Van kedvenc csapatod, nincs kedvenc csapatod

Nem tudom, mit jelent szurkolónak lenni. Nem tudom, milyen érzés, ha kedvenc klubom van, de nem fér el mellette a gondolat a pályán, mert önmagamat látom az egészben. S mint tudjuk, mindenki ’önmaga’ hatalmas, kiszorul minden más mellőle, akár eső után a víz a teli hordóból. A gyep is csak bizonyos mennyiségű vizet tűr meg, mielőtt. A család helye bizonytalan.

Azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy kedvenc. Vagy inkább nem akarok tudni róla. De tényleg, te akarsz tudni róla? Amikor megkérdezik tőled, mi a kedvenc valamid, aztán vonakodás nélkül, táguló pupillával közlöd, az akkora eufória, amekkorát egy kivédett tizenegyes sem közelít meg. A magyarázat rémegyszerű: amikor egy ilyen kérdésre adunk választ, úgy érezzük, anélkül mutatkoztunk be a másik félnek, hogy a bemutatkozás direkt, formai követelményei ott lennének tehertételként a vállunkon.

Na de mi van azokkal a szabad ügynökökkel, akiknek nincs kedvencük? Gyanúsak, ugye? Mazochisták, hm? Állapodjunk meg abban, mégsem közösítjük ki őket, mert érdekes különcök, szorítunk nekik helyet az asztalnál, sőt nagymonológokat is várunk tőlük, de aztán mire megszólalnak, már rég nem figyelünk rájuk. Hát, így aztán nehéz dolguk van. Hogy legyen kedvenc akármijük, esetleg klubjuk, ha a szurkoló lények is megvonják tőlük a kapcsolódás lehetőségét? De hát erre már rég megadtuk a választ, mazochisták, nem?

Elképzelhető, hogy annyi dolguk van, hogy nem érnek rá kedvencet választani. Mert bizony, választani is egy teher. Mély tisztelettel adózom bárki előtt, aki a „mi a kedvenc…?” kérdésre azonnali választ tud adni. Derék ember, szilárd identitás, bezzeg mások.

Érdekes módon a teher mindig előkerül, könnyítés, terheltség, látod, a szurkolók kapcsán is, akárcsak a sportolóknál. Bármelyik kategóriába is tartozz, tudnod kell, hogy terhek alatt vagy és könnyítési lehetőségeket keresel. Hasonlítasz a sportolókra, hasonlítasz arra, melytől épp azáltal tartanál szép távolságot, hogy megfogalmazod, hogy te csak a szurkolója, vagy épp a nem szurkolója vagy.

Amikor meglátod magad a stadion kivetítőjén, az egy ismerős-idegen pillanat. Felismerni a pózt, megrendezni a saját kis családod a lelátó buckáin, vackolni gyorsan, épp olyan sebességgel, ahogy egy játékos átveszi a labdát. Lehet, hogy a sörödet lassan csapolták, de a korty tempója ekkor fel kell érjen egy olyan sprinttel, amilyet csak a 90. perc után látni döntetlennél egy olyan mérkőzésen, amelyen a végső sípszót el sem merjük képzelni.

A televízió előtt még rengetőbb ez az érzés. Ki kell szabadulnod a kényelmedből, meg kell határoznod magadnak, hogy hogyan tudod lázba hozni a családodat mint saját szurkolóidat.

És akkor jövök én. A szabad ügynök. Felteszem a kérdést: megérte?

A cikket írta: Szabó Dárió

Kiemelt kép: NBA