Valódi futballforradalmár volt az Aranycsapat kommunista kapitánya

„Határtalan szeretetem a játék iránt szigorúan sportszerű életre serkentett. (…) Magammal szemben kritikus voltam, minden mérkőzés után elemeztem játékomat, igyekeztem fölfedezni gyöngéimet, és az edzéseken korrigálni hiányosságaimat. Nagyon nagy súlyt helyeztem fizikai erőnlétemre. Kerültem azokat a szórakozóhelyeket, amelyek fizikai vagy ideig fáradtsággal jártak. Tudtam, hogy jobb erőnléttel, küzdőképességgel, a nálamnál nagyobb tudású játékosok fölé tudok kerülni. (…) Tiszteltem, becsültem minden ellenfelemet, de sohasem értékeltem túl őket.”

Sebes Gusztáv saját önéletírásából (Örömök és csalódások) származik az idézet, melyben az egykori világhírű edző önmagát jellemezte. Sebesről kihívás kiegyensúlyozott portrét írni. A futballkedvelők fejből fújják az eredménysorát: világbajnoki ezüst, olimpiai és Európa-kupa-aranyérem a magyar válogatottal, ő volt az Aranycsapat trénere, a magyar futball egyik leghíresebb edzője, akit a világ legjobb csapatai próbáltak elcsábítani. Ám Sebes életútját politikai, világnézeti szemüvegen keresztül is érdemes nézni: hithű kommunista volt, aki szolgálta az állampártot, mely fizikai és szellemi értelemben is vasfüggöny mögé zárta az országot – évtizedekre. Le lehet-e hámozni az egyik réteget a másikról? Foltot hagy-e a makulátlan szakmai múlton a politikai igazodás?

Portrénkban arra keressük a választ, hogy milyen szerepet játszott a világ legjobbjának tartott válogatott felépítésében az edző, repült-e volna magától is az Aranycsapat, vagy nélküle csupán tehetségek gyülekezete lett volna? Továbbá arra, hogy politikai elvhűsége milyen mértékben befolyásolta a karrierjét, döntéseit.

Sebes, a progresszív futballgondolkodó

Sebes Gusztáv sváb kispolgári családban született 1906-ban, Scharenpeck Gusztáv néven (a névváltoztatást az MTK-nál javasolták neki később). Segédmunkákat végzett, dolgozott és futballozott rövid ideig Párizsban, majd hazatérve saját kérése amatőrként, munka mellett igazolt a Hungáriába (MTK), és játszott ott 1940-ig. A háború szétszakította a csapatot, feloszlatták az egyesületet, ám Sebes elhivatottságból 40 évesen még visszatért a pályára az újjászervezett MTK-ba 1945-ben.

A Hungária öltözőjében: jobbról a negyedik Mándi Gyula, a második Sebes Gusztáv (Fotó: Színházi Élet)

Ekkor már sportvezető volt, hiszen a lerombolt fővárostól nem messze, Budafokon az ő segítségével szervezték újra a futballéletet. Budapesten őt választották meg az MLSZ edzői közgyűlésének elnökévé, a szövetségi kapitány Gallowich Tibor mellé pedig a válogatott edzőjévé, végül 1949-től szövetségi kapitánnyá. Ennek politikai okait később boncolgatjuk, előbb lássuk Sebest, a gondolkodó edzőt!

Sebes Gusztáv már játékoskorában is a „nagy képet” próbálta nézni, s azt, mitől, hogyan lehet jobb a magyar labdarúgás. Ehhez nagyító alá vette, hogy mi az, ami korábban hiányzott a futballból. A magyar labdarúgás című könyvében az 1936-ban megjelent, Holics Ödön és Mamusich Mihály által írt Hogyan futballozunk? című kötet által összeszedett öt pontra hivatkozik, mint a modern tudás megjelenésére a magyar futballban. Állítása szerint ezzel az öt ponttal „megindult labdarúgásunk korszerűsítése”. A kiskátéban szerepelt a közép-európai stílus ötvözése a „nyugati” típusúval, a játékosok szerepének átszabása, a játék taktikájával és elméletével való foglalatoskodás, a játékosok fizikai és technikai felkészültségének tökéletesítése és a szakképzett edzőkre való igény.  

A felvetések egy része magától értetődőnek tűnik, ám a két világháború között a magyar foci fényévekre volt a modern szemlélettől. Ahogy Sebes írja:

„Ismeretlen fogalom volt az edzések és a mérkőzések előtti bemelegítés. Az az elv uralkodott, hogy ha a játékos mérkőzés előtt sokat mozog, akkor elfárad.”

A meccsek előtti bemelegítés ennek szellemében néhány perces kapura rúgásban merült ki. A válogatottnál sem volt jobb a helyzet: a nemzeti csapatba ötletszerűen hívták meg a futballistákat. Amikor két azonos tudású játékos között kellett határozni, az döntött, ki volt a gyorsabb, illetve, hogy az utolsó meccsen ki mutatott jobb formát. A csapat felkészülése abból állt, hogy a játékosok kétkapuztak. A keret Sebes szerint nem utazott el időben a külföldi meccsekre, és a helyes táplálkozásra is csak a meccsnapon ügyeltek.

Az általa lejegyzettek alapján Sebest kifejezetten zavarta, hogy a hazai közegben az edzők nem érezték fontosnak a futballtudás felhalmozását, és a folyamatos tanulást, továbbá a fejlődésbe vetett hitet. A magyar edzői kar válságáról ír, és egy helyen így élcelődik:

„A játékosértekezletek hasonlítottak azokhoz a taktikai megbeszélésekhez, amikor azt mondták: – Gyerekek, ezt a mérkőzést meg kell nyerni.”

Visszaemlékezése szerint a 40-es években kizárólag, mint játékos érdekelte az edzőket a futballista, és mindenki a „technikai elemek oktatására” koncentrált. Három tényezőben látta a magyar foci felívelését a II. világháború után: a magyar futballkultúrában, a magyarok foci iránti szenvedélyében és a sport állami támogatásában. Szerintünk a negyedik elem saját szemléletének térhódítása volt.

„Hulljon a férgese”

1945-ben az MLSZ Gallowich Tibort nevezte ki szövetségi kapitánynak, de ahogy Rejtő László Az Aranycsapat és árnyai című könyvében fogalmaz: Gallowich „már csak a lelki előkészítést végezte, a szakoktatást hamar átengedte Sebes Gusztávnak.” Egy személyben válogatott, edzett, szervezett. Miután fél év alatt háromszor is kikapott a válogatott, egy újságírónak nyilatkozva kiadta a jelszót: „hulljon a férgese”. A másik jelszó pedig így hangzott: tervezni!

„A szovjet sportvezetőktől átvett tervszerűséget bevezette. Tervet készített mindenre. (...) Tervet készíttetett az edzőkkel, akiket szaktanácsadóként állított maga mellé. Maga pedig jegyzett és jegyzetelt. (...) Mindenütt szerzett magának valakit, tanácsadót, szakembert, (...) ezek ontották jelentéseiket. (...) A rendszertelenség és a bohémkodás ellen indított irtóhadjáratot” – írja Rejtő László, de haladjunk sorjában.

Gallowich oktatja a játék alapjait (Fotó: Képes Sport)

Sebes úgy tartotta, hogy nem csak közös, de egyénekre bontott speciális edzésekre is szükség van. Ez merőben új szemlélet volt. Amikor 1949-ben 5–2-re kikaptunk a csehszlovákoktól, Sebes egyből reagált, „összehívta az edzőket”, átszervezték a csapatot, új, egyéni edzéstervet készítettek, és onnantól folyamatosan ellenőrizték, hogy a válogatott játékosok elvégzik-e az egyénileg kiszabott munkát. A tervszerű, ellenőrzött körülmények között készülő válogatott keretet leszűkítette Sebes, és akinek volt egy-egy rosszabb meccse, annak már nem engedte el a kezét, mint a korábbi kapitányok. Osztályokba sorolta az edzőket.

A válogatott penzum: napi 5000 kalória és aktív pihenés

Sebes a saját könyvében a szovjet módszert állítja példaként, amelyből táplálkozva az edzők elkezdték tudományos alapon tanulmányozni a futballt. Kiemeli, hogy a Vasas szovjet túrája 1947-ben rengeteg tudást hozott Magyarországra: ilyen volt az edzésmódszerek (élettani edzés) és a kiegészítő sportok bevezetése, vagyis az aktív pihenés előírása. A válogatott játékosok elkezdtek rendszeresen úszni, asztaliteniszezni, kézilabdázni.

Az MLSZ 1938-ban bevezette a sportorvosi intézményt. Sebes a háború után aktívan kérte a használatát, a kluboknak pedig előírta, hogy figyeljenek a játékosok erőnlétére. A biológiai ismereteket is beemelte az edzői képzések anyagai közé. Előírta a gőzfürdőzést, a felkészülési időszak alatt a játékosoknak szigorúan napi 5000 kalóriát kellett fogyasztaniuk, szakszerű gyúrást kellett kapniuk.

Nem csak a szovjetektől lesett el dolgokat, mintaként tekintett két külföldi szövetségi kapitányra. Az 1934-es és 1938-as olasz vb-győzelmek kovácsa, Vittorio Pozzo a Torinóra és a Juvéra, Hugo Meisl osztrák kapitány pedig a Rapidra és az Austria Wienre támaszkodva építette fel a saját válogatottját. Ennek nyomán forrott ki Sebesben az a javaslat, hogy a Honvédelmi Minisztérium „vegye pártfogásba” a Honvédot, és igazoljon ide az Aranycsapat magja, a válogatott másik pillére pedig legyen az MTK. Így alakult ki mesterségesen (erőszakkal) a válogatottat „segítő” bajnoki hátország.

A stáb a játékosokat is rászoktatta a futballelmélet megismerésére: a válogatott tagjai a győztes 1952-es helsinki olimpia után kezdenek el végre beszélgetni játékrendszerekről, futballelméletről, és ez Sebes, illetve jobbkeze, az egykori kitűnő MTK-játékos, Mándi Gyula érdeme. A csapategység kialakítására is odafigyelt, színházba, kulturális programokra vitte a futballistáit.

A játékosainak szinte mindent elintézett: erre példa, amikor Lóránt Gyulát egy ízben tiltott határátlépés miatt a kistarcsai internálótáborba zárták, Sebes elment a belügyminiszterhez, Kádár Jánoshoz, és „kikérte” Lórántot, hogy majd ő átneveli. Sikerült, elérte a célját, és nyert egy hűséges játékost. Nem engedte meg a játékosoknak az edzőkkel való bratyizást, és a kifinomult kommunikáció híve volt:

„Sohasem szabad hangoskodni, gorombáskodni a játékosokkal, mert azzal csak idegessé vagy közönyössé, esetleg – ami talán a legrosszabb – alakoskodóvá tehetjük őket.”

Az edző nem volt rest kritizálni, volt hozzá bátorsága, hogy rámutasson a felfelé ívelő magyar futball, benne a futballisták gyengeségeire. Izgalmas olvasni, ahogy arról ír, hogy 1949-ben nincs jó kétlábas játékos, még Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Bozsik József sem volt kivétel szerinte, „Kocsis kivételével pedig nem volt igazán jól fejelő játékosunk”.Rejtő László a könyvében arról ír, az 50-es évek elején, Puskásék szárnybontogatása idején a válogatott rapszodikus focit játszott: öt percet megnyomtak, aztán ötöt lazítottak, és a végén nem mindig kaptak időben észbe. Még az Aranycsapat fénykorában történtekről, az 1953-as angol–magyar 3:6 előtti két válogatott mérkőzés, az osztrákok elleni sovány, 3:2-es győzelem, illetve a svédek elleni 2:2 után is azt írta, hogy „önteltség, elbizakodottság, mások lenézése” jellemezte időnként a válogatottat, és ezen egy ideig Sebes sem tudott változtatni.

Sebes már-már túlzott alaposságáról, céltudatosságáról mindent elmond, hogy az angolok elleni 1953-as összecsapás előtt megnézte a Wembleyben a pályát, ami sokkal nagyobb volt, mint a magyar pályák. Ezért a Vasas nagyon széles népligeti pályáján edzettek, amit pluszban kiszélesíttetett, továbbá Londonból hozatott az itthoninál nehezebb angol labdákat. Továbbá elment megnézni októberben az Anglia–Európa-válogatott gálameccset (4:4), és mindent leírt jegyzetfüzetébe az angol játékosokról.

Az Aranycsapat 1953-ban. (Forrás: Wikipédia)

Sebes evolúcióként tekintett a taktikára: az olimpiai győzelem utáni első, Svájc elleni meccsen rájöttek, hogy Hidegkuti Nándor visszavont centerként remek teljesítményt nyújt, innentől sűrűn választották ezt a formációt. Az évszázad mérkőzésére a válogatott új stratégiával készült: az edzői stáb azt kérte a játékosoktól, hogy rohanják le az angolokat, ehhez párosult, hogy a szélsőknek folyamatosan be kellett segíteni a védekezésbe, és indítani Bozsikot, akinek a betöréseihez Kocsisnak kellett területet nyitnia oldalirányú mozgásokkal. Ezt erre a meccsre eszelte ki Sebes, Mándi és a többiek. Végül ezzel a „totális futballal” vertük meg az angolokat, amely után Sebes elárulta a kinevezése után kitűzött három célt: az olimpia megnyerését, az angolok legyőzését és a vb-címet.  

Éjszakázás és súlyproblémák

Sebes nem felejti ki, hogy pár játékos az Aranycsapatból még ekkoriban is kimaradozott éjszaka, ők nem kerültek be a következő meccskeretbe. Íme, egy humoros részlet az 1954-es vb-felkészülés kulisszatitkai közül:

„A közös edzések idején szénhidrátdús étkezést kaptak a játékosok folyadékmegszorítással és az alkohol teljes megvonásával. Azoknál a játékosoknál, akiknél már megszokottá vált az alkohol fogyasztása, 1-2 pohár szódavizes bor fogyasztását megengedtük.”

A vb utáni egyéni értékelésekben az edző Budai II Lászlót és Czibor Zoltánt is kiemelte a „rendszertelen életmódot folytatók” között. Önéletrajzában azt is leírja, hogy az évszázad meccse előtt 2 hónappal edzés utáni mulatozás miatt velük együtt Kocsist is kitette a csapatból. Puskásnál és Hidegkutinál más volt a gond, náluk súlyproblémák adódtak, ezt is orvosolni kellett.

A vb-felkészülés idején a labdarúgó-szövetség csúcsminőségű háttértámogatást adott Sebeséknek. Edzők sora foglalkozott külön-külön a játékosokkal: Mándi Gyula, Bukovi Márton, Kalocsay Géza és Kalmár Jenő. Az ideális svájci szálláshely (Solothurn) kiválasztásához a Sportorvosi Laboratórium és a Meteorológiai Intézet két munkatársa végzett kutatást: az 1954-es év elejétől nézték a környékbeli napi átlaghőmérsékletet. Sebes mindent tudni akart az ellenfelekről is, egész csapat foglalkozott a megfigyelésükkel. A stábból 5 ember utazott a felkészülési meccsekre, sőt – mai szemmel nézve hihetetlen –, ha nem volt a meccskeretben, Hidegkuti Nándor, Sándor Károly és Kovács Imre is a lelátón jegyzetelt az ellenfelek edzőmeccsein.

A válogatott a döntőig veretlenül zakatol, ahol 3–2-re kikapott a korábban 8–3-ra elpáholt nyugat-németektől. Sebes adatalapon közelítette meg ezt az eredményt is. Részletesen elemezte a vb-döntő 15 elpuskázott nagy gólhelyzetét, amelyekből csak 2 gólt lőttünk. Megemlítette, hogy a játékosok az éjszakai zenebona miatt nem tudtak rendesen pihenni Solothurnban, e mellett vállalta, hogy 4-5 pihent játékosra kellett volna cserélnie 4-5 fáradt alapembert. A játékvezetői hibákat is felrótta.

Rejtő hasonló húrokat pengetett: szerinte leginkább azért veszítettünk, mert nem voltak olyan orvosi műszerei a magyar csapatnak, amellyel a fizikai fáradságot mérni lehetett volna. Pedig a kimerült kezdőjátékosok helyett jöhetett volna Gellér Sándor, Szojka Ferenc, Budai, Kovács Imre.

Sebes és az ezüstérmes csapat tablója. (Forrás: pfla.hu)

Sebes a vb utáni írásos értékelésében rögtön előre tekintett. Hangsúlyozta, hogy a válogatott technikai, taktikai tudását most részletesen elemezte a többi csapat, és ha ezek után nem tudunk új megoldásokat kitalálni, főleg a támadásban, utol fognak érni bennünket. Hangoztatta továbbá azt is, hogy a klubedzőknek és a csapatorvosoknak még szorosabban együtt kell működniük a szövetségi kapitányokkal, az edzőknek pedig „látogatniuk kell a szakelőadásokat, figyelemmel kell kísérniök a bel- és külföldi szakirodalmat”, illetve sűrűn kell tapasztalatot cserélniük.

Sebes nem csak papíron reagált a kudarccal felérő vb-ezüstre: másfél év alatt 17 újoncot avatott.

A másik Sebes

Sebes Gusztáv ferencvárosi kispolgári családba született, ám gyermekkorától fogva munkásként gondolkozott. Politikai hitvallását meghatározta a Tanácsköztársaság idején szerzett élménye, amikor apját és nővérét kirúgják a csepeli gyárból, neki, a „vörös proli gyerekének” pedig szándékosan rossz jegyeket adtak a reáliskolában, így eltanácsolták. Egy lakatosműhelyben lett inas, majd rakodómunkás és gépápoló, végül szakszervezeti tag, és egyre inkább áthatotta a munkás szellemiség.

Később Párizsban is segédmunkásként kereste a kenyerét – a Renault-gyár csapatából még a Red Star is le akarta igazolni. Hazatérve lakatosinasként, majd villanyszerelőként dolgozott, és persze a Hungáriában futballozott. Örömök és csalódások című önéletírásában részletesen leírja a „magyar futball fasizálódását” a 30-as években, s ahogy központi ukázra a Jaross Andor vezette Ferencvárossal megnyerették a bajnokságot a zsidó származású elnökök által vezetett MTK és Újpest előtt. Az MTK-t később feloszlatták, Jaross pedig 1944-ben már a magyar zsidók deportálásáért felelt.

Sebest egyre jobban áthatotta a kommunista szellem, a világháborút „második imperialista világháborúként” emlegeti. A szovjet megszállás nála felszabadulás – még 1981-es visszaemlékezésében is –, kommunista hevülettel dicséri Rákosi Mátyás 1945-ös szavait, amelyek nagy fontosságot tulajdonítanak a testnevelésnek, a sportnak és a sport összekapcsoló erejének.

„Ez a sportszeretet mindenhol kidomborodik a párt politikájában” – Sebes társadalmi előrehaladással azonosítja az új rendszert.

Mivel vállalkozó szellemű, szókimondó, és megbízható elvtárs volt, sorra kapta a kitüntető feladatokat: először Budafokon lett párttitkár, majd az MLSZ edzői közgyűlésének elnöke, 1948-tól a háttérben a válogatott szövetségi edzője, ugyanebben az évben a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Úgy utazott a londoni olimpiára, hogy saját bevallása szerint egyes sportágakban, például a vívásban még a szabályokat sem ismerte. Nem ez volt a mérvadó. 1951-ben még az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB, vagyis a sportminisztérium) elnökhelyettesi tisztségét is megkapta.

Sebes (kalapban) nem csak a futball kapcsán volt téma az országban. (Forrás: Magyar Hírlap)

Rákosi szobájában

Lóránt Gyula „kimentéséről” már írtunk, de nem ő volt az egyetlen, akin hatalmát latba vetve segített. Nyílt titok volt, hogy az Aranycsapat tagjai rengeteg holmit csempésztek haza a külföldi túrákról, a hatalom pedig egy ideig ezt hagyta nekik, különben félő volt, hogy nem játszanak. Ám emiatt a Magyar Dolgozók Pártja vezetése többeket, összesen hat játékost (Bozsik és Lóránt valószínűleg, Puskás biztosan köztük volt) nem akart elengedni a helsinki olimpiára. Ám az OTSB vezetői (Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv) elintézték, hogy mégis utazhassanak.

Ám előfordult, hogy Rákosi Mátyás őt is a szőnyeg szélére állította. Az 1952-es olimpia előtt Rákosi behívatta, mert Sebes Moszkvában, a szovjetek elleni meccsek utáni megbeszélésen egy „jóakarója” szerint becsmérlően nyilatkozott a házigazdákról. Sebes önéletrajzában arról ír, hogy tényleg elillant a bátorsága, hiszen akkoriban sok vezető beosztású személy tűnt el, leírása szerint a rendszer hívei, akiknek „bűnük csupán az volt, hogy nem voltak hajlandók minden intézkedést ellentmondás nélkül tudomásul venni.” Szövetségi kapitányként, OTSB-vezetőként, MOB-elnökként is rettegve ácsorgott Rákosi irodájában, de végül megúszta.

És még az ilyen húzások sem tudták eltéríteni a hitétől. Az Olaszország elleni 1953-as meccs előtt kommunistaellenes kiállítás fogadta őket Rómában, ám Sebes a pályán kívül is taktikázott. Ahelyett, hogy a körülötte lévők javaslatára hallgatva eltitkolta volna a tárlatot, megmutatta a játékosoknak, majd a látottakból merítkezve vérbő kommunista beszéddel tüzelte őket a meccsre.

Sebes Gusztáv, az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) elnökhelyetteseként végzi kötelezettségét. (Fotó: Molnár Edit)

A bukás

Ám az 1954-es vb-ezüst politikai hullámokat vetett, és onnantól Sebes és az Aranycsapat renoméját többé nem lehetett helyreállítani. 1955-ben azzal szembesítették, hogy nem ért egyet a sportoló ifjúság erkölcsi-politikai nevelésével. Mindezt azért kapta, mert nem adott hitelt a szóbeszédnek, hogy játékosai órákat csempésztek haza. Könyvében két oldalon keresztül magyarázza, hogy ő mennyit tett azért, hogy a közelébe kerülő ifjúság megismerje a kommunisták céljait: „beszéltem nekik a Szovjetunió nagy népéről”. Hozzáteszi, ha kellett, Rákosival vagy Farkas Mihállyal is vitába szállt. A sajtó, az OTSB új elnöke, és ekkor már a pártból is többen elkezdték támadni. Személyi kultusszal vádoltak több játékost, védelmezőjükként pedig Sebest.

1956 júliusában dicstelen véget ért a Sebes-korszak: több vereség után az „edzések rendszertelenné válása, lazasága” miatt leváltották a valaha volt legsikeresebb magyar szövetségi kapitányt, akinél azóta sem ért el jobb eredményeket senki a nemzeti csapat kispadján. A kirúgása jogosságát firtató közleményben ez állt:

„A sok éven át elért sikeres szereplés összefonódást eredményezett Sebes Gusztáv és egyes játékosok között (…) Elnéző volt a labdarúgókkal szemben, akik e helyzeti előnyüket nem helyes irányban használták ki.”

Rejtő a könyvében a válogatott játékosok kapcsán egyébként írt verekedésről, iszákosságról, rendőrségi beavatkozással járó nőügyekről, kártyázásról és lóversenyről is. Sebes teendőit egy öttagú bizottság vette át.

Az 1956-os forradalmat egyértelműen ellenforradalomnak tartotta, emlékiratai szerint október végén próbálta távol tartani a gyanús elemeket az OTSB-től. Később ő utazott Zürichbe a FIFA-központba, ahol kérte, hogy magyar játékost a magyar szövetség engedélye nélkül ne lehessen átigazolni, és a magyar csapatok is csak MLSZ-engedéllyel játszhassanak külföldön. Aztán Svájcból próbált hazahozni magyar játékosokat, illetve Brüsszelből a túrázó Honvédot, de csak részben járt sikerrel, mint ismeretes, Puskás például a 80-as évek elejéig nem is tért haza.

Beszédet tart az OTSB gyűlésén. (Fotó: Molnár Edit)

Az Újpest szinte egyből lecsapott rá, de közben hívta az olasz és a svájci szövetség, majd a Juventus is, de ugyanúgy visszautasította őket, ahogy az NDK szövetségének ajánlatát is. Takács Tibor Szoros emberfogás című kötetéből egy hálózati személy vallomásán keresztül kiderül, hogy a válogatott játékosok még az 1958-as, balsikerű vb idején is benne látták a megmentőt.

„A csapat nincs együtt. Sebes és Bukovi hiányzik. Adjanak át neki(k) bennünket, és két-három év múlva lesz válogatott újból. De Baróti, Csanádi és társai soha nem fognak válogatottat tudni csinálni. Ők lehet, hogy az elméletet értik, de Sebes tud a nyelvükön beszélni…”

Szintén egy belügyminisztériumi jelentésben olvasható, hogy 1957 nyarán Madridból szeretett volna segíteni Puskásnak, hogy hazatérjen. Volt játékosával annak ellenére nem szakadt meg a kapcsolata, hogy Kádárék közellenséggé tették itthon a csatárt. 1960-ban is meglátogatta a Világkupa-döntőn Madridban, állítása szerint a búcsúzáskor Puskás zokogott. A rendszer enyhülésekor a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése Puskás Ferenc 1981-es hazalátogatását is Sebesen keresztül szervezte.

A 60-as években dolgozott még rövid ideig a Honvédnál, 1966-tól pedig nyugdíjba vonult, és kisebb kluboknak segített. Visszaemlékezése szerint az MLSZ-ben elszigetelték.

Ahogy a rendszerben való bizalma, úgy a fejlődésbe vetett hite sem kopott öregkorára, önéletrajzának epilógusában megjegyzi:

„ma (ezt 1981-ben írta! – a szerk.) az orvosspecialistákon kívül már a pszichológusok, kommunikációs szakemberek, pedagógusok kellenek a csapatok mellé”.

Vallotta, a labdarúgás a 80-as évekre gazdasági értelemben megszűnt nemzeti érték lenni, de a társadalmi értéke megmaradt. Ami a sikerekhez kell, az a „gondos felmérés, elemzés, és nem elsietett, azonnali eredményekre törés.”

1986-ban hunyt el, a budafoki temetőben nyugszik.

(Felhasznált források: Takács Tibor – Szoros emberfogás; Sebes Gusztáv: A magyar labdarúgás; Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások; Rejtő László: Az Aranycsapat és árnyai; Fodor Péter: A tabuizálástól a kultuszig; Andreides Gábor-Dénes Tamás: Weisz és a többiek)

Kiemelt kép: mult-kor.hu