Végre itt az új szezon, újra lehet szenvedni!

„(…) inkább a rémület, a fájdalom és a gyönyör különös keveréke, amit mint örömöt kell felismernem és napról-napra együtt kell élnem vele.” – Zadie Smith

„Annak ellenére, hogy tisztán emlékszem, ahogy az út minden napján azt mondtam magamnak: >>kizárt, hogy ezt még egyszer megcsináljam!<<, ma már nem érzek így. A memória-deficit már játékba is lendült.” – Dr. Mike Stroud

Vasárnap délután kevesen szenvedtek annyira a futballvilágban, mint a Manchester United szurkolói. Miután a Vörös Ördögök 2-1-re alulmaradtak a Brightonnal szemben, a klub szurkolóinak fájdalmas jajveszékelései elözönlötték a közösségi médiát. A felkészülési időszak sem feltétlenül sikerült tökéletesen, az átigazolási piacon sem szólt minden a teljes megelégedettségről, amit csak tetőzött az a mini-szappanopera, ami Cristiano Ronaldót vette körül az elmúlt hetekben.

Egy olcsó motivációs szpíker azt tanácsolta volna a United-szurkolóknak, hogy engedjék el a klubot, „dobjanak el maguktól mindent, ami egyszerűen nem okoz nekik boldogságot, élvezetet a mindennapokban”. Valamivel szofisztikáltabban, de hasonló elvet képvisel a pszichológiai hedonizmus is, ami azt állítja, hogy életünket csupán az határozza meg, hogy minél több élvezetet halmozzunk fel és a lehető legminimálisabbra csökkentsük az átélt fájdalmat. Így élhetjük jól az életünket. Ha valami manapság sok fájdalmat tudott okozni, az a Manchester Unitednek való szurkolás.

A szenvedés nélkülözhetetlen része egy jól élt (szurkolói) életnek?

Alig egy évvel korábban Észak-London piros fele volt a futballvilág szenvedésének Mekkája. Az Arsenal, Mikel Arteta vezetésével három vereséggel kezdte a szezont, kilenc kapott- és nulla szerzett góllal. A katasztrofális szezonkezdet természetes reakciót váltott ki a szurkolókból: elegük volt a szenvedésből, maximalizálni akarták az élvezetet, amire úgy gondolták, a legjobb megoldás, ha fejeket követelnek. A pszichológiai hedonizmus mozgásba lendült, de szokatlan hangok is hallatták hangjukat a klub történetének legrosszabb PL-startjának árnyékában: „trust the process!”, vagyis „bízz a folyamatban!”. Az elkövetkező hetekben ez lett a hívószava annak, hogy a (pillanatnyi) szenvedés természetes része egy folyamatnak, melynek végén a kitartás elnyeri a jutalmát. Ki tudja, mennyire tudatosan, de az Arsenal-szurkolók egyre nagyobb része ismerte fel és tudatosította magában és szurkolótársaiban, hogy a szurkolói létformát hasznosabb pluralista felfogásban értelmezni, mint egy leegyszerűsített hedonizmus szemüvegén keresztül. Lehetséges, hogy a szenvedés nélkülözhetetlen része egy jól élt (szurkolói) életnek?

Paul Bloom kanadai-amerikai pszichológus, a Yale Egyetem professzora legújabb könyvében igenlő választ ad az imént feltett kérdésre. A The Sweet Spot (Pleasures of Suffering and the Search for Meaning) lapjain Bloom egyrészt azt állítja, hogy bizonyos fajta szenvedések szolgálhatnak élvezetek forrásaként, másrészt amellett érvel, hogy a jól élt (értékes, jelentős) élet több az élvezetek hajszolásánál. Tehát a jól élt, teljes élethez meglátása szerint elengedhetetlenek azon szenvedéstípusok, amelyeket a nehézség vagy küzdelem címkével látunk el.

Fontos leszögezni, hogy Bloom élesen elhatárolja egymástól az önkéntes vagy választott, illetve az önkéntelen szenvedést. Ez utóbbit badarság lenne a védelmünkbe venni, a szenvedésnek ez a fajtája mindig szörnyű. Felmerül a kérdés, hogy tekinthetjük-e egy labdarúgóklubnak való szurkolást választott szenvedésnek? Úgy gondolom, hogy a fent említett példák, az, hogy a Manchester United és az Arsenal szurkolói is kitartottak a klub mellett, megválaszolja kérdésünket. De miért választjuk a szenvedést?

Forrás: Reuters

Fájdalom, gyönyör, rémület

Bloom erre próbál választ találni. Első lépésben különbséget tesz a választott szenvedés két fajtája között. Az első közvetlen (és jól megfigyelhető) élvezettel párosul, fokozza a jövőbeli tapasztalatok intenzívebb megélését, a tudattalantól való menekülésként funkcionál és kielégíti a kíváncsiságunkat. A szenvedés ilyen típusának példája lehet a horrorfilmek nézése, a csípős kaják evése stb.

Egy még pontosabb kategóriáját találtuk annak a szenvedésnek, ami egy futballklubnak való szurkolás lényegi részeként jelenik meg. Milyen analógiákkal állhatunk elő, amelyek könnyíthetik a megértést?

Olvassuk el újra a cikk elejére beszúrt idézeteket! Úgy gondoljuk, hogy most már tudjuk, hogy miről szól a két, nem éppen hurráoptimizmussal átitatott szövegrészlet. Világos, hogy a szurkolói létforma pluralista vonásaira akartam utalni. Arra, hogy az egyik hétvégén borzasztó játékot játszva kap ki kedvenc csapatom, a következőn azonban meglepetést okozva egy erősebb ellenfél otthonából sikerül három ponttal távozni, miközben hétköznap arról záporoznak a hírek, hogy a kedvenc játékosom ügynöke éppen egy másik topcsapat vezetőivel vacsorázott. Fájdalom, gyönyör, rémület.

A választott szenvedés harmadik típusa a szurkolói lét

Ki ne emlékezne arra, hogy hányszor küldtük el melegebb éghajlatra az edzőt, amikor rosszul ment a csapatnak, hogy hányszor fogadtuk meg, nem ülünk le a következő meccset megnézni, mert csak szenvedést okoz az a 90 perc. Aztán mégis mentünk tovább, hogy elérjük azt a célt, ami lehet, hogy nem a legpompásabb, de mégis fényes és örülünk neki: reményt keltő előszezon, tökéletes szezonrajt, a memória-deficit trükkös játéka. Az Arsenal-szurkolók biztosan magukra ismertek. Szóval miről is van szó? Persze, hogy a szurkolói életformáról, vágjuk rá. Igen is, meg nem is.

Az első idézet Zadie Smithtől, egy amerikai írónőtől származik, aki ezekkel a szavakkal próbálta lefesteni az anyaság állapotát. A második idézet egy részlet Mike Stroud és Ranulph Fiennes párosának a déli sarkvidéket gyalogszerrel átszelő teljesítménytúrájáról írt könyvből. A gyerekvállalást és a teljesítménytúrát (különös tekintettel a teljesítményalapú hegymászásra pl. Mount Everest) hozza fel példaként Bloom a választott szenvedés második típusának elemzésekor. Mi pedig harmadikként hozzátehetjük a „fociszurkolóságot” is, mindjárt meglátjuk, hogy miért.

„Mert ott van!” – hangzik az elhíresült válasz arra a kérdésre, hogy miért kell megmászni a Mount Everestet. Látszólag semmi ésszerű magyarázat nincs arra, hogy valaki feljusson a hegyóriás csúcsára. Különösen, ha a pszichológiai hedonizmus hívei vagyunk. George Loewenstein tudományos cikkének is ezt a címet választotta („Because It Is There: The Challange of Mountaineering… for Utility Theory”), amiben arra kereste a választ, hogy tekinthető-e egy bizonyos szenvedés (ebben az esetben egy észszerűtlen baktatás egy csúcs felé) az élvezet forrásának. A hegymászók nehezen tudnak racionális választ adni arra a kérdésre, hogy miért kockáztatják az életüket és vetik alá magukat sokszor elviselhetetlen szenvedésnek, amikor egy-egy hegyet meg akarnak mászni.

Ha valamiben jók a szurkolók, akkor az a narratív struktúrák gyártása

Kisebb volumennel ugyan, de a futballszurkolók is hasonló helyzetben találhatják magukat, amikor nekik szegeződik a kérdés: miért szurkolsz ennek a csapatnak? Nem miért választottad őket, hanem miért tartasz ki egy csapat mellett? Ne szépítsük, a legtöbb szurkoló mindig kötéltáncot jár a szenvedés feneketlen bugyra fölött. Különösen adekvát a kérdés, ha azt például a Brighton, a Tottenham Hotspur vagy éppen Wolverhampton szurkolóinak tesszük fel. Szinte nullával egyenlő az esély arra, hogy a legnagyobb címekért küzdjön a csapat, mégis hétről-hétre szurkolnak nekik az emberek. Miért? Miért vállalunk gyereket, amikor tudjuk, hogy Smith szavai szinte tökéletesen ragadják meg a lényeget, és miért mászunk hegyet, amikor Stroud zsigeri gyűlölete az egész iránt ott visszhangzik a fülünkben?

Forrás: wikipedia

Bloom két feltételét adja meg annak, hogy egy cselekvésből adódó szenvedést a jelentőségteljes szenvedéstípusokhoz soroljunk (szülőség, teljesítménytúra, futballszurkolóság):

1. Hatással bíró cél – vagyis egy olyan elérni kívánt cél, ami rajtam kívül hatással van a külvilágra, a környezetemre. Egy szurkolótáborhoz való csatlakozást könnyen tekinthetjük ilyennek, illetve az ebből adódó célt is, ami a kollektív jó felé irányul (a klub címere alatt egyesülő minden embernek jobb lesz, ha nyerünk);
2. A cselekvés egy hosszú periódust ölel fel és események sorozatát foglalja magában – azaz narratív struktúrát építhetünk köré.

Ha valamiben jók a szurkolók, akkor a narratív struktúrák gyártásában, ami viszonylagosan rövid időt is magában foglalhat (a „trust the process” egy-másfél szezonon átívelő narratívája, amiben „én végig a csapat mellett álltam”), de olyan periódust is felölelhet, amiben esetleg a szurkoló még nem is vett részt közvetlen (a „régmúlt nagyjai, a dicső múlt, amit mai napig büszkén képviselek”).

Emellett Bloom megemlít két opcionális feltételt is: szociális jelleg (ezt aligha kell a szurkolóságnál bizonygatni), illetve a morális iránymutatás a cselekvés mögött (nyilvánvalóan ez a gyerekvállalás példájánál a legerősebb, de szurkolóságban is felfedezhetjük: egyedi morális kódex, a közösséghez való tartozás etikai vonzatai).

A szurkolás nem csak az élvezetekről szól, de vár benne a szenvedés is

Láthattuk, hogy nem tűnik badarságnak a szurkolói létformát egy olyan cselekvéstípusnak tekinteni, amiben a szenvedést nem eliminálni kell, de fontos részét is képezi annak. „Ugyan miért rontod el megint a hétvégédet azzal, hogy leülsz meccset nézni?” – kaptuk meg sokan a kérdést. „Mert nekik szurkolok!” – vágtuk rá duzzogva, imitálva a hegymászók „mert ott van” válaszát. Bloom szerint a jól élt, teljes, jelentőségteljes, értékes (legyenek ezek a fogalmak bármennyire is homályosak) élethez nélkülözhetetlen az a típusú szenvedés és fájdalom, amit tehát a szurkolóság is magában foglal. Ahogy könyvében írja: „Amikor valaki azt választja, hogy gyereket vállal, vagy háborúzni megy, esetleg hegyet mászik, egyszer sem kívánja és nem is várja a szenvedést. De az mindig együtt jár vele.”. Ugyanúgy lényegi rész tehát a hétvégi csalódást keltő vereség után érzett fájdalom, mint a dicsőséges győzelem élvezete. A bukás kockázatát nem vehetjük ki az egyenletből. Egy tapasztalat csak akkor tekinthető értékesnek, ha rendelkezik a nélkülözhetetlen elemmel: a kockázattal.

„Amikor játszol, nem akarsz veszíteni, de ha tudod, hogy minden egyes alkalommal nyerni fogsz, sosem fogod élvezni. Általánosságban így van ez az élettel is”

– írja Bloom a könyvében.

Bloom felidéz egy epizódot a Twilight Zone-ból (A Nice Place to Visit), amiben egy gengszter, aki lopással, csalással, bűnözéssel töltötte mindennapjait, halála után egy különös helyen ébred. Ezen a helyen a gengszter egycsapásra mindent megkap, amit csak akar. A legszebb nők veszik körül, minden szavára azonnal ugrik valaki, nincs olyan kívánsága, amit ne teljesítene valaki és nincs olyan, amit ne tehetne meg büntetlenül. Egy idő után (hamarabb, mint gondolná) a gengszter beleun az új világba és kényelmetlenül kezdi érezni magát, majd megkéri kísérőjét, hogy vigye el a mennyországból, hogy hagy kerüljön a másik helyre. Erre a kísérő csak annyit mond a gengszternek: de hát már a másik helyen vagy! Éppen a pokol az, ahol megszűnik minden szenvedés és fájdalom? Bloom elméletét jól illusztrálja ez a kis történet. Talán jobban bánnánk, ha életünket a szenvedés kockázata nélkül kellene élnünk. Kinek „nehezebb” a helyzete: az Arsenal-, a Manchester United-, a Manchester City- vagy a PSG-szurkolónak?

Fotó: Getty Images

Stroud számol be arról, hogy az Antarktisz-túra után ő és a felfedező Fiennes a pokolra kívánták egymást és úgy érezték, soha többet nem akarják látni egymást. Hasonló érzések támadnak a szurkolókban is néha egy-két játékos iránt, akikről úgy érzik, csak a szenvedésre emlékeztetik őket. Talán a Manchester United-szurkolók is úgy érzik, hogy a Brighton elleni vereség még egy lapáttal rátett a borzalmas fájdalom érzésére, és megtalálják a klubban a maguk Fiennesét. Következő hétvégén mégis bekapcsolják a tévét, kikattintják a reklámokat a stream alól és leülnek szurkolni kedvenc csapatuknak. Mert a szurkolás nem csak az élvezetekről szól, de vár benne a szenvedés is. „Egy dolgot azonban fontos észben tartanunk: végső soron itt nem a cél elérése a legfontosabb. Az élvezet a célhoz vezető cselekvésből következik” – mondta Bloom egy interjúban.

Kivel is játszunk a következő fordulóban?

Kiemelt fotó: Getty Images