„Túl közel repült a naphoz” – a FIFA korrupciós ügyeiről készült sorozat

„Miért foglalkozzon egy hétköznapi szurkoló a korrupcióval?” – teszi fel a kérdést a Netflix sorozata az első epizódban, a készítők azonban a választ is rögtön megadják erre. A labdarúgás továbbra is azt hirdeti magáról, hogy az egyenlőség és tisztaság játéka, a világszervezet vezetői azonban épp ezt veszik el szurkolók százmillióitól.

Daniel Gordon rendező A FIFA titkai című négyrészes sorozatában igyekszik bemutatni mindazt, amit az elmúlt évtizedekben jogosan kritizálhatunk a világ labdarúgásának irányításával kapcsolatban. És az időintervallum megjelölése itt most nem tévedés, hiszen a sorozat legizgalmasabb húzása épp az, hogy igyekszik történeti kontextusba helyezni az eseményeket. Ennek keretein belül a készítők szerint két időpontot érdemes megjegyezni: egyrészt 1904-et, amikor a FIFA megalakult, ám még amatőr szervezetként, másrészt pedig 1974-et, amikor a brazil Joao Havelange került a szervezet élére, hogy aztán egészen 1998-ig töltse be az elnöki tisztséget. A készítők szerint itt indult el a FIFA azon az úton, aminek következményeit az oroszországi és a katari világbajnoki rendezésben, illetve a számtalan nyilvánosságra került korrupciós ügyben láthatjuk.

Havelange elnöksége alatt ugyanis felbukkantak az első tőkeerős szponzorok a szervezet életében, többek között a Coca Cola és az Adidas, azonban ezek a cégek idővel elkezdtek az egészségesnél nagyobb befolyást szerezni a sportág irányításában. A német sportszergyártóhoz, illetve annak egykori vezetőjéhez, Horst Dasslerhez kötődött például az ISL (International Sport and Leisure) nevű cég, ami a futball marketing és közvetítési jogaival kereskedett, ám mint később kiderült, mindezért több tisztségviselő, többek között a korábbi elnök személyesen is jelentős pénzösszeget fogadott el.

Ezeket a folyamatokat pedig azért érdemes átlátnunk, mert a 2015-ben kirobbant botrányok közel sem voltak előzmény nélküliek. A mód, melynek keretében vezetők a saját boldogulásukat legalább annyira fontosnak tartják, mint a sportág fejlődését, nem a Sepp Blatter-féle adminisztrációval érkezett meg a FIFA életébe.

Sepp Blatter és Katar győzelmének bejelentése (Forrás: FIFA)

És nemcsak a futball világában jellemző ez, ennyire nincs szerencsénk. Ezek a módozatok ugyanis a vállalati kultúrából, és még inkább a politikából lehetnek ismerősek mindannyiunk számára. Szóba kerül például a sorozatban, hogy Nicolas Sarkozy korábbi francia elnök „finoman jelezte” Michel Platini UEFA-elnöknek, hogy érdemes lenne a katari vb-pályázatot támogatnia, hiszen ez Franciaország érdeke. Nem sokkal később a Paris Saint-Germaint megvásárolták, a pénz forrása pedig épp a világbajnokságra pályázó ország volt, a katari érdekeltségű beIN Sports pedig megvásárolta a Ligue 1 közvetítési jogait.

Egy idő után sorjáznak az ehhez hasonló ügyek, A FIFA titkai ugyanis a szervezeten belüli korrupció mellett arról akar beszélni, hogy a sportnak milyen szerepe van a társadalomban, szűkebb értelemben a mai politikai rendszerekben. Itt kerül elő az a kifejezés, amit már biztosan mindenki hallott a katari vb kapcsán, ez pedig a sportwashing („sportmosás”), ami rokon értelmű a szintén igen népszerű greenwashinggal, ami azt jelenti, hogy cégek, politikusok vagy épp celebek szimbolikus cselekedetekkel próbálják elterelni arról a figyelmet, hogy mindennapi tevékenységük mennyire káros a bolygó számára.

A sportvilágban a kifejezés arra utal, hogy autoriter rezsimek, megkérdőjelezhető politikai berendezkedések világesemények rendezésén és sportsikereken keresztül próbálják magukat elfogadhatóbbá tenni a világ számára. Ennek a kategóriának az archetípusa Adolf Hitler 1936-os berlini olimpiája, de ide sorolható például a katonai diktatúra idején megrendezett 1978-as argentínai világbajnokság is. És bizony, ezt a hagyományt folytatva beszélt Gianni Infantino Vlagyimir Putyin mellett a világra nyitott és fejlődésre vágyó Oroszországról, és emiatt nem foglalkozunk azzal, hogy Katarban hányan haltak meg az építkezések alatt.

Tamim bin Hamad Al Thani katari emír (balra), Gianni Infantino FIFA-elnök és Vlagyimir Putyin Oroszország elnöke (Forrás: FIFA)

Nem tagadom, Gordon sorozatának alapállítása nagyon szimpatikus. A Netflix produkciója szerint ugyanis a sportvilágnak állást kell foglalnia, a vezetők nem engedhetik meg maguknak, hogy az álságos távolságtartás jegyében az emberi jogokat sárba tipró rezsimeket szolgáljanak ki. Azonban ezen a ponton ki kell térnünk A FIFA titkai legnagyobb ellentmondására is, ugyanis bár a széria rendszerszintű gondokról igyekszik beszélni, idővel néhány emberre szűkíti le a vizsgálódását, a bukást emberi sorsokon keresztül mutatja be.

És kétségtelen tény, hogy látni ebben a történetben az emberi drámákat is: hatalomvágy, árulás, egymás ellen forduló barátok, ahogy a klasszikus tragédiákból ismerjük. Azonban az ábrázolt dinamikák így nem lesznek átfogók, főként úgy, hogy a Blatter utáni éráról alig-alig kapunk információkat (nyilván azért, mert egy egyelőre kevésbé feldolgozott időszakról van szó). Bár az azért kiderül, hogy a készítők szerint Infantino sem a rég megígért messiás.

Ezek miatt pedig az egész sorozat tankönyvszerűvé válik; hiába tartalmazza a lényegi információkat, azt nem tudja megvilágítani a nézők számára, hogy miért működik így a világunk. Mert az utolsó epizódban bizony ez is elhangzik: semmi esély arra, hogy a hatalommal rendelkező szervezetek működése a közeljövőben jelentősen változzon.



Ahogy mondani szokás, mindezek után a néző térfelén pattog a labda. Vajon képesek leszünk ugyanolyan önfeledten szurkolni?

Kiemelt kép: Netflix