„Úgy megyünk neki a középiskolának, hogy nincs általános iskolai képzés. Mintha bukott diákokat vennénk fel a gimnáziumokba” – interjú Révész Attilával
Szokásos őszinteségével válaszolt kérdéseinkre Révész Attila, a Kisvárda sportigazgatója. A klubvezető roppant kritikus a fiatalszabállyal szemben, mert az szerinte versenyegyenlőtlenséget szül, bírálja a honi kiválasztást, és sajnálja, hogy nem bánunk megfelelően a 6-12 éves korosztállyal, amelyiket a legfontosabb volna megfelelően képezni, ugyanakkor örül, hogy vége a vándorlásnak, és a klubja hazatérhet a Várkerti Stadionba. De nem csak a Kisvárda tér vissza, ő maga is, mintegy újra nagyobb szakmai kontrollt gyakorolva a csapat felett.
– Új időszámítás kezdődik Kisvárdán azzal, hogy a csapat visszatér a Várkerti Stadionba? Vagy kérdezhetem úgy is, a Várdának most kezdődik csak a bajnokság?
– Ez így azért nem igaz, mert jó ideje elkezdődött, és jócskán hátrányba is kerültünk. Ugyanakkor tény, pusztán a gondolattól, hogy otthon játszhat a csapat, más a játékosok hangulata. A motivációs szint az elmúlt hetekben érezhetően csökkent, a hazatérésnek hála kezd emelkedni. Nem véletlenül találták ki úgy a menetrendet, hogy egy otthon, egy idegenben, csupa idegenbeli szerepléssel kevésbé lobog a tűz. Mondok egy példát: Debrecenben a második félidő elején egyenlítünk, jól is nézünk ki, ha otthon lennénk, lehetne fordítani, de az ilyenkor szükséges pluszt a Debrecen kapja meg a közönségtől, és a hajrában eldönti a meccset. Említhetném amúgy az újpesti fellépésünket is, ott is egyenlítettünk, de a hazai publikum az Újpestet hajtotta bele az újabb gólba. És ugye egész máshogy mész neki a következő meccsnek, ha győztél, illetve ha veszítettél.
Elég nagy immár a hátrány, ami miatt kényszerpályára kerültünk, mondhatni győzelmi kényszerbe, ezért aztán rizikósabb játékkal kell előrukkolnunk.
– Attól függetlenül, hogy piszok nehéz lehet kilenc meccset idegenben lejátszani, már csak a maximalizmusát ismerve is mondhatjuk, hogy a négy pontnál illett volna azért többet összekaparni?
– Ez teljesen egyértelmű. Az eredménytelenséget nem lehet csak az idegenbeli mérkőzésekre kenni. Sok összetevője van annak, miért nincs több pontunk. Az elmúlt egy évben nem voltam valami aktív szakmai téren, inkább az ügyvezetői teendőket láttam el, semmint a sportigazgatóit, az edzők olyan önállóságot kaptak, mint addig soha. Egyfelől persze ezért ők az edzők, másrészt viszont azt látom, mégiscsak kell föléjük egyfajta kontroll, nekem legalábbis ezt üzente az elmúlt egy év. Át kell csoportosítanom a feladataimat, és újra nagyobb kontrollt gyakorolni.
– Visszaül tehát a sportigazgatói székbe?
– Annyira már nem tudok, mint az első öt évben, mert a klubot kell vezetnem, de muszáj változtatni. Azt is tudtam, az átállásunkkal az új koncepcióra az első két év kritikus lesz, hogy a zömében magyar játékosok átigazolásával sok szempontból megváltozik a keret összetétele, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy az az állandóság, amit képviselt eddig a Kisvárda, az eddig bevált építkezés azzal, hogy kötelezően fiatalokat kell betenni a csapatba, megszűnt.
– Egyetlen 2003-as születésű futballista szerepeltetése ekkora problémát okoz?
– Egy a kezdőcsapatban, de a keretben legalább kettő-három kell ahhoz, hogy legalább egy fiatal mindig a pályán tudjon lenni. Nem is ezzel van a legnagyobb baj, hanem a szabályból, vagy ösztönzési formából fakadó versenyegyenlőtlenséggel. Mert ez a szabály azt szül. Nézzük meg, melyek azok a csapatok, amelyek eddig hozták a fiatalpontokat: az MTK, a ZTE, a Mezőkövesd, a Debrecen és a Kisvárda. Hármójuk szereplésén meg is látszik, ám a debreceniek Üllői úti pontszerzése is árulkodó: a szünetben hátrányban levitték a két fiatal játékosukat, tapasztaltabbak szálltak be a helyükre, egyenlítettek. Vagy említhetném a Mezőkövesd legutóbbi meccsén az első félidő derekán lecserélt fiatal példáját, de a miénket is, hiszen mi is az eredeti terveknek megfelelően cseréltük le a 2004-es születésű játékosunkat a Fradi elleni meccs szünetében. A kötelező perceket „gyártják” a fiatalok, de abba senki sem gondol bele, hogy ez miként hat a fejlődésükre, a további pályafutásukra. A magyar fiatalok elsősorban fizikálisan nincsenek felkészülve az NB I-es futballra, ennek a hatását pedig a teljes keret megérzi. Nem akarom én már az MLSZ-t bántani, vészmadárkodni sem szeretnék, annak viszont örülök, hogy más is kimondta azt, amit én szoktam, még ha másik sportágban is. A női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya, Golovin Vologyimir mondta a minap, a legnagyobb szakmai hiba beerőltetni a csapatokba az éretlen fiatalokat, mert csak kárt okozunk vele. Nyilvánvaló, hogy aki a szövetségben ezt a szabályt kitalálta, soha nem vezetett csapatot. Az elmúlt szezonban még csak a Ferencváros és a Fehérvár nem élt a fiatal játékosok szerepeltetésével, idén az Újpest és a Diósgyőr is csatlakozott, az ugye már négy klub. Akinek viszont nagyon kell a pénz, az kénytelen eszerint összerakni a csapatát, ezzel azonban sérül a versenyegyenlőség. Nem ugyanaz, ha Czékus Ádám játszik elöl, vagy ha Varga Barnabás. Felcsúton nálunk a kapuban állt 2003-as születésű játékos, de ha a Puskásban védene fiatal, ott is lenne hiba. Ha valóban kötelező lenne mindenkinek legalább egy fiatalt szerepeltetni, úgy fair lenne a küzdelem. Mindegy, nem akarok én ebben az ügyben a zászlóvivő lenni, úgyhogy hátraléptem, és nem ágálok, csak ha kérdeznek. Ha az ETO feljut, amelyik láthatóan nem él a fiatalszabály adta lehetőséggel, azt látjuk majd, hogy lesz hat csapat az élvonalban, amelyik pénzügyileg erős, és az a hat lesz elöl, a másik hat meg küzdhet a bennmaradásért. És ez nagyon nagy kárt okoz, amit nehéz lesz helyrerakni.
De ha eleve az a cél, hogy a kisebb költségvetésű klubokat kiszorítsuk az NB I-ből, akkor rendben van, csak szóljanak nekünk róla.
– Csalódott…
– Ez kétségtelenül elvette a kedvem. Az is lehet persze, ha mindvégig maradok a csapat mellett, ugyanilyenek az eredmények. Ugyanakkor tény, ha három még éretlen játékost igyekszel beépíteni, megtörik az addigi csapatépítési folyamat.
– No de azt látjuk, hogy kint, ráadásul nagy bajnokságokban, számos tizenéves futballozik. Topligákban. Ott lehet? Nálunk meg, az alacsonyabb nívójú NB I-ben nem?
– De egészen más a fizikai érés arrafelé. Franciaországban az egykori gyarmatokról érkező, vagy már Franciaországban született labdarúgóknak egészen más az anatómiájuk, sokkal akceleráltabbak. Jól megfigyelhető volt ez az idei U17-es Eb-döntőben a Németország–Franciaország mérkőzésen is. Ezért is játszhatnak olyan fiatalon a felnőttek közt. De figyelem a környező országok adatait, mert nekünk velük érdemes versenyezni: a válogatott szünetet megelőző hétvégén Szlovákiában kettő 2003-as születésű labdarúgó kezdett a bajnokságban, Ausztriában három. Néhány percre bedobnak még fiatalokat, de az más.
– Az év elején nyilatkozta honlapunknak, a Kisvárda három év alatt 7-800 millió forint hasznot termelt. Így is akkora szükség van a fiatalszabály betartásával megkereshető pénzre? Vagy éppen attól nyereséges a klub?
– Nagyon is kell hozzá, hogyne. A szerencsejátékból származó, illetve a tévés bevételek ugyancsak fontosak, az mondjuk érdekes, hogy nálunk a szövetség kapja meg a pénzt, és osztja szét aztán a klubok közt, külföldön ez sehol sincs így, mert ott közvetlenül a kubok kapják a pénzeket, és ők is értékesítik a jogokat.
– Nem csak fiatal–tapasztalt, hanem magyar–külföldi vonatkozású vita is létezik a honi futballban. Kérdés, lehet-e saját játékosokkal klubszinten nemzetközileg eredményesnek lenni. A horvát példa azt mutatja, igen, még ha ott is kiemelkedik a Dinamo, de olykor bejut a második-harmadik számú európai csoportkörbe a Rijeka, nem intézhető el egy kézlegyintéssel a Hajduk. És mindhárom klubban jókora többségben vannak a horvát futballisták. A horvát példa üdvözítőbbnek tűnik, mint a honi.
– A horvát példa követhetetlen, mert kulturálisan más a két ország. És azért azt látjuk, nekik sincs már annyi klasszisuk, mint korábban. A gazdasági erő megvan a horvátoknál is, de nekünk nem másolni kéne azt az utat, hanem meglelni a sajátunkat. Mi is arra törekszünk Kisvárdán. Van például két kisvárdai nevelésünk, mégsem erről kell beszélnünk, hanem hogy miért vagyunk eredménytelenek. De Horvátországban sem a bajnokság nívója a legfontosabb mérőszám, hanem a válogatott, és hogy mennyi a jó légiós. Ami viszont a válogatottat illeti, az elég jól teljesít nálunk, mondhatni erőn felül.
– A válogatott tényleg ragyogó teljesítményt nyújt az elmúlt néhány évben, de a kezdőcsapatban a tíz mezőnyjátékosból minimum öt, olykor hat nem a magyar akadémiai rendszer terméke, csak ezt elfelejtjük hozzátenni a sikerekhez. És ez nem feltétlenül pozitív jövőképet jelez előre nekünk.
– A jelenlegi válogatott valóban így fest, de nem kell attól tartani, hogy nem jönnek majd ki megfelelő játékosok az akadémiákról. A folyamat mesterséges felgyorsítása azonban nem használ, sőt. Ha valaki játszik harminchárom meccset, mert a támogatott korosztály tagja, az azt követő idényben viszont jóval kevesebbet, mert már nem származik bevétel a szerepeltetéséből, az nem hat jól a fiatal labdarúgóra. Sokan éppen emiatt vesznek el, és bárhol járok külföldön, kinevetnek amiatt, hogy mi ezen szabály mentén működünk. Nagy károkat okoz, amelynek következményeit nyögni fogjuk. Ennek ellenére lesznek képzett játékosaink, de hosszú távon minden azon dől el, milyen képzést kapnak a gyerekek 6-12 éves korukban. És hogy megfelelő-e a kiválasztás. Az utóbbin rengeteg múlik. És ha már a horvátok szóba kerültek, lehet persze tőlük tanulni, a kiválasztás pont ez a terület. Abban mérföldekkel előttünk járnak. Nálunk az akadémia megkapja a tizenöt éves, eleve rosszul kiválasztott gyerekeket. Még az akadémiai kor előtt kellene nagyon odafigyelni, az MLSZ felelőssége lenne a kis korosztályokat megfelelően kezelni, ebben van is előrelépés, de még mindig gyerekcipőben járunk. Ha változik a kiválasztás hat-tizenkét éves korban, az akadémiák is fejlődni fognak. Azt is látjuk, sokan kimennek külföldre tizenéves korukban, aztán hazajönnek, és itthon sem tudnak játszani a felnőttben. Mert ne gondoljuk azt, aki kint az utánpótlásban focizott, hazatérve egyből alkalmas a felnőtt szintre. Nem feltétlenül az, mert az NB I már korántsem olyan gyenge. Fontos a menedzser és a szülők szerepe, akik elhitetik a gyerekkel, azzal, hogy kint töltötte az utánpótlás éveit, jár neki az élvonalbeli szereplés. Dárdai Palihoz kivittünk egyébként Berlinbe egy tizennyolc fős csapatot tíz játékossal, plusz a különböző területek szakembereivel, egy hétig a berliniek trénerei edzették a mieinket. Kiderült számunkra is, ami az edzések felépítését, az edzők ismeretanyagát illeti, nem vagyunk tőlük elmaradva, a különbség a kiválasztásból fakad.
– Ettől még marad a kérdés: minek öntjük bele a milliárdokat az akadémiákba, ha aztán nem játszatjuk az ott nevelkedőket?
– De játszanak, csak nem feltétlenül az első osztályban. Az NB II-t az akadémiákról kikerülők alkotják. Nem úgy működik az akadémiai rendszer, hogy négy év alatt kijön tizenkét csapatnyi futballista. Ezt Angliában vagy Spanyolországban sem kérik számon az akadémiákon. Nekünk az ország méreteiből fakadóan van egy elég nagy hendikepünk. A Hertha ötmilliós bázisból válogat, a Dortmund hatmillióból. A horvátok a volt jugoszláv tagállamokból is szemezgethetnek, nálunk nem kapsz támogatást, ha külföldi fiatalod van. Remélem, eljön majd az idő, amikor a szakmaiság jellemzi az irányító testületet.
– Mit tenne ön, ha döntési helyzetben lenne?
– Külföldön az akadémiáknak kétévente kell egy játékost adniuk az első csapatnak. Ezt mi is teljesíteni tudjuk. Csak nálunk azt hiszik, csupa Szoboszlai jön majd ki a rendszerből. Hát nem. És ha az akadémisták nyolcvan százaléka nem is kap profi szerződést, megmarad benne a sport szeretete, tudja, fontos az egészséges életmód, ez legalább annyira lényeges szempont. Németországban nem kap felmentést a testnevelés óra alól a sportoló gyerek, nálunk igen. Ez társadalmi probléma.
Szóval ne várjunk el irreális dolgokat, és beszéljünk őszintén a gondokról. Amíg nincs megoldva a hat-tizenkét éves korosztály, nem beszélhetünk sikeres akadémiai rendszerről. Úgy megyünk neki a középiskolának, hogy nincs általános iskolai képzés. Mintha bukott diákokat vennénk fel a gimnáziumokba. Nem ott kellene megtanítani az ABC-t. De azt várjuk, legyenek belőlük professzorok…
– Visszakanyarodva a klubjához. „Ma harminc százalék szól a szakmai tudásról, és egyes felmérések szerint hetven százalék a szociális képességekről”, mondta honlapunknak majd’ egy éve arról, mi a fontos egy edzőben. Ezért esett Mátyus Jánosra a választása? Mert azt gondolja, tud bánni a játékosokkal, képes hatni rájuk, motiválni őket?
– A Kisvárdának van egy felismerhető játékmodora: gyors átmenetek, agresszív, lendületes futball. Ezek a mi stílusjegyeink. Ebbe tartozott bele a felállási forma, hogy négy védővel játszunk. Azzal, hogy a szigorú kontrollt elengedtem, hagytam a játékrendszerbeli változtatást is, hogy háromvédős szisztéma legyen. Török Laci, Milos Kruscsics és Mátyus Jani is alkalmazhatta. Csakhogy a futballistáinkat nem erre a játékrendszerre választottuk ki, nem is igazán sikerült ezzel eredményesnek lenni. Kértem hát az edzőktől, alkalmazzuk ismét a kisvárdai stílusjegyeket. De ez csak a szakmai vetület, fontosabb, hogy mentálisan jól felkészített futballistáid legyenek, hogy ezáltal a tudásuk legjavát legyenek képesek nyújtani. Az elmúlt három meccsen a vereségek ellenére azt láttam, kihozzák magukból a maximumot, ami Jani érdeme.
– A Mezőkövesd ellen viszont kötelező lenne nyerni. Azután elutaznak Paksra, majd zsinórban kilenc hazai bajnokit vívnak. Kitűzött célt a soron következő tizenegy meccsre?
– Nem szabad ennyire előre gondolkodni. Sokan hangoztatják, meccsről meccsre érdemes haladni, én is ennek vagyok a híve. Az persze tény, ebben a sorozatban, a hazai meccseken kell gyűjtögetni a pontokat, de nem csak emiatt fogjuk remélhetően, hanem mert időközben azért mindenkinek megtaláltuk a helyét a csapatban. Jani is megismerte a srácokat, tudja, mi az erősségünk, mindez reményt nyújt az előttünk álló feladatokra.
A képek forrása: kisvardafc.hu
Szerző
