Valóban az angolok a futballvilág legnagyobb vesztesei? – (mítoszrombolás?)

Az angol válogatott a keretek erőssége és mélysége alapján egyértelműen az Európa-bajnokság egyik fő esélyesének tekinthető. Minden poszton topbajnokságok alapemberei alkotják Gareth Southgate kezdőjét, ráadásul a padról is valódi minőséget tud pályára küldeni a szövetségi kapitány. Southgate maga odáig merészkedett nemrég, hogy ha most sem nyerik meg a kontinensviadalt, minden bizonnyal véget ér a kapitányi ténykedése. Az elvárások tehát felfokozottak, a futballközvélemény pedig már készen is áll az élve boncolásra – de mik ennek a szélsőséges hangulatnak a történeti okai?

Hazatérésre várva

A futball hazájának igen sokan Angliát tartják, de ami még fontosabb, maguknak az angoloknak is ez az önképük: nem véletlenül lett a szigetországi szurkolói kultúra egyik emblematikus dala a Three Lions, amiben megfogalmazódik, hogy a futball végre hazatér. Ha pedig valaki egy sportág hazájának tartja magát, magától értetődő, hogy minden világversenyen jó eredményt szeretne elérni. Ehhez képest, ha szigorúan a számok mentén vesszük végig az angolok nagy tornákon való szereplését, megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben nem domináltak sem a világ-, sem az Európa-bajnokságokon.

Ha a vb-ket vizsgáljuk, Anglia először az 1950-es brazíliai tornán vett részt, majd 1966-ban sokak által ismert körülmények között, hazai pályán nyerte meg a tornát, azonban ezt leszámítva csak 1990-ben és 2018-ban jutott el a legjobb négyig, pedig az elért eredményeknél gyakran jóval többre predesztinált kerettel vágott neki a viadalnak. Főleg a 2000-es években volt ez nagyon látványos, amikor a szövetségi kapitányi mizéria és a mélyebb strukturális problémák (amelyek nyomán az egész utánpótlásrendszert is át kellett alakítani) miatt az angolok számára a negyeddöntő volt a maximum, pedig olyan klasszisok játszottak a nemzeti együttesben, mint David Beckham, John Terry, Frank Lampard, Steven Gerrard, Michael Owen vagy Wayne Rooney. Ráadásul ebbe a korszakba egy olyan emlékezetes bukások is belefértek, mint a 2006-os világbajnoki negyeddöntő a portugálok ellen, amikor Rooney-t kiállították, majd tizenegyesek után jutottak tovább Cristiano Ronaldóék.

Tény ugyanakkor, hogy az elmúlt két világbajnokság összességében jól sikerült az angol válogatottnak. 2018-ban Southgate első nagy tornáján négy közé vezette az együttest, majd 2022-ben a címvédő Franciaország ejtette ki őket egy egészen magas színvonalú, fordulatos mérkőzésen. Persze ha akarjuk, ez a két eredmény is értelmezhető kudarcként: 2018-ban az angolok hosszabbításban buktak el Horvátország ellen, 2022-ben pedig Harry Kane döntő jelentőségű tizenegyest hibázott.

Az Európa-bajnokságok eredményeit vizsgálva sokkal egyértelműbbnek tűnik az önbeteljesítő jóslat. A két legjobb angol Eb-szereplés alkalmával hazai pályán jött a dráma: 1996-ban a jelenlegi szövetségi kapitány még játékosként hibázott tizenegyest Németország ellen az elődöntőben, a 2020-as Eb fináléját pedig ugyancsak tizenegyesekkel bukta el a házigazda, úgy, hogy azok is hibáztak (Marcus Rashford, Jadon Sancho), akiket Southgate kifejezetten a tizenegyesekre cserélt be.

Az tehát biztos, hogy az angol futball alapmítoszához hozzátartozik az utolsó percekben elszenvedett vereség, az elszalasztott nagy esély. 

Ugyanakkor az angolok példáján keresztül azt is jól lehet szemléltetni, hogy ezek a mítoszok hogyan képesek örökérvényűek maradni. Az 1996-os elődöntős vereség után minden tornát megelőzően előkerült, hogy vajon képes-e átlépni a saját árnyékát az angol válogatott, s mint rögtön rámutatunk, ez hozzájárulhat ahhoz, hogy sosem sikerül.

Minek ellenség?

Ennek kapcsán rátérhetünk az angolok fóbiájának egyik fontos okára, a válogatottat övező médiára és közhangulatra. Persze, nem az újságírók hagyják ki a döntő tizenegyeseket, ugyanakkor elég a nagyobb követőbázisssal rendelkező brit orgánumokat megnézni ahhoz, hogy lássuk: rendkívül szélsőséges és toxikus a nemzeti csapatot övező hangulat, sőt olyan szintű sajtóetikai és morális határátlépésre, amiket helyenként a szigetországi sajtótól látunk, nemigen tapasztalni máshol.

Erre rátesz egy lapáttal a Premier League nyilvánosságot görbítő hatása is. Kétségtelen, hogy a világ sportszakmailag legpezsgőbb, de még inkább legtőkeerősebb ligájáról van szó, az angol futball elsődleges exportcikke tehát annyira erős, ami értelemszerűen akkor is torzítja a válogatottal kapcsolatos elvárásokat, ha épp a nemzeti csapat nincs a legjobb állapotban.

Pedig a felszínt vizsgálva is teljesen nyilvánvaló, hogy a PL-ben elképesztő nagy jelentősége van a külföldről importált tudásnak.

Az angol példán keresztül emellett a futballnyilvánosság általános szerkezete is jobban érthető: vannak tradicionális futballnemzetek, amelyeket mindig az esélyesek közé sorolunk, függetlenül attól, hogy aktuálisan milyen erősségű kerettel rendelkeznek. Ezzel minden bizonnyal érdemes lenne leszámolni, ugyanakkor az is tény, hogy nehéz, hiszen ezeket a tornákat mindig követi egy olyan jól látható számosággal rendelkező réteg, amelyik szinte csak ilyenkor lát futballmeccset.

Ítélet

Annyiban mindenképpen meg kell erősítenünk a közhelyet, hogy angol válogatott vb- és Eb-szerepléseihez hozzátartoznak a nagy bukások. Ezzel együtt mindig érdemes feltenni a kérdést, hogy érdemes-e ezeket a mítoszokat újra és újra elmesélni, mit nyerünk valójában velük? Csak ennyit érhetünk el, hogy minden új információt a meglévő keretekbe igyekszünk majd beletuszkolni.

Ha az angol válogatott esetében konkrétumokról akarunk beszélni, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évek tornáit vizsgálva legalább ennyire téma lehetne a válogatott sikeressége, vagy az a tény, hogy Southgate irányításával rohamosan javultak az eredmények (még ha a játékminőség nem is olyan, amire a szurkolók vágynának). És persze idén még arra is lehetőség van, hogy a fiatal klasszisok megtörjék azt a bizonyos átkot.