Tű, a Mágikus Újpest cselkirálya hat labdát ért 16 évesen

Zámbó Sándor a megtestesült tősgyökeres újpesti, ha úgy tetszik, Szusza Ferenc örökségének letéteményese, aki így foglalta össze lokálpatriotizmusa esszenciáját:

„Engem ide kötött minden, a gyermekkor, a barátok, az újpesti utcák és a Megyeri úti stadion.”

Zámbó nagyon szegény családban nőtt fel, az UTE honlapjának adott interjúból kiderül, hogy egy szoba-konyhás lakásban lakott mindössze néhány négyzetméteren, édesanyja nevelte őt és testvérét, Istvánt. A klasszikus futballzseni sorsa az övé, aki nagyon mélyről indult, és a sport révén volt esélye kiemelkedni. Újpesti otthonához közel kezdett el sportolni, de nem a futball volt az első, amit kipróbált.

„Tisztán láttam, hogy onnan kitörni csak a sporttal tudok. Gyenge fiú voltam, és a focihoz erősödnöm kellett. Amúgy is zűrös környéken laktunk, így nem ártott, hogy lementem bokszolni kicsit. Úgy egy évig, és egész jól ment, egy-két palit megvertem. De aztán nem úgy adtam a pofonokat, ahogy kaptam, és meguntam. Innentől menthetetlenül a futball lett az életem. Tudtam, sokat kell gyakorolnom, mert a tehetség elvész, megkopik”

– mesélte erről az időszakról.

Zámbó nagy Újpest-szurkoló volt, de családjának annyira kevés pénze volt, hogy nem telt jegyre, így nagyon ritkán jutott el a Megyeri úti stadionba.

Az Újpesttől kőhajításnyira lévő XV. Kerületi Vasas SC-nél kezdett focizni, a megalapítása óta kilenc névváltoztatáson átesett REAC-ot hívták így az 1960-as évek elején. Középiskolásként tehát Rákospalotán játszott, ám nem tették be a kezdőbe, és két év után elvágyódott a csapatból. Újpesten tárt karokkal várták, neki is minden vágya volt oda igazolni. Ám a Vasas nem engedett.

„Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. Végül hat labdát adott értem a Dózsa”

– mondta visszatekintve.

Szűcs Gyula idején érkezett meg kedvenc csapatához 1962-ben, 18 évesen, ám a felnőttek között először a lila-fehérek élő legendája, a magyar élvonal gólcsúcsát a mai napig tartó Szusza Ferenc számolt vele, aki 1963-tól edzette az Újpesti Dózsát. Szusza már az ifik között kiszúrta a tehetséges Zámbót. A felnőtteknél fél évet adott neki a bizonyításra, azt mondta Zámbónak, ha nem válik be, mehet isten hírével. A futballista megkapta Szusza egykori mezszámát, a 11-est, ez hatalmas dolognak számított.

Ahogy a hajviselete is. Fiatalon lakkozta a haját, s az öltözőben a csapattárs, Göröcs János tűfejűnek nevezte emiatt, amiből később a Tű maradt meg.

„Hú, a hajam tényleg veszélyforrás volt, nagy balhé volt belőle, fel is szólaltak miatta a klubnál. De engem csak a foci érdekelt. A külsőm nem volt átlagos, ám a játékban az egyszerűséget, a tisztaságot szerettem. Na jó, meg persze azt is, ha kiszúrhatok az ellenféllel, néha egy-egy cselért mindent odaadtam. Fontos volt, hogy abban az elnyomó rendszerben a közönségnek játsszunk, legalább ennyi örömük legyen az embereknek.”

Zámbó tudatos volt, úgy érezte, hogy a támadósor tagjaival, Göröccsel, Bene Ferenccel és Kuharszky Bélával nem fogja kezdetben felvenni a versenyt, így a balszélső helyét célozta meg, pedig utólag bevallotta, eleinte egyáltalán nem szerette a posztot. Az idő tájt Rossi Ferenc futballozott Újpesten a bal szélen. Szusza 1963 augusztusában dobta be először a mély vízbe Zámbót: a Debrecen elleni mérkőzésen az elejétől a pályán volt, csapata 4–2-re győzött.

Hamar kiderült, hogy a támadó legnagyobb erénye kivételes cselezőképessége volt, illetve a nagyszerű beadásai. Óriási előnyt jelentett számára, hogy mindkét lábával remekül bánt a labdával, a felpasszokat rendre ballal vette át, de alapvetően jobblábas volt.

A Nemzeti Sportnak 2019-ben adott interjújában hosszan beszél róla, milyen nagy jelentősége volt, hogy a napi edzéseken túl folyamatosan gyakoroltak, játszottak a csapattársakkal. Eleinte a grundon, később az Újpest-pályán. A lényeg az volt, hogy napi több órát csak arra fordított, hogy fejlessze legnagyobb kincsét: cselezőtudását.

„Nem gondolja komolyan, hogy a manapság végzett napi egy-másfél óra edzéssel el lehet jutni valameddig?”

– szegezte a kérdést az interjút készítő NS-újságírónak.

Zámbó sosem titkolta, hogy labdarúgóként sem vetette meg az italt, sem a cigarettát, még olyan is előfordult, hogy előállították a rendőrök: „Egy újpesti étteremben ünnepeltük a születésnapomat, akkoriban este tíz óránál tovább nem voltak nyitva a vendéglátóipari helyiségek, igaz, nekünk volt engedélyünk. Én éppen kiugrottam valamiért, amikor vissza akartam térni, látom, zárva az ajtó. Benéztem, razzia volt, éppen a rendőrök igazoltattak. Vitatkoztunk, összetűzésbe is kerültem a rendőrökkel, előállítottak, végül eltiltottak. Valóban nem vetettem meg az italt, dohányoztam is. És hamar felkaptam a vizet, ilyenkor agresszívan viselkedtem.”

Alkoholista nem lett belőle, s miután a szövetségi kapitánytól is megkapta a figyelmeztetést, és a jelzést – nem vitték el az 1968-as, magyar arannyal zárult mexikóvárosi olimpiára –, végleg szakított a léha életmóddal, és azóta állítása szerint nem iszik alkoholt.

Zámbó pályafutása első éveiben, Szusza irányítása alatt az Újpesti Dózsa erős középcsapat volt, de semmiképp sem a bajnoki cím egyik várományosa, s ugyanez volt a helyzet a Szuszát váltó Balogh Sándor idején is (1965–1966). Pedig 1965 kulcsfontosságú év volt a csapat életében: akkor már a IV. kerületben játszott Zámbó mellett Bene, Göröcs, Noskó Ernő. Abban az évben csatlakozott a varázslatos középcsatár, Dunai Antal, a kapuba érkezett a Vasastól Szentmihályi Antal, az ifjúsági csapatból pedig bekopogtatott a felnőttek öltözőjébe a 18 éves Fazekas László. Később Dunai Edével, Bánkuti Istvánnal kialakult egy olyan gerinc, amelyet egyszerűen képtelenség volt legyőzni az aranyéremért zajló küzdelemben.

Baróti Lajos a válogatottól érkezett Újpestre, óriási lendületet hozott, és 1969-től az Újpest nyomasztó fölénybe került a bajnokságban. Nem lehet elhallgatni, hogy az 1950-es évektől kezdve a labdarúgás – népszerűségétől fogva – a politikai érdekérvényesítés terepének számított. Az Újpest szovjet mintára megkapta a Dózsa utónevet, és a rendőrség, illetve a belügyminisztérium vette szárnyai alá, ami stabil támogatást jelentett. A fél magyar válogatott Újpesten játszott, s ez páratlan sorozatot eredményezett: 1969-től zsinórban hét bajnoki címet nyert az Újpest, ilyesmire korábban egyedül az MTK volt képes, az 1910-es években indított, kilenc bajnoki címet eredményező sorozattal.

Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó

A Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó csatársort nem lehetett megállítani. 1968-ban az FTC még egy ponttal megelőzte az Újpestet, de amíg a zöld-fehérek 65 gólt szereztek 30 meccsen, a lilák 102-szer találtak be. 1967 és 1975 között az Újpest átlagosan 2,5-3,5 gólt lőtt meccsenként, és ebben kulcsszerep jutott a balszélső Zámbónak, aki tömte a labdákkal Benét, de még inkább Dunait. 1967 és 1980 között mindössze két alkalom fordult elő, hogy nem az Újpest adta a gólkirályt. Dunai és Fazekas háromszor, Bene Ferenc négyszer nyerte meg a címet. Azokban az években rendszeresen előfordult, hogy az újpesti támadósorral állt fel a magyar válogatott, a lilák pedig megkapták a Mágikus Újpest becenevet.

500 gólt szerzett a csapat hét szezon alatt, és hazai pályán mindössze négyszer kapott ki. Két év szünet után 1978-ban és 1979-ben is az Újpest volt a bajnok, immár a zseniális Törőcsik Andrással, Fekete Lászlóval kiegészülve.

„Kilenc bajnokságot nyertünk, de a végén már azt is untuk”

– fogalmazott később Zámbó.

A nemzetközi porondon is sikeresek voltak Zámbóék: 1969-ben bejutottak az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupájának döntőjébe, ahol a Newcastle United előbb 3–0-ra, majd 3–2-re győzte le Baróti csapatát.

A legerősebb európai klubsorozatban, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) akkoriban négy fordulót kellett sikerrel venni, hogy egy csapat a döntőbe jusson. Az 1971–1972-es és az 1972–1973-as szezonban az Újpest legyőzte a Valenciát és a Celticet is, ám mindkétszer a negyeddöntő volt a végállomás: először a Celtic, másodszor a Juventus állta a lilák útját, a Dino Zoff-fal, Fabio Capellóval, Franco Causióval, Roberto Bettegával felálló torinóiak idegenben lőtt góllal jutottak tovább. Az olaszok elleni Megyeri úti összecsapás talán Zámbó legjobb nemzetközi kupamérkőzése volt.

Zámbóról látványos, gyors cselei mellett sugárzott a csapat iránti elkötelezettség, minden találkozón a maximumot hozta, erről egy sztorit is megosztott a 24.hu újságírójával néhány éve:

„Nekem évekig Tisza cipőm volt, és 1973 tavaszán eltört a lábujjam, de a Juventus elleni BEK-negyeddöntőn mindenképp játszani akartam. Elfagyasztottam, elfásliztam a lábam, de nem ment fel a saját cipőm, úgyhogy a gyúrónkét, Pető Gabi bácsiét kértem el, de neki 47-es lába volt, nekem meg 43-as. Úgy néztem ki, mint a Donald kacsa, már csak egy evező hiányzott. A végén odajöttek, és elkérték a cipőt, hüledeztek, hogy ők még nem láttak ilyet. Oda akarok kilyukadni, hogy a győzni akarás, a lelkesedés vagy megvan valakiben, vagy nincs.”

Az Újpest legkiemelkedőbb nemzetközi eredménye a BEK-elődöntő volt 1974-ben. A csapat túljutott a Benficán és a Spartak Trnaván is, a legjobb négy között azonban a Bayern München várt rá, Uli Hoeness-szel, Gerd Müllerrel, Franz Beckenbauerrel, Paul Breitnerrel, Sepp Maierrel, vagyis az abban az évben világbajnokságot nyert NSZK válogatottjának gerincével. A Népstadionban 78 000 néző előtt 1–1-re végeztek a csapatok, Münchenben 3–0-ra a Bayern nyert. Természetesen Zámbó minden nemzetközi meccsen stabil kezdő volt, egyetlen edzője sem merte volna kihagyni.

A válogatottban is brillírozott időnként. Ez a franciák elleni Eb-selejtezőn bemutatott cselsorozata 1971-ből, az akció (ön)góllal végződött. A párizsi összecsapás volt élete egyik legjobb meccse, Georges Carnus kapus talán a mai napig emlékszik a nevére.

Az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjében viszont épp ő hagyta ki a szovjetek elleni tizenegyest, így a bronzéremért játszhattunk, ahol a belgák vertek minket 2–1-re.

Épp abban az időszakban volt válogatott (1969–1975), amikor ugyan még erősnek számított a magyar futball, de az 1972-es tornán kívül sem más Eb-re, sem világbajnokságra nem jutott ki a nemzeti csapat.

1980-ban ugyan újra az Újpesti Dózsa szerezte a legtöbb gólt az NB I-ben, ám a Honvéd hárompontos előnnyel megnyerte előtte a bajnokságot, Zámbó pedig 35 évesen, kilencszeres bajnokként, háromszoros kupagyőztesként távozott Újpestről. Kizárólag az Újpestben futballozott az élvonalban, ő játszotta a harmadik legtöbb mérkőzést a klub színeiben. 1980 után a Chinoinban, Balassagyarmaton és Gödön vezetett le.

A futballról vallott filozófiáját egy ízben megosztotta a Nemzeti Sporttal, az inspiráló gondolat így hangzik:

„A pályán mindig úgy éreztem magam, mintha színész lennék. Vallottam, a lehető legtöbbet kell hozzátennem az előadáshoz. Ha az egy egész meccs vagy egy félidő, akár 20 perc, akkor ahhoz.”