Védett és védhető dolgok – vélemény a kezdőrúgás szabályozásáról

A Magyar Labdarúgó Szövetség úgy határozott, hogy a hétvégi fordulótól kezdődően szabályozza, a következő idénytől pedig megszünteti a mérkőzések előtti ünnepélyes kezdőrúgás intézményét. A lépés szükség- és időszerű volt, ugyanis mostanában egyre többen értelmezték félre ennek a régi szokásnak a kereteit.


null


Körlevelet küldött az MLSZ versenyigazgatója, Vámos Tibor a magyar élvonalban és másodosztályban érdekelt csapatoknak. A levélben arra kérték az érintett klubokat, hogy a szezon hátralévő részében törekedjenek arra, hogy az esetleges ünnepélyes kezdőrúgások során a labda és a szerencsés szurkoló se hagyja el a kezdőkört, majd az ünnepelt a lehető legrövidebb úton, azaz a lehető leggyorsabban hagyja el a pályát. A következő idénytől ráadásul teljesen meg is szűnhet ez a közjáték a mérkőzések előtt. A szövetség álláspontja szerint az ilyen esetek komolytalanná teszik a mérkőzések felvezetését, nehezítik a televíziós forgatókönyvek betartását és balesetveszélyesek is lehetnek. Korrekt, világos beszéd, a döntést messzemenőkig támogatni lehet.


Rózsa Mihály (videó), Varga Énok (videó) és Steiner Bernát (videó). Három szurkoló a közelmúltból, akik az ünnepélyes kezdőrúgás elvégzőjeként kapura is törtek a kedvenc csapatuk mérkőzésén. Egyszer vicces ez a mutatvány, esetleg még egyszer, de amikor szinte már minden héten akad egy kapura törő drukker, akkor azért már kicsit kínos a jelenség. Arról nem is beszélve, hogy ennek már 10-15 éve is voltak előfutárai, igaz, nagyon ritkán esett meg ilyesmi, de mivel akkoriban a televízió még nem közvetített minden magyar bajnokit, nem is igazán ismertük ezt a mutatványt. Emlékszem egy ízben már akkor zavarban voltam, amikor évekkel ezelőtt a régi Diósgyőri Stadionban egy élvonalbeli mérkőzés előtt a „rendes” kezdőrúgást megelőzte egy ünnepélyes és egy, a futballban kevésbé járatos barátom, aki akkor éppen velem tartott, megkérdezte, hogy ez mi volt? Mondtam neki, hogy ez egy afféle szokás. Tulajdonképpen ma sem lenne jobb válaszom rá, arra viszont jól emlékszem, hogy ő úgy kontrázott, hogy szerencse, hogy például a vízilabdában vagy a jégkorongban nem úszik vagy csúszkál be egy-egy pocakos szurkoló minden meccs előtt a játéktér közepére a kezdés előtt, hogy nem hivatalosan ő indítsa el a játékot.


Mindenesetre egy dolgot tegyünk tisztába: az ünnepélyes kezdőrúgás arról szól, és mindig is arról szólt, hogy a szerencsés drukker lehetőséget és jogot kapott arra, hogy kedvenc csapata mérkőzése előtt kivonuljon a pályára a résztvevőkkel, majd egy figyelmes ajándékkal a tarsolyában (egy mez, egy aláírt sál, egy ajándékcsomag) a játékvezető sípszavára odapasszolhassa a labdát a kedvenc játékosának, jobb esetben példaképének. Ezzel szemben mostanában divat lett a kezdőrúgásból afféle „one man show”-t csinálni, aranyos gyerekektől a lelkes apukákig elkezdtek kapura törni a labdával az ellenfelek teljes és életszerűtlen asszisztenciája mellett, hogy aztán egy méltó, vagy méltatlan minőségű lövéssel megpróbáljanak gólt szerezni. Hogy ezt ráadásul egy meccs során akár mindkét félidőben meg lehetett próbálni eddig, az egyenesen nonszensz.



auto_altKép leírásFotó: honvedfc.hu



Nem kell messzire mennünk, három héttel ezelőtt az MTK–DVTK másodosztályú rangadó második félideje előtt egy ország láthatta a tévés közvetítésnek köszönhetően, hogy egy nagyon helyes és tehetséges kisfiú, Varga Énok megiramodik a miskolciak kapuja felé, ám kapura lövési kísérletét egyszer, majd még egyszer hárítja a vendégek hálóőre, Senkó Zsombor. A jelenet nagyon rövid idő alatt, szinte futótűzként terjedt végig előbb a magyarországi, majd később a nemzetközi portálokon, mára alig maradt olyan ember hazánkban, aki ne hallott volna a lelkes kisfiú és a „gonosz” kapus „eposzi” küzdelméről. A történtek miatt Senkó válogatott és nemtelen támadások célpontja lett. A legenyhébb jelző, amivel illették a különböző internetes portálok és kommentelők, a „szívtelen” vagy az „ünneprontó”, ennél durvább minősítéseket már csak a jó ízlés miatt sem szeretnék e helyütt ismételni. Amikor az edzője megvédte, majd magára vállalta a felelősséget, mondván az ő utasítása volt, hogy ne engedjen gólt lőni a kis szurkolónak, őt is a pokolba kívánták az internetes igazságosztók, valamint mindenféle ukránnak és hontalannak titulálták, pedig a magyar futballban (is) nevelkedett, miután édesapja is a Ferencvárosban szerzett korábban megbecsülést és elismerést a Kuznyecov névnek.



Az egész ráadásul egy félreértésen alapszik, súlyos szereptévesztésekkel. Egyrészt Énok csak a kezdőrúgást szerette volna elvégezni. Odapasszolni a labdát az egyik felnőtt-játékosnak. Eléggé valószínűnek tűnik, hogy ha „csak” ennyi történik, a kisfiú élete nagy élményével gazdagodik és boldogan tér este nyugovóra. Ezzel szemben, ha valaki megnézi az esetről készült felvételt, láthatja, hogy ez a történet már a legelső pillanattól sántít, ugyanis Stieber Zoltán, a sokszoros válogatott középpályás rúgja el a kezdőpontra letett labdát és ugratja ki a kisfiút, biztatva arra, hogy menjen és rúgjon gólt az ellenfélnek. Azt az élményt kapta a kisfiú (és a szülei), amit megvásárolt(ak)? Nem. Sportszerű dolog volt ez kétgólos vezetésnél? Nem. Jó, hogy erről kell még mindig beszélni, miközben a teljes idény egyik legjobb meccse volt? Nem. Elkerülhető lett volna ez az egész bohózat? Igen.



Szerencsére a DVTK PR-osai és maga Senkó Zsombor is partner volt abban, hogy ezt a rendkívül kellemetlen helyzetet tompítsák és kárpótolják az akkor elkámpicsorodó kisfiút, ami remélhetőleg egy közös fagyizással, vagy egy közös edzéssel sikerül is majd, miként azóta az MTK is sokat foglalkozott a kisfiú lelkivilágának helyreállításával. De mi van a másik oldallal?



auto_altKép leírásFotó: Török Attila / Nemzeti Sport



Senkó Zsombor idén töltötte be a huszadik életévét. Életerős, pályafutása elején járó, kiváltképp tehetséges futballista, akinek minden lehetősége megvan, hogy idővel a felnőtt válogatott kapuját védje. Olaszországban, a Juventus utánpótlásában is megfordult már, ezen a télen tért haza, hogy minél több tapasztalatot szerezzen a felnőtt futballban. Néhány hét, esetleg hónap múlva kiharcolhatja újdonsült csapatával a feljutást és élvonalbeli játékos lesz. Ismétlem, mindössze húsz évesen. Ennek ellenére olyan mély megvetéssel és ellenszenvvel kell szembenéznie már most is, akármerre megy az országban, amelyet talán senki, soha nem érdemelne meg az élete során. Máig olvashatók olyan hozzászólások is, melyek szerzői abban reménykednek, hogy egy esetleges, későbbi alkalommal az ünnepélyes kezdőrúgást elvégző szurkoló kapura törve nem a gólszerzésre törekszik majd, hanem hogy fizikailag is kárt tegyen a miskolci kapusban. Meglepően népszerű volt ez a hozzáállás, legalábbis az értékeléseket, lájkokat tekintve és később több másik, a témával foglalkozó cikk alatt is előkerült hasonló ötlet.


Ha valaki felteszi a kérdést, hogy mi szükség van a mérkőzések előtti kezdőrúgás szabályozására, gondoljon erre. Hogy vannak emberek, akik képesek lennének fizikailag bántalmazni egy pályafutása elején járó sportembert, egy utánpótlás-válogatott játékost, csak mert nem engedett be egy labdát, aminek eleve a kapujára sem kellett volna mennie és van egy – remélhetőleg – kisebbségben lévő csoport, aki őket ebben teljes szívvel támogatná.


Az MLSZ-nek nagyon összetett és nagyon sokrétű feladata van a futball és a bajnokságok szervezése terén. Az egyik, hogy biztosítsa a szurkolóknak a megfelelő körülményeket és a minél magasabb szintű futballt, az pedig egy másik, hogy garantálja a játékosok biztonságát. Noha a magyar futball vitathatatlanul fejlődő pályán van, nem lehet azt mondani, hogy a vezetői mindig jól döntenek, de nem is kell. Vannak jó döntések, vannak olyanok, amelyek kezdetben rosszul néznek ki, de idővel beváltják a hozzájuk fűzött reményeket és vannak döntések, amelyek a legjobb szándék ellenére is rosszul érnek célba, ez nem magyar sajátosság, ez a világon mindenhol így van és így is lesz.


Ugyanakkor ezúttal dicséret illeti az MLSZ vezetőségét, amiért feltett néhány időszerű kérdést az ünnepélyes kezdőrúgással kapcsolatban. Milyen képet fest ez egy feltörekvő, fejlődni vágyó bajnokságról, amelynek egy képviselője immár évek óta állandó szereplője a nemzetközi kupaküzdelmeknek? Miért van az, hogy hasonlót nem látunk egyetlen magasan jegyzett bajnokságban sem? Szükség van-e még egy ilyen elavult szokásra, amely mellett a nemzetközi, de már a magyar futball is láthatóan elhaladt? Az intézkedésekkel az MLSZ megadta a válaszokat, amiket talán mindenki tud.



auto_altKép leírásFotó: M4 Sport



Ma már alig van mérkőzés (az élvonalban nincs is), amit ne közvetítene a televízió. A közvetítési jogok aranyárban mozognak, minden perc, sőt minden másodperc súlyos pénzeket jelent a közvetítő társaságnak és talán nem túlzás azt állítani, hogy minimum szerencsésnek érezheti magát a magyar futball, amiért jelentős összegeket kap az MTVA-tól a közvetítésekért, mert olykor néhány mérkőzés nem biztos, hogy a képernyőre való. Ezt csak azért is hozom ide, mert a régi bölcsesség, miszerint az idő pénz, ezen a területen hatványozottan igaz. Az ellenfél kapuja felé csattogó, és ki tudja milyen (jobbára külső) indíttatásból felbátorodott kisfiúk és tréfás kedvű apukák helyett akár egy sokadik mosópor- vagy motorolaj-reklámot is leadhatnának, a klubok is jobban járnának és végső soron a futballunk is.


Nem tudom, hogy Senkó Zsombor kapott-e segítséget az MLSZ-től az eset után. Felajánlották-e neki mentálhigiénés szakember segítségét, mint ahogyan az illő lett volna, még akkor is, ha ő esetleg azt elutasítja. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a szövetségnek segítséget kell nyújtania a játékosok mentális egészsége védelmét illetően is. Persze a kluboknál is dolgoznak ma már kiváló szakemberek, de hogy központilag van-e ilyen szakember, akit hasonló esetekben rendelkezésre bocsát az MLSZ, azt tényleg nem tudom. Azt sem, hogy kellő alapossággal körüljárták-e a Senkót ért támadásokat. Ne feledjük, az angol Premier League-ben a közösségi médiában megjelent bejegyzések alapján játékosokat el-, szurkolókat pedig ki tudnak tiltani mérkőzésektől, mérkőzésekről. Védeni kell, ami védhető.


A szurkoló pedig szurkoljon a tévé előtt vagy a lelátón, de ha lehet kívánni, inkább a lelátón. A csapatának, a kedvenc játékosának, a példaképének vagy például annak, hogy Varga Énok és Steiner Bernát (vagy akár Rózsa Mihály) évek múlva is ilyen gólra éhes legyen és akár Senkó Zsomborral szemben, akár másokkal szemben éles helyzetben is ilyen elánnal törjön kapura, mint tette azt most, 2023-ban.