Újabb szegedi bajnoki cím, korszakváltás férfi kézilabdában?

Mindenekelőtt rögzítsük a tényeket: a Pick Szeged 30–29-re nyerte meg a bajnoki döntő második találkozóját, és mivel az első meccs Szegeden 29–28-as veszprémi győzelemmel zárult, több idegenben lőtt góljának köszönhetően Juan Carlos Pastor együttese szerezte meg a bajnoki címet. Ezzel az elmúlt négy bajnoki kiírásból hármat a Kékek húztak be, ami tekintve, hogy az ezt megelőző évtizedekben összesen két bajnoki aranyat gyűjtöttek, mindenképpen jelzi a szegedi klub hazai szintlépését (még ha ezzel párhuzamosan az európai színtéren ez nem is történt meg), a veszprémi szurkolók pedig minden bizonnyal nehezen fogadják el, hogy a legfőbb rivális egymás után másodszor ünnepelt a Veszprém Arénában. Mondhatjuk tehát, hogy őrségváltás történt a magyar férfi kézilabdában? Bizonyos szinten igen, a szó legteljesebb értelmében azonban nem. A miértekről lesz még szó később, előbb azonban lássuk a bajnoki döntő két találkozóját, illetve a közvetlen előzményeket.

„Igazságos-e az a bajnoki szisztéma, ahol az egyik csapat mindössze egy találkozót bukik el a fő riválissal szemben, de mégis csak ezüstérmet szerez?” – hangzik a kérdés veszprémi oldalról.

Kár lenne úgy tenni, mintha csupán a szurkolói csalódottság miatt lenne ez egy jogosan vitatható szempont. A férfi bajnokság jelenlegi lebonyolítási rendszerében a két alapszakaszbeli Szeged–Veszprémnek gyakorlatilag a presztízsen kívül nincs tétje, hiszen a többi csapat hatalmas lemaradása miatt minden évben biztos, hogy ez a két együttes játssza majd a finálét. Ráadásul szélsőséges esetben az is megtörténhet, hogy a négy egymás elleni találkozóból elég egyet megnyerni; a sors fintora, hogy most épp így húzta be az idei bajnoki címet a Szeged. Jövőre egyébként változik a kiírás (de ezt jóval hamarabb eldöntötték, így kár összeesküvés-elméleteket alkotni), nem kétmeccses, hanem az egyik csapat második győzelméig tartó párharcot rendeznek majd.

(Fotó: Tumbász Hédi / Nemzeti Sport)

Eggyel több meccs lesz tehát, ami az igen sűrű versenynaptár miatt minden bizonnyal okoz majd fejtörést a csapatoknak. Azt azonban nehéz vitatni, hogy a két gárda immár évek óta tartó, teljesen kiegyenlített rivalizálása jót tesz a magyar férfi kézilabda megítélésének.

Kiélezett párharc ez a két csapat között, és ez ezen a ponton igen fontos, hiszen bár valóban a Veszprém nyerte a szombati meccs előtti két egymással szembeni bajnoki találkozót (illetve a kupa elődöntőjét is), aki látta ezeket a meccseket, az érezhette, hogy a Szeged leginkább a saját hibái miatt nem tudta behúzni egyik találkozót sem. Főként a finálé első derbijén volt ez látványos, ahol már-már a Monty Python abszurdját idézte a szegediek számolatlan kihagyott hétméterese. És bár könnyű lenne azt mondani, hogy „nem az edző hagyja ki a heteseket”, az elhibázott helyzetek a szakmailag is elbaltázott szezon következményei voltak.

A csapatnál uralkodó hangulat nyilván nem járult hozzá pozitívan a játékosok koncentrációjához, ahogy mondjuk az 5/10-zel záró Sebastian Frimmel esetén is megemlíthető, hogy ha Alexander Blonz beépítése nem maradt volna el teljesen, akkor két hiba után le lehetett volna cserélni az osztrák játékost.

Az előbb popkulturális hasonlattal éltünk, így meg kell említeni a szakadék széléről akcióhős módjára visszakapaszkadó Juan Carlos Pastort is. A Kékek tavaszi teljesítménye tényleg kiábrándító volt, és hónapok óta arról lehetett hallani, hogy a spanyol tréner teljesen „elveszítette az öltözőt”. A Flensburg elleni búcsú a Bajnokok Ligájától, illetve a Veszprém elleni sorozatos bukások nem túl sok jót vetítettek előre, ehhez képest a bajnoki finálé visszavágója a Pastor-csapatok legszebb napjait idézte. A Szeged lassan és taktikusan játszott, kíméletlenül használta ki az ellenfél védőfalának gyengeségeit (például Blaz Blagotinsek középső védekezése), miközben néhány kulcsember a régi önmagát hozta (Mikler Roland mindkét meccsen jól védett, Dean Bombac pedig egyenesen az egyik legjobb meccsét játszotta a Szegedre való visszatérése óta), ifjabb Rosta Miklós személyében pedig új vezér lépett elő.

 (Fotó: Tumbász Hédi / Nemzeti Sport)

Aki aligha játszott volna ennyit, ha nincs Bánhidi Bence minden bizonnyal téves kiállítása, melyből így furcsa módon épp a Szeged jött ki jól. A játékvezető-kérdést kár volna ismét kinyitni, hosszú évek óta minden férfi és női rangadó után arról van szó, hogy a hazai bírók nem alkalmasak egy ilyen szintű csúcsmeccs levezetésére. Talán az sem véletlen, hogy sem a BL-ben, sem a nagy világversenyeken nem találkozni magyar sípmesterekkel. Néhány évvel ezelőtt az MKSZ-nek volt egy nagyon előremutató kezdeményezése, amikor az akkori bajnoki döntő két meccsét egy svéd és egy dán bírópárosra bízták. Igaz, akkor ők sem teljesítettek sokkal jobban a hazai kollégáknál, azonban magát az elvet nem kellett volna elengedni.

A Szeged tehát kifejezetten okosan és higgadtan kézilabdázott, jól működött a kétirányítós játék is, és ezúttal a ki nem kényszerített hibák sem jelentkeztek olyan számban, mint korábban. Ezzel együtt a Veszprém semmit nem csinált rosszul, legalábbis olyan rosszul, ami mindenképp vereséget kellett, hogy eredményezzen volna. Ahogy említettük, Blagotinsek sem elöl, sem hátul nem teljesített jól, sőt Rasmus Laugén kívül ezt nagyjából mindenkiről el lehetett mondani. Ahogy az is megkérdőjelezhető, hogy az utolsó támadást annak az Omar Jahjának kellett-e befejezni (pontosabban be nem fejezni), aki nem játszott jól a meccsen, és egyébként sem az egyenletesség a legnagyobb erénye. Illetve persze megengedhetetlen, hogy az utolsó 15 másodpercben annyira üresen maradjon valaki a hatos vonalon, amennyire Rosta Miklós, aki teljesen tisztán lőhette be a győztes gólt.

(Fotó: Penovác Károly / Veszprém Megyei Napló)

Kár lenne azonban egy rosszul lejátszott utolsó perc (vagy egy közepesen lejátszott döntő miatt) legyinteni a Veszprém idei szezonjára. Ismerjük a két csapat rivalizálását, biztosan nagy tüske a Szeged elleni bukás, ám még így is bőven várakozáson felüli, ahogy Momir Ilicsék átvették ezt a csapatot. Most hétvégén pedig jön BL final four, egy esetleges siker után pedig aligha emlékeznének erre, az Építők szempontjából rémületes bajnoki hajrára.

Végül térjünk vissza a korábban felvetett, korszakváltást feszegető kérdésre. Bizonyos szempontból aligha lehet vitatni ezt: míg korábban teljesen egyértelmű volt a két csapat közötti hierarchia, a Tisza-parti gárda szökőévente tudott egy-egy meglepetést okozni, addig mára ez a különbség gyakorlatilag megszűnt, egyetlen hazai sorozatban sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ki az esélyes. Ebben a szegediek kétségtelen fejlődése mellett a veszprémi vezetés sorozatos rossz döntései is szerepet játszanak. Carlos Ortega 2015-ös kirúgása óta öt szakember ült hosszabb-rövidebb ideig a veszprémi padon (igaz, Gulyás István csak beugró volt). Momir Iliccsel ez a fajta kapkodás talán véget ér majd, és a kereteket tekintve még mindig a piros mezes együttes tűnik erősebbnek. A vészharangot kongatni tehát nem kell, pláne úgy, hogy Szegeden pedig mintha épp a bátor váltások hiányoznának.

Kiemelt kép: Pick Szeged