„Vehettem volna én is darabonként hatszáz euróért farmerokat, nem vettem. Inkább igyekeztem befektetni a pénzem” – interjú Rudolf Gergellyel

– Harminckilenc évesen még mindig megfirkálgathatnád az ellenfeleket, legalább az alacsonyabb osztályokban. Nem hiányzik az érzés?

– Néha igen. Ha nézek egy BL-meccset, és arra gondolok, nekem is megadatott azon a porondon fellépni, elfog a nosztalgia, és szívesen idézem fel magamban azokat az időket, ahhoz viszont, hogy a futball miatt újra költözzek, vagy hogy egy alacsonyabb osztályú meccsen én legyek az, akitől mindig el akarják venni a labdát, akit mindig ki akarnak cselezni, nincs már kedvem. Utazgatni szintén nem szeretnék, régóta vágytam arra a szabadságra, amit egy ideje élvezhetek. Tudom, szerencsés vagyok, amiért nem kényszerülök rá arra, hogy a megyében vagy valamelyik osztrák alacsonyabb osztályban játsszam némi bevételért, bár ez aligha csak szerencse kérdése, mert sosem voltam az a típus, aki elveri a pénzét. Vehettem volna én is darabonként hatszáz euróért farmerokat, nem vettem, inkább igyekeztem mindig jó helyre rakni a megkeresett összegeket, befektetni, jól sikerült. Félreértés ne essék, nincs abban semmi rossz, ha valaki a harmincas évei végén eljár még keresni egy kis pénzt, pláne, ha élvezi is, teljesen rendben van, én azonban inkább a szabadságra vágytam. A mozgás megmaradt, sok olyan sportot űzök, amit futballistaként nem lehetett, snowboardozom például, teniszezem, fallabdázom, mellette erősítek, futok, és ha tudok, eljárok a kisfiam pingpong edzésére, olykor pedig be is szállok. 

– Az ikrek másik fele is sportol?

– Ő focizik a Szpariban. Jobb, hogy nem ugyanazt csinálják, mert így is állandóan versenyeznek, ami nem mindig szül jó vért. 

– Te már hobbiból sem jársz el focizni?

– Dehogynem. De csak baráti társasággal, a saját örömünkre. Meg a feleségemére, aki mindig nevet, amikor meglátja, másnap micsoda kínok közt kászálódom ki az ágyból.

– Maradva a futballnál: ha azt mondom, a képességeidhez mérten nem sikerült beteljesíteni a karriered, megsértődsz?

– Nem. De akkor lehetett volna teljes, ha találkozom olyan menedzserrel, aki nem csak a saját érdekeit nézi. Akkor talán elkerülhettem volna olyan nagycsapatba, mint a Liverpool vagy a Fiorentina, amelyekkel egy BL-csoportban szerepeltünk a Debrecennel, s amely két klub érdeklődött is irántam, én azonban csak később értesültem róla.

– Már ne is haragudj, de a hasonló kaliberű Ajaxot te utasítottad vissza, sokak szerint a pénzt választva inkább.

– Nem a pénz volt az oka, hanem hogy a hollandok mindössze féléves szerződést kínáltak. Márpedig akkor Luis Suárez és a szerb válogatott Marko Pantelics is Amszterdamban futballozott, én pedig ezt az időt kevésnek tartottam ahhoz, hogy beilleszkedjek, hogy bizonyítani tudjam, vagyok olyan jó mint az előttem sorakozók. Másfél évre szerettem volna aláírni, abba viszont ők nem mentek bele. Lehet, kifogáskeresésnek hangzik, de nem akadt olyan menedzser a karrieremben, aki igazán segíteni tudott volna.

– Vagyis az alapján, ami a lábadban volt, több is kijöhetett volna belőle?

– Jó lett volna kipróbálni magam magasabb szinten, talán meg is álltam volna a helyem. A nemzetközi kupamérkőzések és a válogatott fellépések a mérvadóak, szerintem én a válogatottbeli 28 meccsemből 20-on jól teljesítettem, a BL-ben négy mérkőzésen szereztem két gólt magasabban jegyzett csapat ellen. De nem bánkódom amiatt, hogy így alakult a pályám, így kellett ennek lennie.

– Ha már a gólokat említetted, nem rúgtad azokat kettesével Olaszországban, amikor viszont betaláltál, rendre nagycsapatnak, a Juvénak, a Milannak, a Romának. Ennyire jól hatott rád a tét? Feltört benned olyankor a bizonyítási vágy? 

– Szerettem ellenük játszani, olyankor különösen élveztem a futballt, a topcsapatok ellen mindig plusz motivációval léptem pályára. Jó versenyzőalkatnak tartom magam, az éles helyzetekben, a kemény meccseken lehetett rám számítani.

– A nagyoknak rúgott gólokat nyilván el lehet nagypapa korban is mesélni, de ezek nem csak anekdotának, ajánlólevélnek is jók lehettek volna. Az igazán nagy dobás azonban nem jött össze már olaszországi légiósként sem. Miért nem?

– Összetett dolog. Akkoriban egészen más polcra helyezték a magyar futballistákat, én Bariban vagy Genovában az utolsónak számítottam a rangsorban. Mert a magyar válogatottat, illetve az NB I-et nem jegyezték a futballtérképen. Mára ez megváltozott, akkor viszont így volt. Ilyenkor pedig nagyon fontos a jó menedzser. Mbappénak vagy Harry Kane-nek, pláne Messinek nem kell, őket képviselheti a család, profi ügynökök nélkül is oda mennek, ahova akarnak, de nekem, aki egy voltam a sok közül, szükségem lett volna a megfelelő segítségre. Valakire, aki egyengeti a karrierem, ahogyan például Szoboszlai Dominik pályáját is nagyon szépen felépítették. 

– Szóval magadnak nem is tehetsz szemrehányást?

– Nem. Mindent megtettem, itthon is, kint is. Itthon külön is eljártam edzeni, hogy a megfelelő állapotba kerüljek, mert például 2012 őszén, amikor egy hosszú nyári nyári szünet után hazatértem, és Diósgyőrbe igazoltam, képtelenek voltak felépíteni, úgy kellett Franciaországból edzéstervet kérnem. Nagyon nagy volt a kontraszt a hazai, illetve a külföldi felkészítés közt. Debrecenben is időbe telt megszokni a közeget. Sokan azt gondolják, kint nehezebb, és bizonyos szempontból, a konkurencia miatt, hogy hányadik helyre raknak a sorban, valóban az, mégis könnyebb ott teljesíteni; a profizmus miatt, hogy úgy készítenek fel, ahogy a nagykönyvben meg van írva, taktikailag és fizikailag egyaránt. Olyan szuper kondicionális állapotba kerülsz, amitől nagyon jól érzed magad a pályán.

Itthon azt éreztem, ad hoc edzések vannak, nincs megfelelően felépítve a taktika, a tréning. Akadt olyan edzőm, aki minden lehetséges módját felsorolta annak, ahogyan egy csapat gólt kaphat, aztán amikor gólt kaptunk, azzal jött, ugye megmondtam… Más napi szinten várt megerősítést tőlem, a játékostól arra vonatkozóan, jó-e, amit csinál. Ezzel szemben kint tényleg csak azzal kellett törődnöm, hogy végezzem el a munkát az edzésen, s tudtam, úgy rendben leszek. Számon is kértek persze, ha nem tetted eléggé oda magad, jött a helyedre más.

Ami zavart kint, hogy kétszer jobbnak kellett lennem külföldiként, és akkor esetleg játszhattam. Az már a maiak pechje, hogy úgy néz ki, a sok itt játszó légióssal a magyaroknak itthon is kétszer jobbnak kell lenniük, de ez más téma…

– A taktikai alaposságáról híres Serie A-hoz mennyire volt nehéz alkalmazkodni? Megérteni és megvalósítani a kívánalmakat?

– Én annyit nem fejlődtem sehol, mint Gian Piero Gasperininél a Genoában, pedig nem sokat dolgoztunk együtt. Az olaszok napi szinten beléd verik a taktikát. Hogy tökéletesen tudd, mi a feladatod védekezésben, hogy mikor, hova kell helyezkedned, azt igyekeznek elérni, hogy ez automatizmussá váljon. Ehhez persze idő kell. Itthon azt gondolták, a táblánál elmutogatnak valamit, és az elég, kint ha taktikai edzés zajlott, egy órán át azt gyakoroltuk, ki hova áll, mi az adott helyzetben a dolga. Hogy tényleg automatizmus legyen. 

– Fél évet játszottál kölcsönben a Serie A-s Bariban, előtte másik felet a Genoában. De nem csak neked nem sikerült megvetni a lábad az olasz élfutballban, másoknak sem nagyon. Miért olyan nehéz ez a magyar játékosoknak, és miért volt az személyesen neked?

– Ez egy nehéz bajnokság. Fizikai és taktikai értelemben egyaránt. Ma is az. Lehet, hogy manapság nem a Serie A-ban játszanak a legnagyobb sztárok, ettől még nem könnyű ott jól teljesíteni. „Box to box” játék jellemzi, a csatároknak is a saját térfelükön kell adott esetben védekezni, mint tette azt Marcus Thuram az Atlético–Inter BL-meccsen. Mindemellett pedig az olasz játékos sokszorosan előnyt élvez a külföldivel, pláne a magyarral szemben, ami valahol helyes, még ha az én dolgomat alaposan meg is nehezítette.

– Amikor azt látod, valakinek sikerült valahára befutni, hogy Szoboszlai Dominik személyében lett végre klasszisunk, örülsz?

– Persze. Nagyon szurkolok a magyar futballnak. Nagyon kellettek már nekünk ezek az eredmények, hogy jó legyen a válogatott, amelyik végre az. És nem csak azért, mert sorrendben harmadszor Eb-résztvevő, hanem mert vannak jegyzett játékosaink, elérünk igencsak bravúros eredményeket, mint az angliai kiütéses NL-győzelem, mindezeknek köszönhetően meg legalább háromszoros túljelentkezés van a Puskás Arénába. Külföldön sem úgy kezelnek már bennünket, mint akik nincsenek ott a térképen. 

– Szoboszlai Dominik nyilván más szint, de van sejtésed afelől, mi kellene ahhoz, hogy legalább a Bundesligában még többen legyenek meghatározók itthonról?

– Még nagyobb bázisra lenne valószínűleg szükség, jó utánpótlásedzőkre, bár itt Nyíregyházán éppenséggel látok néhányat. És meg kellene változtatni a mentalitást. Egy Ausztriában játszó barátom mondta nekem, hogy „tudod, az a különbség a két ország közt, hogy az osztrák felszáll a villamosra, és bár tudja, hogy nem jön ellenőr, vesz jegyet, a magyar meg akkor is el akarja bliccelni, ha tudja, hogy jönni fog a kalauz”. Így vagyunk ezzel a futballban is. 

– Mindezeken túl az sem mindegy ugye, mennyire kapják meg az esélyt a fiatalok. Te anno 2007-ben azért jöttél haza Debrecenbe a Nancyból, mert egész egyszerűen játszani akartál?

– Igen. Amúgy sem volt egyszerű nyolc évig egyedül élni Nancyban, de azt éreztem, kell nekem egy csapat, amelyikben játszom, amelyik meghatározó együttes, és kínál előrelépési lehetőséget. A Debrecen épp ilyen volt. Jól is alakult az az időszak, jó döntés volt a Lokiba szerződni. Én is kellettem azért ahhoz, hogy tovább tudjak onnan lépni, mert akár bele is kényelmesedhettem volna a magyar futballba, de annál én többet akartam.

– Manapság viszont azt látni külföldön, hogy előszeretettel bedobják a tiniket akár a topcsapatokban is, de a topligákban feltétlenül. Tizennyolc, tizenkilenc éves srácokat. 

– A Nancyban ez az én időmben is a koncepció része volt már, elvégre alapvetően nevelőklub, az a célja, hogy beépítse a legtehetségesebbeket, és aztán jó pénzért eladja őket. Az én korosztályomból hárman kaptunk profi szerződést. Manapság azt látom külföldön, hogy a fiatalok fizikailag verik akár a rutinos csapattársaikat is, többet melóznak, ezzel ellensúlyozva az esetleges taktikai, tapasztalatbeli hátrányt.

A hazai fiatalok, bár elég nagy az önbizalmuk, nem tartanak ott, ahol kellene. Az is igaz, hogy úgy tűnik, később érnek, mint a külföldi kortársaik, mindenesetre nem látom idehaza az érett tizennyolc éves futballistákat. Persze a szakemberek is hiányoznak hozzá, a futballspecifikus erőnléti edzők. 

– Mit tartasz követendőnek egy tizenévesen kijutó ifjú esetében? Amíg csak lehet, maradjon kint, vagy jöjjön vissza erősödni? Utóbbi esetben ugye félő, sosem jut ki újra…

– Ma már eleve nehezebb kimenni, mint az én időmben. Tizennégy évesen igazoltam a Nancy akadémiájára, ma az alsó korhatár tizenhat év. Nem egyszerű ez a kérdés, egy biztos, kint nagyon meg kell küzdeni, mert mindig a hazai lesz előnyben, de megéri megharcolni a helyedért. 

– Méltattad a válogatottat. Amikor nézed a Marco Rossi-féle nemzeti együttest, felismered benne az olasz futball jegyeit?

– A felfogást tekintve igen. Azt látom, hogy a válogatottban mindenki tökéletesen tudja, mit kell csinálnia, hogyan kell futballoznia. Ha bárki ránéz a csapatra, látja, mit akar játszani. Ez nagy erény. Sokat változott az évek alatt az együttes, és ha ki is estek egyes játékosok, ha akadtak is rosszabb eredmények, mindig meg tudott újulni. Ma már bárki ellen a siker reményében állhat ki, ez egy ütőképes társaság. Ebből is látszik, mennyire fontos az edző személye.

– Talán a legfontosabb.

– Igen. Elég megnézni a Nyíregyházát. Oké, hogy a játékoskeret is alaposan kicserélődött, de hát az évek óta cserélődik, mégsem volt eredmény, tavaly majdhogynem búcsúzott a másodosztálytól, de lett egy nagyon ambiciózus edzője Tímár Krisztián személyében, és egészen máshogy teljesít.

– Te vállalsz még valaha szerepet a futballban? És nem csak mint szakértő…

– Szerettem azt, csak épp nem fért bele két gyerekkel az ingázás Nyíregyháza és Budapest között. De ha lesz olyan érdekes futballprojekt, ami megfog, egyszer talán belevágok. Azt terveztem, Nyíregyházán fejezem be a játékot, és utána a labdarúgásban dolgozom tovább, ez még azonban várat magára. Közgazdászként végeztem, beszélek nyelveket, azt gondolnám, szükség lehet rám, úgy fest azonban, mégsincs. Amikor adódott lehetőség, kicsik voltak még a gyerekek, azért nem vállaltam el, manapság meg nem keresnek. De amúgy is lekötnek a különböző civil projektjeim.

– Úgy mint?

– Az építőiparban tevékenykedem, ikerházakat, társasházakat építünk, de vannak azért más terveim is, mindig jár ugyanis valamin az eszem. Talán ezt egyszer még a futballban is kamatoztathatom.

Kiemelt fotó: AFP