Villarreal: egy kisváros nagy futballal, mely világklasszisokat nevel

Ha valaki szakdolgozatot kívánna írni a kiválasztásról, vagy éppen arról, „miképpen pótoljuk a jó pénzért eladott kulcsjátékosainkat olcsóbb, de hasonlóan kiváló teljesítményre képes labdarúgókkal”, bátran forduljon a Villarreal elöljáróihoz. Ők ennek a mesterei.

A „sárga tengeralattjáró” legénységéből a legutóbbi nyáron történetesen távozott Álex Baena, Thierno Barry, Yéremy Pino, Karl Etta Eyong, jött helyettük Georges Mikautadze, Alberto Moleiro, Tani Oluwaseyi, Manor Solomon, az eredmény mégis ugyanaz. A Villarreal a harmadik, két pontra a Barcelonától, háromra a listavezető Real Madridtól.

Ez persze dicséri a helyzethez tökéletesen alkalmazkodó trénert, Marcelinót is, ahogyan a klub szakmai irányítóit szintén. A felsoroltak ugyebár a kicserélődött csatársor tagjai, és ha némi változás a hátsó sorokban is történt, a támadóvonal alakult át a leglátványosabban.

Mégiscsak a védelemmel kezdve, két olyan futballistát sikerült nem túl drágán igazolni, akik mindjárt a kezdőcsapatban követeltek maguknak helyet. A jobbhátvéd Mourinóról elég könnyen lemondott Diego Simeone, a potom 10 millió euróért igazolt uruguayi bekk pedig, annak ellenére, hogy a Real Madrid ellen kissé felsült – a gyorsan összeszedett sárga után Vinícius Júnior rendesen megfirkálgatta a kiállítástól tartó védőt –, az egész szezonban megbízhatóan futballozik. Az erényeit – azaz hogy gyors, agresszív, kiváló szerelőkészséggel megáldott, a labdavezetésekben kimagasló, a La Ligában 89 százalékos passzhatékonysággal játszó védő – képes kamatoztatni, de ugyanez elmondható a védelem másik új tagjáról, Renato Veigáról is. A nyáron az Atlético is bejelentkezett a portugál válogatott védőért, végül azonban a Chelsea a Villarreallal egyezett meg, és engedte el 24,5 millió euróért.

Persze nem feltétlenül a hátsó alakzatban volt égető a lyukakat befoltozni, sokkal inkább elöl. Az előző szezon egyik legkiválóbb kreátora, a La Ligában a második legtöbb gólpasszt (9) jegyző, az egész mezőnyben a legtöbb helyzetet (96) kialakító Álex Baena az Atléticóba távozott – legalább ezt a transzfercsatát megnyerte a madridi alakulat –, és ha ilyen szintű előkészítőt nem is lehet bármelyik fáról leakasztani, a 22 éves, rendkívül labdaügyes, játékintelligens, az egy az egy elleni játékban és a progresszív labdavezetésben kimagasló Alberto Moleiro nem tűnt rossz választásnak. Már csak azért sem, mert 22 évesen fejlődőképes labdarúgó, aki a szezon végén búcsúzó Las Palmasban is teremtett azért 41 helyzetet a társainak. A Villarrealban idén 11-nél jár, de berámolt négy gólt és adott két gólpasszt, ha pedig javul a helyzetkihasználása, még eredményesebb lehet.

A szélső Yéremy Pino 11 gólban vállalt szerepet, a Crystal Palace-tól kasszírozható 30 millió font azonban nagyon kellett a büdzsének. 42 millió jött Baenáért, újabb 30 millió Thierno Barryért, az így 102 millió euró, és ha hozzáadjuk az ugyancsak a nyári értékesítésekből befolyó kisebb összegeket, 108 milliót kapunk, ami hattal több, mint amennyit elköltött a Villarreal.

Már csak a Bajnokok Ligája-szereplés is megkövetelte, hogy megfelelően pótolják a távozókat. Nem akármilyen futballal sikerült egyébként a BL-indulást kivívni.

A 71 szerzett gól klubrekord a „sárga tengeralattjáró” élvonalbeli történetében, az összegyűjtött 70 pont pedig a második legtöbb (a csúcsot az ikonikus, a bajnokságban a második helyen záró Manuel Pellegrini-féle csapat tartja a 2007–2008-as idényből). És ha sokakat meg is lepett, hogy az ötödik helyen zárt a csapat, azért mégsem ment csodaszámba: a Villarreal 143 millió eurós éves bevétele a hetedik legnagyobb a spanyol élvonalban, bérekre az ötödik legtöbbet költi. Abban, hogy pénzügyileg is versenyezni tudjon a nagyokkal, a tulajdonos Fernando Roig szerepe elévülhetetlen. A kerámiákból milliárdossá váló üzletember 1997-ben vásárolta meg a klubot, a stabilitásra és a közösség erejére támaszkodva vezeti azóta is példásan.

Mint azt hangoztatja, miközben az üzletben a „pénzcsinálás” a legfontosabb, a Villarreal élén korántsem. 

Itt az a cél, hogy ne nagyon legyen veszteség, és hogy a klub eredményei és játéka örömmel töltse el a szurkolót. Szerinte ugyanis a drukker a valódi tulajdonosa egy klubnak, és nem az elnöki székben ülő vállalkozó. Amondó, a siker összetevői a kemény munka, az akadémiára helyezett hangsúly, valamint hogy a saját neveléseket jó érzékkel kiválasztott „külsősökkel” tudják kiegészíteni.

Nagyon úgy fest, ezúttal is jól sikerült nekik. Mert ha ki is kellett adni Mikautadzéért 30 milliót, Veigáért 24,5-öt, Moleiróért 16-ot, Mourinóért tízet, a klubban azt remélik, egy nap, amikor ezek a játékosok is elköszönnek a Cerámicától, jóval többet érnek. Mert ez a Villarreal működési elve: éles szemmel, az adatokból jól sakkozva megvenni a már jó teljesítményre képes, de még nem horror áron kapható klasszisjelölteket, néhány év alatt ténylegesen klasszissá tenni őket, és drágábban értékesíteni. Éppen ezért gondolhatnánk azt, hogy meglehetősen fájdalmasan érintette a klubot a nemzetközileg is kapós kameruni Karl Etta Eyong távozása a Levantéba potom 3 millió euróért, csakhogy az ennél komplexebb ügylet, amelynek az volt a célja, hogy a Cádiz részesedését a jövőbeni eladásból megvágják. 3 millióért ment csak Etta Eyong a Levantébe, a Villarrealnak visszavásárlási joga van, amellyel nyilván a jövő nyáron él is, az azt követő eladásából viszont nem kell már a Cádiznak fizetnie. Okos? Inkább rafinált, de itt tart a spanyol élvonal, hogy muszáj az együtteseknek trükközniük – máskor meg nagy pénzért lemondani a legjobbjaikról ahhoz, hogy ne kerüljenek pénzügyi slamasztikába.

Mindezt megakadályozandó fektetnek tehát nagy hangsúlyt az akadémiára is, ahol késő tinédzserkorában az aranylabdás Rodri, illetve a Chelsea-ből a Bayernnek kölcsönadott Nicolas Jackson is megfordult, miközben éveken át olyan kiválóságokat nevelt, mint Baena, Pino vagy Pau Torres. Ahhoz képest pedig, hogy a Villarreal az 1998–1999-es szezonban szerepelt először a spanyol élvonalban, immár tizennyolcadszor jutott ki a nemzetközi porondra, kétszer BL-elődöntőt vívhatott, 2021-ben pedig a Manchester Unitedet legyőzve Európa-ligát nyert. Utóbbi az akadémia nélkül aligha sikerülhetett volna: a keretből több mint tíz játékos a Villarreal saját nevelése volt. 800-an futballoznak a Villarreal akadémiáján, 45 csapat, amelyből hat lánycsapat. A José Manual Llaneza utánpótlásközpont 1998-ban nyitotta meg kapuit, több mint száz bentlakásos nebulóval. Épp az edzőkomplexumnak köszönhetően Spanyolországban az egy főre jutó futballpálya Villarrealban a legmagasabb.

„Ha valaki itt él, az a klubot a második családjának tekinti – jegyezte meg még a Villarreal játékosaként Álex Baena. – Ha kicsi is a város, a körülmények jobbak, mint sok nagycsapatnál.”

De Rodrira is büszkék arrafelé, aki 16 éves korában választotta a Villarreal akadémiáját, miután az Atléticóban nem bíztak benne. Öt szezon után visszatért Madridba, majd a Manchester Citybe igazolt, ahol elindult a világfutball trónja felé. 2024-ben Aranylabdával a kezében ült fel oda. Ha a Villarreal trónra nem is jut, amilyen príma futballt produkál idén, nagy meglepetést keltene, ha nem csípné meg a biztos BL-indulást érő negyedik helyet.

Az egyetlen szégyenfolt a klub renoméján Thomas Partey nyári szerződtetése. A ghánai futballistát Angliában ötrendbeli nemi erőszakkal vádolták meg, a jogi procedúra nem ért még véget, és hiába tiltakozott több Villarreal-drukker is petícióban leigazolása ellen, Roig elnök hajthatatlannak bizonyult. Ő amondó, hogy amíg valakiről nem bizonyosodik be a bűnössége, ártatlannak tekintendő…

Ezen kívül viszont irigylésre méltóan működik a Villarreal, mely bebizonyítja, hiába tudná a teljes lakossága is csak félig megtölteni a majdnem kész Camp Nout, egy kisváros „kiscsapata” is naggyá válhat, ha okosan, értőn, előrelátóan vezetik.