonban Grenada betalált, 1-2-re szépítve. A barbadoszi csapat döntés előtt állt: vagy megpróbálják a rendes játékidőben begyűrni a harmadik gólt, ezzel kiharcolva a kétgólos győzelmet és a jobb gólkülönbségnek köszönhető továbbjutást, vagy ugyanazon cél eléréséhez egy alternatív megoldást választanak. A következő egy perc a választ is meghozta, ugyanis azzal telt, hogy az egyik barbadoszi védő és kapusa egymás között passzolgatták a labdát, míg előbbi nagyot belebikázva a játékszerbe, bevette saját kapuját.

A csapat tehát döntött, 2-2 után próbálják majd meg hosszabbításban kiharcolni a továbbjutást a rögtön két egységet érő aranygóllal. A terv tökéletesnek tűnt, Barbados azonban talán kissé hamar fedte fel lapjait, ugyanis a rendes játékidőből még több mint három perc volt hátra, Grenada pedig kiszúrta a turpisságot. A következő percek így kimaxolták a foci-burleszk fogalmát, a barbadoszi játékosok hirtelen mindkét kapu előtt védekezni kezdtek, sikerrel. Jöhetett a hosszabbítás, ahol Barbados aztán a hőn áhított duplának számító aranygólt is abszolválta, amivel továbbjutottak a következő csoportkörbe. Ott végül a harmadik helyen végezve búcsúztak a tornától, de a ’94-es Karibi Kupa ma is sokkal inkább miattuk emlékezetes, mint a végső győztes Trinidad és Tobagóról. 

 


 

Sorozatunk következő részében egy gólszerző bírót, és egy mindkét csapatban pályára lépő kosarast is bemutatunk, egy félig lejátszott, nem létező, de tervbe vett NHL-döntő meccsel megspékelve!

 

Írj hozzászólást