Veszprém–Szeged 0-0 és 1-7, a magyar gólszerzők alapján

Már 10-15 éve is a magyar válogatott szempontjából figyeltem elsősorban a Veszprém és a Szeged összecsapásait, akár egymás ellen, akár a Bajnokok Ligájában játszottak. Gyakran már akkor is elszomorító volt a látvány.

Szegedi barátaim sem tudtak azzal mit kezdeni, hogy 2007–2008-as szezonban a kezdőcsapatukban a honosított Puljezevics Nenad a magyar – és ennyi –, átmenetileg a Veszprémnek drukkoltak, mert ők elsősorban magyarok, másodsorban szegediek. Szögezzük le máris le, egy kicsit sem nacionalisták, de nem is „internacionalisták”, próbálnak a kettő között maradni, velem együtt.

Jött néhány év, amikor a Veszprém úgy nézett ki, mint egy magyar csapat, aztán egyre szűkebb esztendők következtek. Amikor az előző évtized közepén önfeledten ünnepelte a hazai kézilabdás közeg, hogy a bajnokcsapatunk a BL-ben legyőzte a horvát aranyérmest, összeadtam a két csapatban a gólokat, nemzetiség szerint. Az egyik kezemen meg tudtam számolni a magyarokét, míg a horvátoknál 20 fölé jutottam. Most akkor kinek is kellene örülnie. És minek?

Azóta is számolom lelkesen, de sokszor már nincs mit. Így történhet, hogy 2022. október 23. előestéjén lejátszottak úgy egy Veszprém–Szegedet, hogy egyetlen magyar találat sem született. 0-0, részletes elemzésünk itt.

A Veszprém támadójátékában hírmondónak sem maradt kulcsember a honfitársaink közül. Persze ugyanilyen fontos a védekezés, van vele elég gondunk itthon, de ennek tengelyében legalább ott a Ligetvári Patrik–Sipos Adrián duó. Annak is örülünk, ha egy fiatal, adott esetben Lukács Péter kap némi játéklehetőséget legalább a tét nélküli rangadókon, de figyelmeztető jel, hogy Veszprémben ezek a projektek sehová sem szoktak kifutni. Az elmúlt évtized alapján gyakorlatilag nincs rá példa, hogy egy honfitársunk itt váljon ismert kézilabdázóvá.

A Szeged ebből a szempontból előrébb tart jelenleg, bár a híres szegedi utánpótlásképzés (Nagy László és kora) mintha nyomtalanul eltűnt volna. A válogatott szintjét már megütő, klasszisjelölt fiatalok itt kapnak esélyt, hogy BL-csapatok ellen világszínvonalra fejlődjenek, ennek látványos példája most ifjabb Rosta Miklós. Bánhidi Bencével ez valószínűleg máshol is ugyanígy történt volna, már balatonfürediként is kimagaslót nyújtott a válogatottban a csapatszinten bukást hozó 2016-os Eb-n.

A beállók mellett még nézhetjük a balátlövőket. Bodó Richárd szakmailag – az egész klubbal együtt – élete talán legnehezebb őszét éli, de 29 évesen még mindig óriási potenciál van benne. Az öt évvel fiatalabb, nyáron érkezett Szita Zoltánra mindez még inkább igaz. Talán a legrosszabb pillanatban költözött a Tisza-partra, de így is hosszú távú megoldást jelenthet.

Mindez viszont kettő, azaz kettő poszt a mezőnyben. A veszprémi rangadó megmutatta, egy-egy játékos hiánya (Bánhidi), formán kívüli állapota (Bodó) vagy piros lapja (Rosta) esetén nincs magyar gólszerző. Nem mellesleg Mikler Roland sérülése miatt magyar kapust sem láttunk a meccsen. Mindezzel persze semmi gond sem lenne, ha közben sorolni tudnánk a külföldi BL-csapatokból a mieinket, de erről szó sincs, a szélső például kifejezetten hiánycikknek számít.

Közben a válogatottra januárban olimpiai kvalifikációs világbajnokság vár, Chema Rodríguez szövetségi kapitányi munkáját látva nem is reménytelenül, de az elmúlt egy hét pontosan mutatja, tovább vékonyodott a jég, amelyen elődei táncoltak. A magyarországi játékosképzés, -felépítés állapota továbbra is válságos, a jövője teljes homály, a számok alapján ez is világos.

Néhány nappal a Veszprém–Szeged után a BL-ben Sipos Adrián egy góllal is hozzájárult a Magdeburg elleni döntetlenhez.

Rosta Miklós hat találattal főszerepet játszott az Elverum legyőzésében, és Szita Zoltán is betalált egyszer.

A Veszprém a veretlenségét, a Szeged a továbbjutási esélyét őrizte meg, máris mindent szebbnek látunk. De nem csaphatjuk be a végtelenségig magunkat.

Kiemelt fotó: Magyar Nemzet