Tűz és víz voltak, de éltették egymást – Hajsza a győzelemért (filmajánló)

Az igaz történetek bravúros megfilmesítése mindig elismerésre méltó, hiszen művészi keretrendszerben kell rekonstruálni a valóságot, ami mindenképpen kihívás, viszont éppen ezért ezen alkotások hitelessége – hol jobban, hol kevésbé – gyakorta csorbát szenved, ami persze nem minden esetben árt a filmnek, de előnyére szinte sohasem tud válni. Ron Howard 2013-as remekművében azonban a valósághűség rendezői iránytű volt, és bár a két főhőst, és a közös F1-es történetüket jól ismerők néhány ponton joggal köthetnek bele a filmbe, ezeknek dokumentarista szempontból sincs különösebb jelentősége, a nagyképet tekintve pedig egyenesen szőrszálhasogatásnak minősülő kritikák.

Lauda története akár több nagyjátékfilmet is megért volna, de a háromszoros világbajnok minden ilyen típusú megkeresést elutasított, egészen 2013-ig, amikoris Howardnak valamiért bizalmat szavazott – és milyen jól tette. Különleges sorsát, gazdag (sport)életútját sokféleképpen fel lehetett volna dolgozni, a Hajsza a győzelemért (Rush) azonban a sűrűjébe nyúlt, s élete legmeghatározóbb hat évét öleli fel – és ezen keresztül nem csak az ő, hanem Hunt portréja is a karaktere lényegét megragadva kerülhetett bemutatásra.

Az 1970-es évek elején két fiatal üstökössel gazdagodott a Formula–1 mezőnye, Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) a tehetsége és a gyorsasága tekintetében csakis egymáshoz volt mérhető (meg persze az 1972-ben és 1974-ben is világbajnok Emerson Fittipaldihoz), ellenben a személyiségük és a szakmai hozzáállásuk nem is lehetett volna különbözőbb. A nem túl megnyerő megjelenésű, „kapafogú” osztrák mindent a versenyzésnek rendelt alá. Kiváló autófejlesztő volt, a motortól a kasztni felépítésén át az aerodinamikáig mindenhez ösztönösen értett. Dúsgazdag családja a szenvedélye miatt kitagadta, Lauda viszont egy percig sem adta fel, bankhitelhez folyamodott, és állhatatossága, na meg istenadta tehetsége révén négy év szorgos munkájával egészen a Ferrari-szerződésig jutott. A sármos és hedonista Hunt vele ellentétben két verseny között csak az élvezeteknek hódolt. Amíg Lauda a mérnökeivel éjszakába nyúlóan tökéletesítette az autóját és pedánsan élt, az angol falta a nőket, mértéktelenül ivott és dohányzott. De volt még egy szenvedélye, a versenyzés. Bár az autóépítéshez nem értett, az utolsó tizedmásodpercig mindent képes volt kipréselni az alárakott technikából, versenyzésre született. Agresszív és vakmerő stílusa sokakat lenyűgözött, de önpusztító életmódja és balhés karaktere a karrierjében is sokat hátráltatta. Már-már olybá tűnt, az 1975-ös szezon után csapat és ülés nélkül marad, amikor Fittipaldi váratlanul faképnél hagyta a McLarent, így 1976-ra Hunt kapott lehetőséget a wokingiaknál.

Hiába vezette döbbenetes fölénnyel a bajnokságot az idény közepén, a nürburgringi balesete után előbb az életéért kellett megküzdenie, hogy aztán újra felvehesse a kesztyűt Hunt ellen…

Ron Howard filmje attól válik zseniálissá, hogy miközben alapvetően egy sportdráma, voltaképpen akciófilm is, de életrajzi vonalon is erős, továbbá humorban és öniróniában sem szenved hiányt, így bárki számára roppant könnyen fogyasztható – miközben nagyon is komolyan kell venni. A rendező a Lauda–Hunt rivalizálás köré épít mindent, a két ikonikus versenyző pályán kívüli kapcsolatát is hitelesen – és módfelett szórakoztatóan – illusztrálja, de külön-külön is betekintést enged a magánéletükbe (kitűnő arányérzékkel), na meg persze az F1 korabeli világába. A két órányi játékidő fel sem tűnik, amikor nem az izgalom és a látvány, akkor a dráma és a humor, na meg persze a velős, frappáns és karcos párbeszédek viszik a filmet, a néző pedig azon kapja magát, hogy idővel mindkét versenyzőt a szívébe zárja.

(Forrás: Eger Hírek)

Ez sem kis teljesítmény, tekintve, hogy eleinte egyik főszereplő sem különösebben szimpatikus, hiszen mindketten nagyképűek és önzők, és persze ki nem állhatják a másikat, viszont indirekt módon inspirálják is egymást, jellemfejlődésükkel párhuzamosan pedig idővel egymás példaképeivé válnak. A színészi játék is kimagasló, Daniel Brühl alakítása szinte teljes átlényegülés. Brühl a forgatás előtt hónapokat töltött Laudával, egy ideig be is költözött hozzá, az eredmény pedig nem maradt el, még maga az osztrák is el volt képedve, mennyire hitelesen játszotta el a spanyol anyától és német apától született színész. De Chris Hemsworth is lubickolt a szerepében, persze neki jóval könnyebb dolga volt, a kigyúrt felsőteste és a huncut mosolya elég volt ahhoz, hogy elhiggyük neki, ő tényleg James Hunt; de azért az angol megformálása jóval nagyobb fegyverténynek bizonyult, mint mondjuk Thornak lennie, amihez tényleg csak fel kellett kelnie reggel az ágyból. Az, hogy Lauda és Hunt voltaképpen egyenrangú hősként lettek a vászonra álmodva, azért hordozott magában némi kockázatot, de a Brühl és Hemsworth közötti kémia annyira erős volt, hogy ez a duplafókusz a lehető legjobban sült el. A carpe diem mentalitást hirdető, laza és csélcsap Hunt és a tudálékos, mindent patikamérlegen kimérő és számokkal alátámasztó Lauda diskurzusai a film legacélosabb jelenetei, ezek az eszmecserék mindent visznek. Attól igazán ütősek, hogy a cselekmény mellékzöngéjeként, spontán és kíméletlen őszinteséggel zajlanak, zavarba ejtően eredetiek, a kocsmai szenvedély stílusjegyeit hordozva merülnek filozofikus mélységekbe; ilyenkor a két főhős számára minden más zárójelbe kerül, a másikon keresztül definiálják magukat. Ez persze az egész filmen végigvonul, a kettejük közötti összeköttetés, az egymáshoz való viszonyulásuk állandó és determináns. Ugyanolyan abroncsokon kell megkezdeniük a futamot, ha egyikük kiesik, úgy nézi a versenyben maradt riválist, mintha saját magát figyelné. A legmegrázóbb ilyen jelenet az, amikor Lauda a kórházi ágyon fekszik, éppen a tüdejét tisztítják meg a gennyes váladéktól és a kínok kínját éli át – de közben élőben követi a televízióban, ahogy Hunt megnyeri a Holland Nagydíjat; és a legszebb, amikor a Fuji szezonzáró verseny őrületes befutóját a boxból figyelő osztrák konstatálja, hogy Hunt harmadik lett és világbajnok, de a nyilvánvaló csalódottsága mellett örül az angol sikerének, látszik, hogy büszke rá.

Egyébként a naturális eszközök is nagyon ülnek a filmben, éppen annyi van belőlük, amennyi kell, hogy véletlenül se merje a nagyérdemű félvállról venni a mozit. Ez a veszély persze nem fenyegeti az alkotást, Howard precíz egyensúlyt teremt a film rétegeiben, a néző sosem marad magára, és magától értetődően azonosul mindazzal, amit elébe tárnak. A dicsőség és hősiesség utáni sóvárgó Hunttal, aki a szent cél eléréséig bármin átgázolna, majd utána örökre eltelíti a katarzis, ahogyan a saját testi épségét kockára tevő létformától az esküvője után idegenkedni kezdő Laudával is, amikor a nászéjszakáján rájön: a boldogsága lehet a legnagyobb ellensége a pályán. Leckét kapunk elfogadásából, megértésből, küzdeni tudásból és a felelőtlen küzdelemtől való egyszerre önfeláldozó és önoltalmazó elállásról, kitartásból és bajtársiasságból, meg persze barátságból és tiszteletből – és közben végig dübörögnek a 450 lóerős, pompázatos versenygépek. Szédületesen jók a verseny-jelenetek, de már attól készen vagyunk, ahogy a sisakrostélyon keresztül sasolja egymást a két bajnok. A szüntelen izgalmak alá Hans Zimmer zenéje adja a feszültséget, Anthony Dod Mantle képei pedig majdnem olyan erősek, mint a Gettómilliomosban voltak, de mindegyiküknél nagyobb elismerés illeti a film lelkét adó forgatókönyv szerzőjét, Peter Morgant. Egyszerűen hibátlan munkát végzett, a cselekmény dinamikájához, a megvalósítás komplexitásához tökéletesen igazodó dialógusokat írt, olyan szellemi magaslatra emelte a mozit – bárminemű pátosz és giccs nélkül! – ami sportfilmek esetében merőben szokatlan.

Aligha létezik olyan F1-fanatikus, aki még nem látta, a száguldó cirkusztól zsigerből ódzkodók azonban bátran üljenek le és pótolják íziben, nem fognak csalódni, azt garantálom! Mert ahogy Lauda és Hunt tanult egymástól, mi is tanulhatunk tőlük.

„Az életnek az élvezetről kell szólnia. Mi értelme, hogy millió érmünk, trófeánk és repülőgépünk van, ha eközben nem szórakoztunk jól? Hogyan tekinthető az győzelemnek?"

– mondja a filmbéli Hunt az osztráknak.

Niki Lauda a film végi cameójában ekképpen emlékezett meg régi harcostársáról:

„Amikor meghallottam, hogy 45 évesen szívrohamban meghalt, nem lepődtem meg, csak szomorú voltam. Hunt azon kevesek egyike volt, akiket kedveltem, ami pedig még kevesebb emberről mondható el, tiszteltem is. És a mai napig ő az egyetlen, akit irigyeltem.”

Kiemelt fotó: IMDb