Vérhalmokon költött tündérmese: Dél-Szudán a kosárlabda-világbajnokságon

Dél-Szudán a világ legfiatalabb országa, hiszen csak 2011-ben vált függetlenné Szudántól egy népszavazást követően. Az ENSZ rögtön a legkevésbé fejlett országok nem túl dicsőséges csoportjába sorolta a legújabb tagállamát, ami cseppet sem túlzás. A 13-14 milliós, majd 200 különböző etnikumból álló népességnek ugyanis nagyjából 90 százaléka naponta kevesebb, mint egy dollárból kényszerül megélni, az egészségügyi rendszert pedig jól jellemzi, hogy az újszülöttek tíz százaléka nem éri meg az egyéves kort. A vízvezetékrendszer és az úthálózat alig-alig kiépített, még a főváros, Juba teljes területére sem terjed ki.

A jelenlegi gazdasági helyzet azonban európai fejjel alig felfogható véres időszakok következménye, melyeknek az eredete még a gyarmati időszakra vezethető vissza. A XIX. században ideérkezett briteknek semmiféle szándékuk nem volt ezzel a régióval, csupán a francia és az olasz terjeszkedés megakadályozása érdekében szállták meg a környéket. Így aztán a gyarmatosítóktól megszokott módon teljesen figyelmen kívül hagytak és összekavartak mindenféle etnikai vagy birodalmi határt és egyetlen Szudánként kezeltek mindent. Vagyis az északi, sivatagos területen az ókori núbiai gyökerekre büszke Nílus-menti területeket, melyek a középkorban átvették az Iszlám tanításait is és a déli, a Fehér-Nílus folyóág mentén inkább mocsaras vidéket, melyet a természeti akadályok miatt a mohamedán térítők nem értek el, így nem csak népességében vagy földrajzában, de vallásában és történelmében is rendkívül megosztott népességet zárt egybe a brit megszállás.

Vérfürdők földje

A szétszórtan működő ellenálló mozgalmak ideig-óráig érdekegységbe kovácsolták ugyan a törzseket, amikor azonban 1956-ban végül az egész terület megszabadult a brit fennhatóságtól, a fegyverporra szocializálódott közösségekben gyorsan kiéleződtek az északi és déli régió konfliktusai, főként amikor a két terület határán olajmezőket tártak fel a hetvenes években.

A 2005-ös leválás óta az északi szomszéddal, Szudánnal ugyan mára nagyjából rendezte a diplomáciai kapcsolatait Dél-Szudán, határmenti területein ugyanakkor rengeteg szakadár fegyveres csoport áll harcban az olajlelő helyeken a Salva Kiir Mayrdit által vezetett kormányzattal, melynek hadserege cseppet sem bánik kesztyűs kézzel olykor a civil lakossággal sem. A minden szekértáborban előforduló túlkapások, nem egyszer teljes falvak pusztulását eredményező brutális mészárlások magyar híroldalakra is eljutottak, a meglehetősen komor és komplikált dél-szudáni helyzet tágabb kontextusának megismeréséhez pedig a Mérce cikkét ajánljuk magyar nyelven. Az újabb, etnikai konfliktusok által is feltüzelt polgárháborúban további százezrek vesztették életüket és milliók kényszerültek elmenekülni az országból javarészt a szomszédos Ugandába, de sokan akár a világ távolabbi, fejlettebb vidékeire.

Dél-Szudán főbb etnikai csoportjai (Forrás: stratfor.com)

A remény neve: sport

Ilyen felfoghatatlan körülmények között meglehetősen gyerekcipőben jár a sportélet is Dél-Szudánban, ugyanakkor a többi afrikai országhoz hasonlóan a jövőben a nemzeti egység kialakításának egyik letéteményese lehet és a lakosság egy vékony rétege számára kiutat is jelenthet a reményvesztett helyzetből.

A függetlenség kivívása után alig egy évvel a 2012-es londoni olimpián is részt vett már a polgárháborúban családja 28 tagját elveszítő és kétszer el is rabolt Guor Marial maratonfutó, aki a 47. helyen végzett akkor még nemzeti színek helyett az olimpiai zászló alatt, hiszen a NOB csak pár hónappal később vette fel Dél-Szudánt a tagjai közé.

2020-ban Tokióban a koronavírus-járvány által alaposan megnehezített körülmények miatt már csak két dél-szudáni atléta és edzőik alkották az apró olimpiai delegációt, de a legnépszerűbb sport ugyanakkor Dél-Szudánban is a labdarúgás. A nemzeti csapat első szövetségi kapitányáról, a meglehetősen excentrikus szerb Zoran Dordevicsről még egy dokumentumfilm is készült, de ezen első, zavaros időszak után indult be egy, ha nem is látványos, de óvatos fejlődés. A zászló mintája alapján „fényes csillagok” becenevet kapott válogatott a legutóbbi Afrika-kupa selejtezőin rekordszámú győzelmet ért el, az U20-as nemzeti csapat pedig épp a minap a korosztályos kontinensbajnokság negyeddöntőjéig jutott.

Egyelőre azonban nem jellemző, hogy a 16 évesen az Egyesült Államokba menekült Marialhoz hasonlóan ragaszkodnának a dél-szudáni származású labdarúgók is a gyökereikhez, hanem a befogadóországukban érvényesülnek inkább, ahol jobb körülmények közé kerülve váltak magasabb szintű játékosokká a fejlettebb infrastruktúrának köszönhetően. A tavalyi világbajnokságon például a svájci válogatottban pályára lépett Chelsea-játékos Denis Zakaria édesapja volt dél-szudáni menekült, míg a nyolcaddöntős Ausztrália keretében három dél-szudáni nemzetiségű, de már kenyai és egyiptomi menekülttáborokban született játékos is helyet kapott. A még mindig csak 18 esztendős Garang Kuol az ausztrál labdarúgás egyik legnagyobb ígérete, akit a skót élvonalba adott kölcsön most a Newcastle United, a korábban dán bajnok és a spanyol élvonalban is szerepelt Awer Mabil pedig jelenleg a Sparta Praha szélsője. Mindkettőjük két mérkőzésen is pályára lépett Katarban, a kétszeres ausztrál bajnok középhátvéd, Thomas Deng végül azonban a kispadról nézte végig a Socceroosmenetelését.

Ha ők nem is dél-szudáni színekben versenyeznek, az ország sporttal foglalkozó vékony rétege azonban nyilván az ő karrierjüket is kitüntetett figyelemmel kíséri, lévén hazatérőknek és hasonló sikereknek nem örülhetett eddig egyetlen sportágban sem. Az afrikai kosárlabda világában azonban mostanában megváltozott valami.

A Dél-Szudán első olimpikonjáról, Guor Marialről készült dokumentumfilm plakátja (Forrás: runnerdoc.com)

Az afrikai kosárlabda lassú ébredése

Az első kosárlabda-világbajnokságon 1950-ben Egyiptom ugyan az ötödik helyen végzett, két évvel később az olimpián pedig Helsinkiban a kilencediken, azóta viszont a legjobb tízbe nem került afrikai válogatott sem vb-n, sem olimpián. A világbajnoki mezőny bővítésével 2006-ban bevezetett nyolcaddöntőkbe viszont aztán eljutott Angola kétszer, Nigéria és Szenegál pedig egyszer-egyszer, legutóbb azonban Kínában mind az öt afrikai induló elvérzett a csoportkörben.

Nem meglepő, hiszen kosárlabdában Afrika még a kiaknázatlan lehetőségek kontinensének számít, melyet a legnagyobb tehetségek gyorsan és örökre elhagynak. Hiába járta meg az NBA-t is több mint 50, a földrészen született, olykor igencsak meghatározóvá váló játékos, Afrika válogatottjai nem sokat profitáltak sikereikből. A 17 évesen az Egyesült Államokba költözött Hakeem Olajuwon például nyert két bajnoki gyűrűt az NBA-ben, 12 szezonban is beválogatták az All Star-csapatba is, de nem szülőhazája, Nigéria válogatottjában szerepelt, hanem az USA játékosaként nyert 1996-ban olimpiát Atlantában és nem öltötte magára a nigériai mezt az egyszeres NBA-bajnok Festus Ezeli sem. Ugyanígy nem szerepelt soha a kongói válogatottban a nyolcszoros All Star Dikembe Mutombo, pedig ő csak 21 évesen hagyta el szülőhazáját, épp úgy, mint a Los Angeles Lakersszel kétszeres bajnok D.J. Mbenga. Utóbbi viszont a belga válogatott színeiben szerepelt nemzetközi meccseken, a szintén kongói születésű és 17 évesen Európába érkezett Serge Ibaka pedig a spanyol válogatott játékosaként lett világbajnok és olimpiai ezüstérmes.

Voltaképpen már ritkaságszámba ment a korábbi évtizedekben Luc Mbah a Moute esete, aki NBA-játékos létére is szerepelt a kameruni válogatottban és tagja volt a 2007-es Afrika-kupán ezüstérmet szerzett csapatnak, ám az ő hazai tehetségkutató táborainak két legnagyobb újkori felfedezettje, a Torontóval NBA-bajnok Pascal Siakam és a már hatszoros All Star Joel Embiid mégsem térnek vissza késő kamaszkorukban elhagyott hazájukba, hanem utóbbi például a francia válogatottság gondolatával kacérkodik.

A lassan egy évtizede az NBA-ben pattogtató szenegáli Gorgui Dieng például 2017-ben és 2021-ben is tagja volt az Afrika-kupán bronzérmes nemzeti csapatának, Ish Wainright a Phoenix Sunsból rendszeresen szerepel Uganda válogatottjában is, a nigériai nemzeti csapatban pedig olyan amerikai születésű játékosok is ott voltak a 2015-ös kontinensbajnokságon diadalmaskodó csapatban, mint Stan Okoye és Al-Farouq Aminu, akik aztán a némileg csalódást keltő 2018-as világbajnokságot is megjárták, később pedig csatlakozott hozzájuk Chimezie Metu és Josh Okogie is az NBA-ből. Közben az észak-amerikai elitligát is megjárt Szalah Mezsri is a tunéziai nemzeti csapat állandó tagja, az amerikai születésű Matt Costello Elefántcsontparttal volt ezüstérmes a 2021-es Afrika-kupán, és az Atomerőmű SE-ben is megfordult, mára a spanyol ligában is egész jó nevet szerzett Shannon Evans is rendszeresen pályára lép a guineai válogatottban. Európából tér haza minden alkalommal a Real Madrid Euroliga-győztes klasszis centere, Edy Tavares is, aki történelmi kvalifikációra vezette idén az így minden idők legkisebb vb-résztvevőjévé avanzsáló Zöld-foki Köztársaság válogatottját. Az afrikai vb-selejtezők legnagyobb szenzációját azonban végül mégsem az ő szereplésük, hanem egy még náluk is nagyobb csoda jelentette.

Edy Tavares a Zöld-foki Köztársaságot vezette történelmi vb-kvalifikációra (Fotó: n1info.ba)

Afrika valószínűtlen új kosárlabda-hatalma: Dél-Szudán

A zöld-foki-szigeteki kosárlabdázók már a 2007-es Afrika-kupán is bronzérmet szereztek ugyanis, két éve pedig a legutóbbi kontinenstornán is negyedikek voltak. Ez utóbbi tornán már ott volt Dél-Szudán válogatottja is, melyhez nekik azonban igen rögös út vezetett.

Pedig már a függetlenség kivívása előtt is érkeztek a kosárlabda világába a területről származó fontos játékosok, amiben bizonyosan közrejátszik, hogy a nilota népek, és köztük a Dél-Szudánban őshonos dinkák, nuerek és sillukok a legnagyobb átlagmagasságúak a világon. Aligha véletlen tehát, hogy a 231 centiméteres termetével az NBA történetének második legmagasabb játékosa, Manute Bol is innen származott, aki már szudáni válogatottként került Észak-Amerikába és kétszer is a liga legjobb blokkolója lett, de korai, alig 47 évesen bekövetkezett haláláig még különösen gyakori jótékonysági akcióival is kedvelt figura lett, Dél-Szudánban pedig valóságos félistenként emlékeznek rá.

Bár a polgárháború elől gyerekkorában Angliába menekített Luol Deng két NBA All Star-fellépést hozó játékospályafutása alatt a brit válogatott színeiben szerepelt többek között a londoni olimpián is, mégis ő tekinthető a dél-szudáni kosárlabda legfontosabb alakjának. Szülőhazájáról ugyanis olyannyira nem feledkezett meg, hogy 2020 novemberében ő lett a helyi szövetség elnöke, és voltaképpen ő állította a sikerek útjára a válogatottat.

Ekkor már túl volt a nemzeti csapat a hivatalos bemutatkozásán, melyre csak 2017-ben, az Afrika-kupa selejtezőin került sor, ekkor viszont még elbukott a csapat, melyet az amerikai Jerry Steele verbuvált össze egy-két hazai játékos mellett gyerekkorában Amerikába és Ausztráliába menekült, ott alsóbb ligás kosárlabdázókkal. Steele helyett a szövetségi kapitányi posztra Deng aztán egykori akadémista társát, a Brooklyn Nets másodedzőjét, Royal Ivey-t kérte fel, aki teljesen ingyen vállalta el a feladatot, a stábjában pedig Manute Bol egyik fia, Madut is helyet kapott. A szakmai munka biztosítása mellett a szövetségnél mindeközben a játékosfelderítést is magasabb szintre emelték.

Az újjáalakuló fiatal gárdának a 2021-es Afrika-kupára, ha szerencsésen is, de már összejött a kijutás és a tornán sem vallott szégyent, a válogatott a hazai sportszeretők számára így az első nemzetközi sikereket szállították. Főként azzal, hogy a kontinenstornán a szomszédos Uganda és Kenya ellen egyaránt nagy csatában vívta ki a győzelmet és végül a negyeddöntőbe is bejutott, ahol viszont a címvédő és később ezt a tornát is megnyerő Tunézia már túl nagy falatnak bizonyult. A kiesés ellenére jól látható volt, amiről aztán Luol Deng is nyilatkozott:

„Sok dél-szudáninak ez nem a kosárlabdáról szól, hanem a büszkeségről, az egységről, az örömről és a szeretetről, amikre kevés alkalom van az országban. Nekünk ez egy fontos lehetőség, hogy végre pozitív irányba fordítsuk hazánk narratíváját. Így valami sokkal nagyobb dologért játszunk, mint a sportsikerek.”

Pedig azon a 2021-es tornán bármiféle prémium nélkül játszottak az új válogatott tagjai, a szövetségnek már az útiköltség fedezése is gondot jelentett, a helyi szállás és ellátás költségeit pedig a ruandai szervezők állták. A nehéz háttérből gyorsan összekovácsolódó csapatban viszont ott volt már több Ausztráliából érkező játékos. Ilyen volt a center Deng Acuoth, aki meccsenkénti 9 lepattanójával és 2,3 blokkjával a torna egyik legjobb védekező játékosának bizonyult, a 11,9 pontos meccsátlagot hozó bedobó Kuany Kuany, a már veterán hátvéd Mathiang Muo, az alig 20 esztendős irányító Jackson Makoi, a nála alig idősebb Mareng Gatkuoth vagy az Amerikán át Dániába kerülő cserecenter, Koch Bar. Ez lett aztán a magja annak a csapatnak, mely néhány játékossal kiegészülve meseszerű menetelést produkált a vb-selejtezőkön.

A fényesen csillogó csoda

A 2021-es Afrika-kupa viszonylagos sikere után a Luol Deng közvetítésével addig is szponzorként működő amerikai vállalat, a Hyper-Rise még nagyobb mértékben kezdte támogatni a dél-szudáni válogatottat és építtetett két kosárlabda pályát is az országban. A szövetség egyezséget kötött a FastScout Pro nevű céggel is a szoftverük használatáról, mely segített elemezni a játékosok és az ellenfelek teljesítményét és kialakítani a sikeres taktikát a hazai közönség által már reménykedve várt vb-selejtezőkre.

Közben a csapatban is történtek változások, kissé háttérbe szorult a lassan kiöregedő Muo, és az irányító poszton a rutintalan Makoi helyét átvette a nála kicsivel idősebb, Európát is megjárt Padiet Wang, aki az idő tájt a hazai Cobra Sporttal szerepelt az Euroliga mintájára egy évvel korábban megalapított Kosárlabda Afrika Ligában (BAL). Az NBA és a FIBA támogatásával beindított kezdeményezés hivatott stabil alapokra helyezni a kontinens kosárlabda-életét és az már most körvonalazódni látszik, hogy a dél-szudáni fiatalok lehetőségeit is jelentősen javítja majd hosszú távon, de a már emlegetett Acuoth is a legutóbbi bajnok, a tunéziai US Monastirhoz igazolhatott nemrég.

A hazai nevelések helyett a vb-selejtezőkön azonban még Acuoth, Kuany vagy Gatkuoth mellett olyan újonnan beszervezett játékosok vitték a prímet, akik szintén gyerekkorukban menekültként kerültek fejlettebb kosárlabda-infrastruktúrával rendelkező országokba és jutottak így lehetőséghez. Elsősorban az NBA G-ből érkező, de európai tapasztalatokkal is rendelkező Anunwa „Nuni” Omot, aki rögtön közönségkedvenc is lett, de a francia élvonalban légióskodó hátvéd, Bul Kuol, valamint az ausztrál élvonalban pallérozódott Sunday Dech és Majok Deng.

Afrikában a költségek szükségszerű redukálása miatt nem oda-visszavágós rendszerben bonyolítják le a vb-selejtezőket, hanem kétszer két helyszínen és időpontban rendeznek egy-egy körmérkőzéses tornát és az ezeken szerzett pontszámokat adják össze. Márpedig az újjáalakult dél-szudáni válogatott letette a névjegyét ezeken a tornákon, hiszen mind az első csoportkörben Dakarban, mind a másodikban Kigaliban is megnyerte mindhárom meccsét. Pedig az ellenfelek között ott volt az utóbbi esetben hazai pályán szereplő Ruanda és Kamerun mellett az elmúlt két Afrika-kupát megnyert Tunézia is, így nagy szenzációt okozva alaposan visszavágtak a legutóbbi negyeddöntős vereségért.

A második, immár sorsdöntő csoportkör első, tuniszi felvonásán aztán kikaptak ugyan egy szoros meccsen az NBA-játékos Gorgui Dienget felvonultató Szenegáltól 69-66-ra, de aztán az egész selejtezőcsoport legnagyobb gálázásán 101-58-ra legyőzték Kongót, majd 20 pontot mértek a sokkal esélyesebb Egyiptomra is és a kvalifikáció kapujába kerültek.

Az utolsó szakaszt február végén Alexandriában játszották, ahol a három összecsapáson már csak egyetlen győzelem kellett Dél-Szudánnak a történelmi sikerhez. A kispadra Ivey NBA-elfoglaltságai miatt ezúttal maga Luol Deng ült le, az egyik segítője pedig a testvére volt. Az első meccsen a Szenegál elleni visszavágón a harmadik negyedben ugyan még 11 ponttal is vezetett az ellenfél, ám ekkor Kuol két és Omot egy triplájával gyorsan felzárkóztak és végül 63-59-re diadalmaskodtak. Omot egyébként a maga 26 pontjával itt is csapata legeredményesebb játékosának bizonyult, pedig az ellenfél szövetségi kapitánya, Desagana Diop igencsak felkészült lehetett a játékából, hiszen épp vezetőedzője is volt a Westchester Knicksnél az NBA G ligában. Az igazi különbséget azonban ezúttal is a kispadok hozzáadott pontszáma jelentette, hiszen ebben 33-14 arányban voltak erősebbek Deng tanítványai.

A hátralévő két meccsen még Kongó és az ezúttal hazai pályán szereplő Egyiptom is kikapott Dél-Szudántól, utóbbi viszont a csoport második helyén végezve a vb-kvalifikációt azért megünnepelhette. Az igazán nagy fiesztát azonban Jubában tartották, ahol úgy kapott hősöknek járó köszöntést a csapat, hogy különösen kimagasló teljesítményt senki sem nyújtott a selejtezők során. Omot 15,1 pontos meccsátlagával a sorozat harmadik legeredményesebb játékosa lett, Kuany a harmadik legtöbb triplát dobta, Acuoth a negyedik legtöbb sapkát osztotta ki, Deché volt az ötödik legtöbb assziszt. A legnagyobb érdem azonban a csapategységé.

Royal Ivey ünnepel dél-szudáni játékosaival az öltözőben (Fotó: andscape.com)

A jövő kérdései

A helyi kosárlabda szövetséget gardírozó Deng számtalan karitatív tevékenysége mellett az alapítványán keresztül mindent megtesz, hogy szeretett sportága valóban reményt adjon hazája fiataljainak egy szebb jövőre. Edzőpályákat építtet Jubában (az egyiket a menekülttáborban annak idején őt is tanítgató Manute Bolról nevezte el), beindított egy kosárlabda-programot is, melynek keretében egy táborban látnak vendégül minden nyáron dél-szudáni gyerekeket az Egyesült Államokban. Emellett alapított egy 2000 fős akadémiát, melyben a sportolási lehetőségek mellett olyan szintű oktatást nyújtanak, hogy sokan ha nem is sportolók lesznek, de más területen is jó esélyekkel folytathatnak tanulmányokat, így van például olyan egykori neveltjük is, akiből végül orvos lett.

Ezek a tevékenységek csak évek múlva hozhatják meg közvetlen hatásukat, addig is a válogatott szereplésével igyekszik hitet adni a dél-szudániaknak és okot a büszkeségre. A világbajnokságra szeretnének további dél-szudáni születésű vagy származású játékosokat is meggyőzni, hogy csatlakozzanak csapatukhoz. Thon Maker ugyan végül már az ausztrál válogatottal nyert Ázsia-kupát, de a régóta körbeudvarolt játékosok közül néhánynak a vb-re csábítására jó esély kínálkozik. Ilyen a Dél-Afrikán keresztül az amerikai egyetemi bajnokságba kerülő Chol Marial, az NBA G ligában szereplő kanadai születésű bedobó, Marial Shayok vagy a néhány mérkőzésen az NBA-ben is pályára lépett bedobó, Deng Adel.

Luol Deng egy jubai iskolalátogatáson (Fotó: pachodo.org)

Náluk is nagyobb dobás lenne azonban a csecsemőkorában Egyiptomba, majd Amerikába menekített, jelenleg ötödik NBA-szezonjában most épp a Lakers alkalmazásában álló erőcsatár, Wenyen Gabriel és még inkább Bol Bol meggyőzése, hogy csatlakozzanak szülőhazájuk nemzeti csapatához. Az idén az Orlando Magicben egyéni rekordjait döntögető ifjonc már csak a legendaként tisztelt édesapja miatt is elképesztő népszerűségnek örvend Dél-Szudánban, nem véletlen, hogy az ottani szövetség alkalmazásában álló bátyja gőzerővel dolgozik, hogy megteremtse a lehetőséget az augusztus végi világbajnokságon való részvételére.

A világbajnokságon aztán nyilván bármelyik afrikai válogatottól bravúr lenne a nyolcaddöntőbe jutás, és talán különösen az lenne a nemzetközi mezőnyben debütálására készülő Dél-Szudántól. Külön tétet jelent azonban számukra, hogy a tornán a legjobb teljesítményt nyújtó afrikai csapat kvalifikálja majd magát a párizsi olimpiára, a többiek pedig megküzdenek majd a második kvótáért. Márpedig elmondása szerint Deng legnagyobb álma, hogy ahogy egykoron a brit lobogót, úgy egyszer a dél-szudáni zászlót is büszkén vonultassa fel az ötkarikás játékok megnyitóünnepségén.

Kiemelt fotó: theafricanmirrortest.co.za