„Üvöltözni kezdtem, hogy agyonverem, aki nem figyel oda” – interjú a mindig csendes Kósz Zoltánnal

– Sydney-ben az olimpiai döntő egyik legnagyobb jeleneteként az utolsó percekre már pihenőt kapott, hogy Szécsi Zoltán is részese lehessen az aranycsatána. Kívülről egyértelműen behozhatatlan volt már az előnyünk, de mindig izgalmas kérdés, hogy mikor mondja ki egy játékos: olimpiai bajnok lettem.

– Nagyon a végén. Én már mindenhonnan kaptam ki, hat-hét gólos előnyről is veszítettem meccset. Ebben a döntőben nem akartam felengedni. Amikor a harmadik negyedben, úgy hatgólos vezetésnél védtem egyet és szöglet lett belőle, láttam, hogy kezd fellazulni a védekezés, ezért üvöltözni kezdtem, hogy agyonverem, aki nem figyel oda. Amikor lefújták, akkor tudatosult bennem, hogy olimpiai bajnok vagyok. Azonnal devalválódott az értéke: ezért csináltam az egészet? De percek alatt elmúlt ez az érzés, és féktelen öröm, megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Az életemet megváltoztatta ez a győzelem; még egy második hely után egy olyan Kósz Zoltán lett volna belőlem, amit nem kívánok senkinek.

– Amikor aranyérmesek lettek, az elhíresült női kézilabdadöntő még csak a félidejénél tartott, hogy aztán a végére teljesen hazavágja itthon a hangulatot (hatgólos előnyről vereség az utolsó negyedórában – a szerk.). A szurkolók egy része át tudott menni az uszodából a kézimeccsre, a vízilabdacsapat mit élt át közben?

– Másfél-két óra biztosan eltelt a meccs után, mire buszra szálltunk. Hullámozva ünnepelt a lelátó, négykézláb mentünk a parton, ahogyan focisták szoktak, énekeltünk az öltözőben. A hírekből értesültünk, hogy kikaptak a kézilabdázók, sajnáltuk őket. Amikor a nyakunkban az arannyal visszaértünk az üres olimpiai faluba, a központi házba, a MOB kikészített a teraszunkra pezsgőket, virágokkal díszítették az épületet, a záróünnepséget viszont lekéstük. Sydney mulatónegyedében buliztunk reggelig.

– A nemzet aranyaiban meglepően őszinte véleményt formált meg akkori kapustársáról, Szécsi Zoltánról…

– Irigyeltem azért, amilyen. Még jobb lehettem volna, ha én is ilyen brahis vagyok. Láttam már 1999-ben, ahogyan jön föl, hogy lesz belőle valaki. Már a második világversenyén hozzátett annyit a sikerhez, hogy nélküle nem jött volna össze.

A Jugoszlávia elleni olimpiai elődöntőn kilyukasztottak engem, nem tudtam hozzájárulni a csapat teljesítményéhez, Kemény Dénesnek kellett valamit tennie és becserélte. Ő pedig hozta magát.

– Hozzá képest ön jóval csendesebbnek tűnt, amikor védett, pedig irányítania kellett a védelmet.

– Ha megvolt a formám és az önbizalmam, akkor irányítottam. Mindig szüksége lett volna rá a csapatnak, de ha nem ment, először magamat kellett összeszednem.

– Az olimpia legnagyobb drámája lett az elődöntő, egygólos győzelemmel, más kérdés, hogy ezt itthon senki sem látta, mert közben Balogh Gábor már az éremért futott öttusában. Annál inkább átélhettük a másik elődöntőt, az orosz–spanyolt, ami végtelenül hosszúra nyúlt. Szurkoltak azért, hogy ki legyen másnap az ellenfél?

– Nem engedtük be azt a meccset, mert az elvitte volna az energiát. Megvannak azért képek belőle, rá-rá pillantottam az eredményre, de nem drukkoltunk. Egy döntőben már nincs olyan, hogy melyik lenne a jobb ellenfélnek.

– A filmben elhangzó vélemény szerint egy döntő mindig más műfaj, mint az addigi mérkőzések. Mások viszont arra esküsznek, az is csak egy meccs, így kell hozzáállni. Ön szerint melyik a nyerő?

– Azt soha nem tudtam magamévá tenni, hogy csak egy meccs, de azt sem, hogy más műfaj. Kapaszkodtam előtte a megszokásaimba, a babonáimba, hogy ne vigyenek el a gondolataim. Amikor elindulunk a társakkal a helyszínre, az már a nap legegyszerűbb része.

Ezért is jó a csapatsport, mert energiát kaphatok a többiektől, és én is adhatok nekik. Az is feltölt, amikor látom, hogy célba ér valakinél az üzenetem.

– És nyilván kicsi az esélye, hogy mindenki bal lábbal kel fel…

– Sydney-ben az időjárás szeptember végén megy át a télből a tavaszba, hosszúak még az éjszakák, sötétek és hidegek. Két csoportmeccset is reggel kilenckor tartottak, kora reggel ott ácsorogtunk már a buszmegállóban, amikor megláttunk egy rg-s kislányt, karikával a vállán, ahogy egyedül, frissen és magabiztosan megy versenyezni. Az ilyen élményből is lehet erőt meríteni.

– 1997-ben új korszak kezdődött a vízilabda-válogatott életében, évtizedek után egyszer csak elkezdett világversenyeket nyerni. Hogyan lesznek egyszer csak a vesztesekből győztesek?

– Kell hozzá a dolgok szerencsés együttállása. Talán olyan ez, mint amikor egy vesszőt máshová tesz valaki a mondatban, és megváltozik a tartalom. De kellettek az új játékosok is, többek között az ő sztorijuk ez a sikertörténet. A fiatalabbakkal egy verhetetlen társaság érkezett közénk, bár beleszaladhattak volna egy pofonba. Ám velük nagyon gyorsan megéreztük egymást, amit rögtön az eredmények is alátámasztottak.

– Addig a világversenyek döntőiben ön sem védett jól emlékeim szerint. A 23 éve rendezett sevillai Európa-bajnokságon azonban új korszak kezdődött a kapuban is…

– Nem tudom az okát, de valami nagyon összeállt bennem is. Már három éve én számítottam az első számú kapusnak, de ha jól is védtem egy világversenyen, az nem a döntő vagy az éremcsata volt. Ilyennek számított az 1995-ös Eb döntője vagy az atlantai olimpia bronzmeccse is. Aztán valami átfordult, alighanem az lett az én csapatom, amely ekkor összejött, így ki tudtam teljesedni. Ilyennek számított néhány éven belül az akkori Fradi is, amellyel 2000-ben bajnokok lettünk. Nagy egymásra találások jellemezték a klubot és a válogatottat.

– A nemzet aranyaiban az egyik nagy riválistól halljuk, a nagy tornák döntőit meg kell tanulni megnyerni.

– Így igaz, ez is hozzá tartozik ahhoz, hogy aranyérmet szerezzünk. Ami engem illet, meg kellett lennie a kellő önbizalmamnak, amit az adott világversenyen szereztem meg. Egyre gyűjtöttem viszont a tapasztalatokat, 1999-ben, amikor megvédtük az Eb-címünket, jó évem volt, aztán 2000-ben is az lett, de az, hogy Sydney-ben, az olimpián jól védek, még nem jelentette azt, hogy a következő Európa-bajnokságon is így megy majd.

– Eltelt több mint két évtized, más lett már a játék és a kapusok dolga?

– A vízilabda változott meg, nagyobb sebesség, több erő jellemzi. Akkor csapatonként két-két jó lövőt lehetett látni, most legfeljebb két-két olyan mezőnyjátékost találni, aki nem lő jól. Most is a kapus az egyik, ha nem a legfontosabb poszt, de a bekkek szerepe felértékelődött. Akkoriban azért küldték be őket a vízbe, hogy őket állítsák ki háromszor, és ne kapjon a csapat akciógólt. Most a bekk pozicionálja a védekezést, köré épül. 

– Milyen érzések járták át, amikor a filmvásznon viszont látta akkori önmagukat?

– Beszippantottak a jelenetek, észre sem vettem, hogy eltelt közben két és fél óra. A gondolatai, a jelenetei egy mesés időutazást jelentettek.

Kiemelt kép: A nemzet aranyai Facebook