Tragikus véget ért a fair play díjas olasz bobversenyző élete
Eugenio Monti az 1950-es, 1960-as évek egyik legjobb bobosa volt, aki azonban leginkább nem az eredményei, hanem egy rendkívül önzetlen tette miatt maradt meg a sportvilág emlékezetében. Bizonyította, hogy az emberség és a sportszerűség még a legfényesebb éremnél is többet ér. Élete végén viszont komoly veszteségekkel kellett megküzdenie, a mélypontból pedig nem találta meg a kiutat.
Az olasz sportlegenda eredetileg alpesi síző volt, és nagyon tehetségesnek tartották a sportágában, de 23 évesen mindkét térdszalagja elszakadt, így korán véget ért a szépreményű pályafutása. Két évvel később viszont már egy pozitív fordulat következett be az életében. Ekkor a barátaival – csak viccből – elindult egy bobversenyen, ő volt a kormányos. A futamot megnyerték, és Monti a nem várt siker után már komolyan vette a bobozást. Az 1956-os téli olimpián is részt vett – méghozzá aranyesélyesként –, amelyet egyébként szülővárosában, Cortina d’Ampezzóban rendeztek. Az álma azonban akkor még nem valósult meg, a kettessel és a négyessel is csak a dobogó második fokára állhatott fel – állítása szerint hiába ismerte a pályát minden versenytársánál jobban, mégis hibázott, ami az elsőségekbe került.
Négy év múlva nem volt lehetősége megszerezni a hőn áhított olimpiai aranyérmet, mert a kaliforniai Squaw Valley-ben a szervezők úgy döntöttek, hogy nyolc résztvevő ország kedvéért nem építik fel az igencsak költséges bobpályát.
1964-ban Monti viszont újra megkapta az esélyt Innsbruckban, és biztatóan kezdte a férfiak kettes bobversenyét, társával az első csúszásukon a második legjobb időt érték el. Az utánuk induló, Tony Nash és Robin Dixon alkotta brit duó viszont nem tudott ilyen remekül szerepelni, mert egy alkatrész elromlott a bobjukban. Az olasz versenyző segített rajtuk: leszerelte a saját járművükről a megfelelő tartozékot, és odaadta Dixonéknak, akik később olimpiai bajnoki címet nyertek – Montiék viszont csak a harmadik helyen zártak. „Nash nem azért nyert, mert én odaadtam neki az alkatrészt, hanem azért, mert ő volt a leggyorsabb” – nyilatkozta később szerényen a rendkívül önzetlen olasz bobos.
A következő téli olimpián, a franciaországi Grenoble-ban aztán visszafizette jótettét az élet: az akkor már 40 éves sportoló a kettes és négyes bobban is felállhatott a dobogó felső fokára. Nagylelkű tettét is jutalmazták:
Pályafutása valamennyi elismerése, eredménye közül erre a kitüntetésére volt a legbüszkébb Monti.
Élete utolsó szakasza viszont nem a sikerekről szólt, komoly veszteségekkel és nehézségekkel kellett megküzdenie: feleségétől elvált, fia kábítószer-túladagolásban meghalt, ő maga pedig Parkinson-kórban szenvedett. Ezek hatására úgy döntött, eldobja magától az életet. 2003. november 30-án fejbe lőtte magát, másnap meghalt a bellunói kórházban.
Kiemelt fotó: Surto Olímpico
Szerző
