Vajon magára talál borzalmas előző szezonja után Marcus Rashford?

Bármennyire is fájdalmas ezt magamnak is bevallani, tévedtem. Azt gondoltam ugyanis, Marcus Rashfordot 26 éves korára a világklasszisok egyikeként jegyezhetjük, aki nem csak a klubjában – Manchester United? Real Madrid? FC Barcelona? –, de a válogatottban is kulcsember, aki meccseket dönt el, nagy meccseket, trófeákhoz segítve csapatát.

Sajnos azonban Rashford nem világklasszis. A világklasszis egyik legfőbb ismérve ugyanis, hogy konzisztensen a legmagasabb színvonalon futballozik, évről évre képes ugyanazt a nívót hozni. A Manchester United támadója meg épp ezt nem tudja. S bizony azt a csatárt, aki az egyik évben remek futballt nyújtva szerez 17 bajnoki gólt, aztán csak 11-et, majd négyet, majd újra magára találva megint 17 góllal jelentkezik, de azután újra csak héttel – s amikor tíz alatt marad a termés, bántóan sokszor dadog a lábainál a labda, el-eltűnik a mezőnyben, többször választ rossz megoldást –, nem nevezhetjük világklasszisnak.

Az előző szezon kezdete óta mutatott játék alapján még csak átlag feletti futballistának sem gondolhatnánk, miközben naná, hogy az. Extraklasszis? Fáj kimondani, de nem.

Nyilván vannak a rapszodikus teljesítményének objektív okai: hogy egy olyan Manchester Unitedben kellene kulcsjátékosnak, nyerőembernek, vezérnek lennie, amelyik éveken át nem bírt egy koherens klubmodellt felépíteni, kompetens szakmai vezetőt kinevezni, ezért aztán az edzőket is egyre-másra cserélgette, a játékosokat meg mondhatni random igazolta. Ugyanez a Rashford a Manchester Cityben játszva – ahol roppant tudatos a szakmai munka, lassan egy évtizede ugyanaz a tréner dirigál, minden szisztematikusan felépített – nyilvánvalóan sokkal jobban teljesít, csak hát az Old Traffordon kellene neki.

Ebben a ziláltabb környezetben egyértelműen nehezebb sziporkázni, pláne neki, akin nem nagyon érezni, hogy meglenne benne a rendíthetetlen, amolyan ronaldói önbizalom ahhoz, hogy a kaotikus állapotok közepette is a legjobbját nyújtsa. Hogy ne érdekelje, mi zajlik körülötte, hogy képes legyen függetleníteni magát a külső zajoktól, a záporozó kritikáktól, a változó edzői igényektől. Ez a fajta kérlelhetetlen magabiztosság mintha hiányozna belőle. Noha a Bajnok vagy című könyvével épp ezt igyekszik a gyerekekbe plántálni; hogy higgyék el, lehet belőlük bármi.

(Forrás: ESPN)

Bárcsak neki is sikerült volna elhitetnie magával, hogy a világ egyik legjobbja lehet… Mert a képességei alapján annak kéne lennie. De lesz-e legalább a United egyik legjobbja?

„Az első szezonomban ugyanazt a jó vibe-ot éreztem rajta, amit most is – bizakodott csatára kapcsán Erik ten Hag a hétközi, Barnsley elleni 7–0-s ligakupa-mérkőzés után, amelyen Rashford duplázott, néhány nappal azt követően, hogy a Southampton ellen március után először betalált klubcsapata mezében. – Ha ilyennek látom Marcust, megnyugszom, mert tudom, rugdosni fogja a gólokat. Az előző szezon mindenkinek nehéz volt, mégis hazavihettünk egy trófeát.” Játékosa önbizalmára is rákérdeztek aztán a hollandnál.

„Sok múlik azon, de nem minden. Rashford nagy játékos, sok gólt szerzett már a United mezében, a klub örökranglistáján is előkelő helyen áll, de ugye örök igazság, hogy annyira vagy jó, amennyire azt az utolsó meccseden mutattad. Mindig bizonyítani kell.”

Ezt nem sikerül neki, pedig Ten Hag első szezonjában valamennyi sorozatot figyelembe véve 30 gólt termelt (abból volt 17 az említett bajnoki találat), a másodikban viszont csak nyolcat. Ruud van Nistelrooy, aki a Unitedben 150 gólt hintett 219 fellépésen, egyebek mellett a csatárok trenírozásáért felel Manchesterben, Ten Hag egy nyári nyilatkozatában azonban elejtette, Rashfordnak magából kell elsősorban erőt merítenie: „Persze, Ruud azért is van velünk, hogy a támadók felkészítését segítse, de sokkal több ő annál. Rashfordnak elsősorban saját magában kell bíznia. Bebizonyította már, hogy tud gólokat rúgni, viszonylag fiatalon elég soknál jár. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy képes lesz ugyanolyan termékeny lenni, mint néhány éve.”

Hogy idén valóban magára talál-e, néhány héten belül kiderül. Az első három bajnokin nem ünnepelhetett, ahogy a Manchester City elleni Community Shielden sem, hanem Southamptonban megtört a jég, március után (!) ismét feliratkozhatott a gólszerzők közé. Okosan, a hosszú sarokba eltekerve a labdát. Bizonyára hatalmas kő esett le a szívéről, borzalmasan hosszú góltalanságot tört meg ezzel, és valamelyest talán a morgolódókat is elhallgattatta, akikből kezdett egyre több lenni. Frusztrációjukban bántják a drukkerek, mert hát ők is sokkal többet láttak bele, azt szeretnék, ha mindig annak a Rashfordnak tapsolhatnának, aki 30 góllal jelentkezik évente, aki duzzad az önbizalomtól, akitől rettegnek az ellenfelek. Csak hát ahogy a gyenguska szezon, Gareth Southgate döntése, amelynek értelmében kimaradt az angol Eb-keretből, sem építette az önbizalmát.

„Marcusszal kapcsolatban azt tudom csak mondani, hogy a posztján több olyan futballista is szerepel, aki sokkal jobb szezont futott” – indokolt a ma már csak volt szövetségi kapitány. Elnézve az Eb-n az angol válogatott bal oldali játékát – már ha lett volna olyan… –, még talán a formán kívüli Rashford is elfért volna, no de pusztán a szezonbeli produkciók alapján igaza volt Southgate-nek.

Talán a legárulkodóbban érzékelteti Rashford vesszőfutását, hogy ami sokáig elképzelhetetlennek tetszett, vagyis hogy egy nap a United eladja kirakatemberét, az az elmúlt nyáron lehetőségként legalábbis felvetődött. Aztán persze maradt.

(Forrás: Sky News)

De pontosan mitől lehetett az előző idény, és az idei első három bajnoki oly pocsék? A vélt megfejtések egyike az új szerződés. Rashford tavaly nyáron hosszabbított, az új megállapodás heti 325 ezer fontos (150 millió forintos) fizetést garantál a 26 éves futballistának. Vajon tudat alatt kényelmessé teszik az embert a zsebben lévő milliárdok? Láttunk már rá példát, ahogy persze arra is, hogy a csillagászati összegű szerződés dacára tovább remekel egy klasszis. Cristiano Ronaldo és Lionel Messi sem keresett keveset, mégis hosszú éveken át ontották a gólokat, és hétről hétre elkápráztatták a nagyérdeműt. Karakter kérdése. A korábbi manchesteri futballigazgató, John Murtough akkor mindenesetre bizakodóan megjegyezte: „Erik ten Hag és stábja a tökéletes környezetet kínálja ahhoz, hogy Marcus tovább fejlődve a világ egyik legjobb támadójátékosává váljon.” Hát, a jóslat egyelőre nem vált be.

Persze ezt a fajta nyomást, hogy a legjobbnak kell lenned, tudni kell elviselni, és sokaknak nem sikerül. Meglehet, Rashford is inkább azt szereti, ha csak szimplán csapatjátékos lehet, nem pedig az az egy, akitől mindenki a meccset eldöntő megmozdulásokat várja. Nem mindenki birkózik meg olyan könnyen az effajta teherrel. Rio Ferdinand találta azt mondani a viszontagságos előző szezonban:

„Egy ideje már figyelem a testbeszédét, és nem úgy tűnik, mint aki szereti, amit csinál. Ez azért aggodalomra adhat okot. A testbeszéde jó ideje arról árulkodik, hogy stresszes, és hogy nincs kibékülve a helyzetével. A klub helyében én erről kérdezgetném.”

Meglehet, a feszültséget levezetendő sem akarta lemondani éjszakába nyúló születésnapi partiját az egyik felkapott manchesteri szórakozóhelyen tavaly októberben. Mert nem lenne azzal semmi baj, hogy megünnepli a születésnapját, miért ne ünnepelné, pechjére azonban az előre leszervezett buli egybeesett a Citytől elszenvedett derbi zakó (0–3) napjával… Így meg azért más aspektusba került. Ten Hag elfogadhatatlannak nevezte, hogy a sima vereség után bulizik, Rashford bocsánatot is kért.

De abból sem jött ki jól, amikor januárban szabadnapján Belfastba utazott egy jó barátja születésnapjára, majd beteget jelentve nem jelent meg aztán a United edzésén. Az ilyesmi Ten Hagnál kiveri a biztosítékot, ahogyan persze a szurkolóknál is. És mert a teljesítmény jottányit sem javult, a média és a drukkerek bíráló megjegyzései egyre csak szaporodtak. Elvégre a pályán kívüli zűröket csak fokozta a pályán belüli gyengélkedés – Rashford nehezen viselve a kritikacunamit a The Players’ Tribune-on öntötte ki a szívét. Nehezményezte, hogy a sajtó annyit foglalkozik a bérével, az ékszereivel, az autójával, a tetoválásaival, a testbeszédével, hogy nem egyenlő a mérce, és nem ugyanabban a bánásmódban részesül, mint mások.

Pedig neki kéne a legjobban tudnia, senkit nem érdekelne semmilyen külsőség, ha az Old Traffordon az a Marcus Rashford futballozna, akit a szurkolók látni szeretnének, aki a képességei alapján a Premier League egyik legjobbja lehetne. Márpedig ez a legfájdalmasabb, és ezért megy át sokszor az imádat haragba: hogy van itt egy játékos, akinek minden adottsága meglenne ahhoz, hogy a legjobb legyen, mégsem az. Legfeljebb csak minden második-harmadik évben. Pedig egyedül rajta múlik, valaha a világ legkiválóbbjai közé emelkedik-e. Odavaló lenne.

Kiemelt fotó: The Independent