Valóban a Manchester United a hosszabbításos győzelmek specialistája? (mítoszrombolás?)

A Manchester United február elsején egészen őrült mérkőzést nyert meg a Wolverhampton otthonában. A „vörös ördögök” 2–0-ra is vezettek, végül azonban Kobbie Mainoo 97. percben szerzett találata kellett a 4–3-as sikerhez. A különböző sportportálok közösségi média felületeit elöntötték az olyan posztok, amelyek a manchesteri csapat generációkon átívelő örökségének tulajdonították a sikert. Mert ahogy a Real Madridnak a kupák elnyerésének képessége, a Barcelonának pedig a szemre is tetszetős játék van a klubmítoszában (amelyekre persze szintén rá lehet kérdezni), úgy a Unitednek a végjátékok remek menedzselése. Ez vonult be Fergie Time-ként a köztudatba. Most a célunk az, hogy adatokat citálva alaposan megvizsgáljuk a jelenséget, és látni fogjuk azt hogy a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt a futballfolklór megőrizte.

A kifejezés eredete, népszerűségének okai

Minden az első Premier League-szezonban, azaz az 1992-93-as idényben kezdődött. A Manchester United 1–1-es döntetlenre állt a Sheffield Wednesday ellen, a játékvezető hétperces hosszabbítást jelzett. Steve Bruce végül a 96. percben megszerezte a mindent eldöntő találatot, amivel egy olyan mérkőzést nyertek meg a „vörös ördögök”, amely a bajnoki cím szempontjából is kulcsfontosságú volt.

A Fergie Time kifejezés szépen lassan elkezdett terjedni, aminek az elsődleges oka feltétlenül az volt, hogy a Manchester United nagyon sikeres volt ebben az időszakban, ráadásul ezek a sikerek gyakran kötődtek emlékezetes fordításokhoz. 

A legkatartikusabb minden bizonnyal a bevezetőben is említett 1999-es Bajnokok Ligája-döntő volt, amelyen Teddy Sheringham és Ole Gunnar Solskjaer villant az utolsó percekben, ám a United nyert így rangadót a nagy riválisok közül a Manchester City, a Liverpool és az Aston Villa ellen egyaránt.

A csapat sikeres időszaka természetesen a maga kritikusait is kitermelte. Elkezdett terjedni az elmélet, hogy a Ferguson-mágia bizony a játékvezetőkre is hatással van. A rivális szurkolók és a sajtó egy része is kész tényként kezelte, hogy a bírók minden lehetőséget szerettek volna megadni a Fergie Time újbóli érvényesülésére, épp ezért több hosszabbítással jutalmazták a Manchester United csapatát, ha hátrányban voltak.

A BBC egyszer egy játékvezetőt kérdezett a Fergie Time létezésről. Graham Poll, aki egyébként több világversenyen képviselte az angol színeket, a következőket mondta:

„Alapvetően könnyű lenne azt mondani, hogy ez csak egy koholmány, amit a rivális szurkolók alkottak meg, akik féltékenyek voltak a Manchester United sikereire. De ha egy kicsit mélyebben belegondolunk és megvizsgáljuk ennek a pszichológiai aspektusait, egészen biztosan hatással van valamilyen szinten a játékvezetőre az, ha egy nagy stadionban sok tízezer ember helyez rá nyomást.”

Fergie Time a számok nyelvén

Poll nyilatkozatából már az is látszik, hogy idővel a Fergie Time általánosabb értelemben is népszerűvé vált, a nagycsapatok favorizálásának egyik szimbóluma lett. Erre is hozunk majd számadatokat, ám először nézzük meg, hogy a Manchester United esetében mennyire igazolható a mítosz. A „vörös ördögök” 1992-től (azaz a Premier League kezdetétől) 2013-ig 81 gólt szereztek a 90. perc után, ez az összgóltermésük 4,98%-a. Más csapatoknál nehezen érhető el ilyen statisztika, de érdemes összevetni ezt az adatot a 2013 és 2019 közötti időszakkal, amely során a United a góljainak 6,67 %-át (24 találatot) szerezte a mérkőzések legvégén (persze azt is hozzá kell tenni, hogy az összevetés torzít, hiszen kisebb mintáról beszélünk).

Ha az utolsó percekben szerzett győztes gólokat vizsgáljuk, a helyzet jóval egyértelműbb. Négy olyan csapat is van, amely a Manchester Unitednél több végjátékban elért győzelmet abszolvált a Premier League-ben: a rekordot a Liverpool tartja 44 ilyen sikerrel, az Arsenal és a Tottenham pedig 32-gyel következik, és előzi meg a 30 győzelemmel álló „vörös ördögöket”. Ha csak a Ferguson-érát nézzük, a Manchester United 16 utolsó perces győzelmet aratott, míg például a Liverpool már ekkor is 19-nél járt.

Ám ahogy említettük, a Fergie Time használatát idővel kiterjesztették az elemzők, azt is elkezdték vizsgálni, hogy vajon a jelenség érzékelhető-e más nagy csapatoknál, azaz a játékvezetők többet hosszabbítanak-e a legnagyobb csapatok találkozóin, ezzel is teret adva a nagy fordításoknak. Robert és David Butler egy egész tanulmányt szentelt a témának Fergie Time and the Allocation of Additional Time: Evidence from the English Premier League 2009 to 2013 címmel.

A két szerző arra a következtetésre jutott, hogy összességében nem állapítható meg szignifikáns különbség a csapatok számára megítélt hosszabbítások között, egyedül azokban az esetekben láttak némi elmozdulást, amikor egy gyengébb csapat hazai pályán vezetett egy patinásabb egyesület ellen, ilyenkor a kiugróan nagy hosszabbítások segíthették a vendégeket. 

Ugyanakkor Butlerék felvették, hogy ennek oka könnyen lehet az időhúzás, amit viszont szinte lehetetlen statisztikai alapokon mérni.

Ítélet

A Fergie Time használata nem teljesen indokolatlan, természetes, hogy a nagy győzelmek nyomán ez a kifejezés hozzákapcsolódott a Manchester Unitedhez, ugyanakkor statisztikai adatokkal igazolható, hogy a „vörös ördögök” ezen a téren nem teljesítettek szignifikánsan jobban, mint más nagy múltú együttesek.