Trump ellensége és egyben eszköze

A bűnbak-prototípus, aki végül bak nélkül azonosult a szerepével, pedig aligha akart

Ha ma beírjuk Colin Kaepernick nevét a Google keresőbe, a felület kiad róla egy névjegyfotószerűséget, amely mellett ez áll: civiljogi aktivista.

A korábbi elitsportoló tudatosan váltott életmódot, pályát, hogy ismertségéből fakadóan önmagát az aktuális hatalom ellen irányuló szimpatikus alternatívává rajzolja. Azzal nem számolt csak, hogy Donald Trump manipulatív, populista ideológiájára hosszabb távon ugyanilyen alapokon fickándozó ellenközeget próbált nyújtani, ráadásul szép lassan a közösségi felelősségvállalásából ügyetlenül egy egyéni problémát sikerült gyúrnia, miközben továbbra is a közösségért szeretne tenni elvileg.

A játékos előbb ült, majd később az ülést térdelő pózra váltotta, hogy tiltakozása ne flegmának és unottnak, hanem tiszteletteljesnek is tűnjön – egyúttal adózzon a háborús veteránok előtt. Semmi perc alatt óriási botrány lett az esetből, természetesen ezzel teljesen megosztva az államok lakóit.

Fotó: Al Pereira/Getty Images

Őt követve egyre több játékos átvette a térdelést, amely a regnáló kormányt igencsak felbőszítette, tetejében az potenciált látott abban, hogy populista retorikája újabb olyan tényezővel erősödjön, amely a piszkos meggyőzés érdekében a hazafiasság eszményét nem rest összemosni attól teljesen eltérő dolgokkal. Donald Trump rengetegszer kikelt az eset ellen, uszítani igyekezett, valamint az NFL csapattulajdonosaira és kedvelőire is komoly nyomást szándékozott helyezni.

Trump azt mondta, ki kell rúgni mindenkit a ligából, aki csatlakozik Kaepernick mozgalmához, valamint a szurkolókat is felszólította, hogy ha kimennek egy mérkőzésre, és azt látják, hogy akár csak egyvalaki is térdel, vagy bármilyen más módon prezentál, az egész stadion vonuljon haza, ne maradjanak ott a mérkőzést megtekinteni.

Fontos számításba vennünk azt, hogy a trumpista politikában a hazafiasság és a rasszizmus tudatosan összepárosított fogalmak: a hazafiasság előfeltétele, hogy rasszista légy (legalábbis Trumpék szempontjából). Persze ez az amerikai társadalomban komplexebb és Trump-nál is túlmutatóbb, de az ex-elnök szisztematikusan épített erre. Gátlástalanul, de sajnos ügyesen fokozta is és terjesztette ki a konfliktust mindenkire.

Az ügy folytatódott, ugyanis Trump provokatív kívánalmai után az egész liga egyszemélyként tüntetni kezdett, minden csapat térdelt – egyetlen vicces kivételtől eltekintve, de az is inkább gyanús. A Pittsburgh Steelers egyik akkori játékosa, Alejandro Villanueva kint volt a pályán, míg a Steelers teljes alakulata a játékoskijáróban tartózkodott a himnusz ideje alatt.. Villanueva azt mondta, elfelejtette az egészet és véletlenül maradt kint, amely még úgy ahogy hihető is lenne, ha nem tudnánk, hogy a katonaságból került az NFL-be annak idején. Az senkit nem lep meg, ezt követően 24 óra alatt Villanueva mezei váltak a legtöbb számban eladottá országszerte – az mondjuk érdekes kérdés lenne, vajon ez valóban így van, vagy csak propagandáról volt szó, hogy meginogjanak a tiltakozók cselekedetük értelmében, helyességében (ha már az ellenszélnek járt a népszerűség).

Fotó: Joe Robbins/Getty Images

Az egész mozgalom végül nagyon komoly feszültséget szült Kaepernick és mindenki között. A játékos előbb elhagyta csapatát, a San Francisco 49ers együttesét, nem akarta megvárni, míg kirúgják, majd az NFL-t is perelni kezdte, mert utána nem talált csapatot magának.

Kaepernick úgy vélte, a liga összeesküdött ellene, a tulajdonosok a háttérben megállapodhattak abban, hogy kirekesztik őt, mert rendre sikertelen próbajátékok övezték utóéletét, holott közben nála gyengébb játékosok is könnyen csapatot találtak, vagy épp olyanok is, akiknek elég súlyos az erkölcsi előéletük vele ellentétben. Komoly érdeklődőnek tűnt eleinte a Baltimore Ravens és a Seattle Seahawks is, de végül náluk is sikertelenül járt.

Hosszasan elhúzódott a per, és végül a liga és a játékos mára már megegyeztek csendesen – valószínűleg mindkét fél legnagyobb szerencséjére még épp időben, mert ha kiderül, hogy valóban összeesküdtek Kaepernick ellen, az akár szét is robbanthatta volna az NFL-t és a felé irányuló bizalmat, népszerűséget, pláne, mert ki tudja, a háttérben mennyi rasszista üzenetváltás mehetett akár a franchise-ok vezetői között. Valamint a játékos szempontjából sem volt mindegy, hogy véget érjen az egész, mert ha az derül ki, hogy valójában nincs összeesküvés, úgy nem csak hamis vádaskodás tette volna nevetségessé, de pecsétet kapott volna az a variáció is, hogy Kaepernick talán már nem a régi, és annak ellenére, hogy egyénileg még edz (ezt dokumentálta is), már nincs olyan szinten, hogy hasznára legyen egy NFL-csapatnak.

Utóbbit erősíti az is, hogy 2022 tavaszán nagy hír volt, a Las Vegas Raidersnél vesz részt próbajátékon Kaepernick, ám végül szép halkan elhalványodott a várakozás és – különösebb indoklások nélkül – semmi nem lett a dologból. Ha egy csapat odáig is elmegy, hogy próbajáték-lehetőséget nyújtson valakinek, akire az egészségesnél nagyobb médiafigyelem irányul, az már egy komoly szándékot tükröz, ugyanis azt mutatja, hajlandók érte kockázatot is vállalni; ha végül ilyesmiből semmi nem lesz, annak több oka is lehet.

Az egyik, hogy valamiért jobb színben akarta magát feltüntetni a franchise és úgy érezte, ezzel egy időre némi ingyen marketinget is kreálhat önmaga köré egy kis szimpatikus megítéléssel együtt a Kaepernick-pártiaknak, de őszinte szándékok, meglehet, nem mozgatták őket. Esetleg az is egy összeesküvés-rész, hogy egy-két franchise még a megegyezés után is ad neki lehetőséget, de végül rácsukják az ajtót? Ami még felmerülhet, hogy Kaepernicket esetleg a társak fogadták nehezen, vagy aurája, személyisége formálódott olyan irányba az évek során, amely már nem kompatibilis annyira egy öltözővel. Esetleg csak szimplán: nem elég jó már a ligához, hiszen fokozatosan eltávolodott az elittől. Az NFL-ben 2011-2016 között játszó játékos egyébként is ingadozónak tekinthető. Annak ellenére, hogy a 49ers hat évre szóló szerződéssel kínálta meg 2014-ben, miután Super Bowl-ba vezette őket irányítóként; a szerződéshosszabbítást követően már kiszámíthatatlanná vált a teljesítménye.

Ezzel elérte, hogy lassacskán már minden csak arról szóljon, hogy az önsajnáltatás legyen az egyetlen eszköze, és hogy kezdetben politikainak irányuló céljai leszűküljenek pusztán az ő személyére (főként az önsajnáltatás által).

Sajnos ezt a róla készült, 2021-ben bemutatott Netflix-széria is magán viseli, melyet részben ő, részben Ava DuVernay készített. A Colin Kaepernick: Feketén-fehéren az identitásról szól, de úgy, hogy közben komoly identitászavarokat kódol az alkotás logikája.

A sorozata egy aranyos csalódás, amely maga ellen dolgozik és közben az sem világos, kritikája a sportvilágnak, vagy egy klisés, de legalább hangulatos családi és motivációs produktum?

Nem ad hozzá az alkotás Kaepernick személyéhez, inkább sokszor egyfajta önmosdatásnak tűnik.

Főleg annak kontextusában, hogy tudjuk, a gyermekkorát dokumentáló széria sikernarratívája mellett napjainkban már a kudarc járja át a férfi útját. Ez egyébként ügyes koncepciós lépés, ötletes ilyen módon a múltat és a vászonra már nem vitt jelent rezonanciába hozni, de ezen kívül sok hiba érzékelhető. A sorozat végéhez közeledve egy ponton Kaepernick barátai is óva intik az önsajnálattól a fiút, de ezzel a fogalommal sem kezd sokat a nagyegész, pedig úgy fest, igazán fontos témáról lenne szó a játékos életében, hiszen az kihangsúlyozásra kerül többször, hogy megrögzötten hiszi, minden helyzetben eleve elrendeltetett, hogy hátrányból indul. Ha például azzal kezdtek volna valamit, hogy kifejtsék, a sportolói morál és az önsajnálat hogyan és hogyan nem viszonyulhat egymáshoz, esetleg az egészséges, motiváló csalódottságérzet és ennek megélése mikor és hogyan fordulhat át a sportban önsajnáltatássá, nem pusztán fókuszt nyer a produkció mindezzel, de egy valóban eredeti mondandót is képviselhetett volna a Feketén-fehéren.

Mindez persze túl szigorúan hangzik annak tudatában, hogy örökbefogadott gyermekként nőtt fel, csak az a helyzet, hogy a sorozat épp ezt a fajta identitáskérdést nem munkálta ki, nagyon bátortalan ebben, pedig itt is olyan fogalompárt járhatott volna körbe a sporthoz igazítva, mely bírna értékkel. Néha megkapjuk a közhelyeket (amúgy ezt az egészet nagyjából sűríti és le is zavarja sebtében az első epizód), hogy nagyon nehéz, ha nem fogadjuk el önmagunkat, és meg kell ezt tennünk. Rendben van. Idáig ez bárki története lehetne. Ez a mondandó maximum gyermekközönségnek szólhat sikeresen, értelmesen, hathat motivációs erővel, de Kaepernick sorozata nem gyermekeknek készült, főként a folyamatos történelmi párhuzamai miatt, amelyek egyébként jól sikerültek, kreatívok is, de a koncepcióba már az elején belekódol ezekkel kapcsolatban valamit az alkotóbrigád, amely komolytalanítja a párhuzamokat.

Az első párhuzam ugyanis nemhogy hatásvadász, egyenesen egy manipulatív – és szintén önsajnáltató – butaság rögtön az expozíciónál. Ez pedig kellően tönkrevágja alapvetően is a sorozat befogadhatósági dinamizmusát, mert mindig ott lebeg a túlkapás gyanúja. Azzal nyit az egész történet, hogy Kaepernick vizenyős tekintettel naturalisztikusan szemlélteti és magyarázza, hogy valójában sportolónak lenni (főleg NFL-játékossá válni) ugyanolyan, mintha rabszolgavásáron lennénk. A profi sportba kerülés komplett metaforájává teszi a régi rabszolgavásárokat és erre aztán felépít egy olyan sorozatot, amelynek végkicsengése az, hogy mindig ki kell tartani. Sok dolog nem stimmel ebben a képletben. Egyrészt nyit egy erős kritikai éllel, amelyet aztán a közben megtett út nem piszkálgat, nem is idéz fel, de a zárás kiveti magából, és azt mondja, támogassuk azt az egész méltatlanságot és hülyeséget, amely ellen eddig beszélni próbáltunk. Másrészt a hasonlat eleve megdöbbentően üres, hasonlít valamit valamihez, a kettő között pedig nincs összefüggés – lehetséges, hogy furcsa, hogy a sportban meg kell különböztetni kiválasztásnál előnyös és nem előnyös tulajdonságokat, de ha ezt kifogásoljuk, akkor a profi sport értelmét, létét is kifogásoljuk, és zárjuk be az egészet, menjünk haza, és szűnjön meg a profi sport. Ilyet esze ágában sincs mondania a Feketén-fehérennek, mégis ezt sugallja. Azt azért csak-csak fel szabad mérni, hogy egy elitligában az adottságai alapján ki mire alkalmas és használható, ha már sikeres csapatot kell kovácsolnia minden egyes vezetőnek. Ez egy kreált tér a társadalmon belül, egy munkahelyi tér, nem rasszizmus, ráadásul a kiválasztás reményében odakerülő emberek komoly anyagi és meghatározó társadalmi megbecsültséghez jutnak – ez egy rabszolgáról nem mondható el.

Fotó: Jon Kopaloff /FilmMagic

Ennyire alapvető problémák, átgondolatlanságok mellett más is adódik sajnos. Végig eldönthetetlenül közlekedik szlalomban (mikor épp mihez van kedve) az egész két nagyobb kategória között: komoly, társadalmi ismeretterjesztést tekintünk meg, vagy egy oldott, feelgood családi – életrajzi – sportfilmet? Egyáltalán nem derül ki, de ez mindkét szálat, főként az előbbit gyengíti, még akkor is, ha néha üdítően hat belecsöppenni az egyébként pompásan kivitelezett hangulatba a terhelőbb dolgok után.

Egy harmadik (valójában sokkal többedik) zavaró ok miatt nem fejlődik ki rendesen ez az egész. Mégpedig a slendriánul felskiccelt családi kapcsolódások és családi konfliktusok teszetoszaságán múlik ennyi minden. Arra szép érzékenységgel és direkten rámutatnak Kaepernickék, hogy közte és a család között milyen akaratlan törések jöhetnek létre pusztán abból adódóan is, hogy mennyire beleivódik a nyelvhasználatba, nyelvi tudatba is a rasszizmus és egyszerűen szándékok nélkül is elkerülhetetlenné válik, hogy egy kommunikáció során sérüljön a kisebbségi fél, de e sérülések teljesen pillanatnyiak maradnak, valójában sérülésnek sem éri meg nevezni őket, mert nincs annyira szétszálazva és definiálva a (nevelő)szülő-gyermek viszony, hogy ez jelentős legyen. Amolyan kötelezően felmutatható, pipálandó elemként le van tudva.

Az anya esetében teljesen hova tehetetlen például a rasszizmus kérdése, de persze nem valami ügyes enigmaként kell ezt az eldönthetetlenséget elképzelni, mely ábrázolási erővel bírna a probléma kapcsán. Van egy iskolai báli jelenet, amely után Colin hazaviszi az ottkészült fotókat, ahol színesbőrű volt a párja, és a lánnyal egyébként komolyabb kapcsolat is kezdett alakulni. Erről az anyuka tudott, arról is, hogy színesbőrű a lány, a fotókat látva mégis egy mindaddig fel nem vezetett tudatos(!) rasszista gesztusösszességet kapott a karakter (holott előtte még épp arról volt szó, mennyire vétlen). Abszolút inkonzisztens az egész. Van később egy olyan jelenet is, ahol más lányok irányába szeretné az anyuka orientálni Kaepernicket – ez a jelenet elképesztően tragikus tartalmak csomópontja is lehetne, ehelyett komikusan van aláfestve és előadva. Összességében nagyon mellé megy, hogy a család a legnagyobb kontextusa nagyjából minden szálnak a történetben, de egyben kidolgozatlan kontextus is. Az meg csak hab a tortán, hogy Colin bemutatja nekünk, mennyire happyn és odaadóan megkapott mindent ahhoz a családjától, hogy egyszer végre lehetőségek elé kerüljön, de arról prédikál, hogy az élet nehéz, semmi nincs ingyen és meg kell szakadni. (Holott még csak nem is kényszerítették a sorozat alapján a szülők semmire az égvilágon.) Nyilván az élettörténet nem megmásítható, nem is azt kell számon kérni, hogy akkor írja át a saját életrajzát, ha ilyen üzeneteket akar átadni, mert ezekhez nem lesz hiteles, hanem arról van szó, mint korábban is említettem, hogy sok fontos üzenetet választhatott volna a Feketén-fehéren, de mégis fogták magukat az alkotók Kaepernick-kel az élen, és kiválasztották azt, amelyben porszemnyi hitel sincs. Köszönjük a motivációs műsort annak, akinek mindent a feneke alá tettek. Ilyen körülményekkel eleve nem szerencsés belemenni abba a kommunikációs célba, aktusba, melyet megcéloznak, de ennek felméréséhez nem volt elég intelligens a stáb.

Forrás: Twitter

Sajnos néha az a befogadó érzése, hogy inkább csöppenünk egy egész jó lehetőségű gyermek spleenjébe, mint bármi komolyan vehetőbe. Mennyire jó lett volna, ha erre reflektál Kaepernick, szinte 180 fokot fordult volna a produkció minősége.

Bátor szándékokkal, de bátortalan megvalósítással jött létre az, amit megtekinthetünk. Egyedül a hangulatteremtés, amellyel talán könnyű rokonságba kerülni és élvezhető általa az egyébként borzalmas tartalmi kivitelezés, és amely nézhetővé teszi a szériát.

A hangulaton túl az értéke és feszültségforrása is, amely működget, abban rejlik, hogy nem egy felnövéstörténettel szembesít minket valójában, sokkal inkább egy elindulástörténettel – nem a megérkezés nehézségeit taglalja, hanem azt, milyen nehéz útra kelni.

Mindent összegezve, Kaepernick annyira rá akar beszélni arra, mennyire jófej és mekkora küzdőszellem, hogy kicsit úgy érezheti magát a néző, mintha egy teljesen kéretlen termékreklámot nézne elnyújtva. Ha már a reklám címke szóba kerül, vannak is a fejlődéséről szóló jelenetek közti átkötő fejezetek, amelyek amúgy nagyon hajaznak egy Nike-promóra általában: reflektorral megvilágított pálya, lassított felvételes menő labdacipelés, akció, köröskörül a matt feketeség a reflektoron kívül.