Vinícius parádéja, Xabi Alonso taktikája, Raphinháék öröme – ilyen volt a szuperkupás El Clásico
Eseménytelennek éppenséggel nem nevezhetjük a vasárnap esti spanyol Szuperkupa-döntőt, sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy a Barcelona és a Real Madrid az El Clásicók tradíciójához méltó összecsapást produkált. A Barca hatalmas csatában aratott győzelmével végül hazavihette Dzsiddából a serleget, de hogy melyek voltak a finálé sarokpontjai, legfontosabb tanulságai, és mire mutatott rá a döntő, azt alább igyekszünk összegezni.
Miről is szóljunk legelébb a Szaúd-Arábiában megvívott spanyol Szuperkupa-döntő apropóján? Vinícius Júnior „feltámadásáról”? Hogy a tizenkilenc meccsen át tartó góltalanságát megtörve, szenzációs találattal jelentkezett? Vagy arról, hogy Xabi Alonso igen alaposan kimunkált, speciálisan az El Clásicóra kidolgozott taktikája még akár eredményre is vezethetett volna, és ha nem is nyert vele trófeát, időt alighanem igen? Hogy Raphinha a négyes döntő két fellépésén négy gólt szerezve már megint világklasszis teljesítményt nyújtott? Netán Joan García különlegesen fontos védéseiről, Lamine Yamal félelmetes cseleiről, a Barcelona ismételten bezsebelt Szuperkupa-serlegének jelentőségéről? Talán az lesz a legjobb, ha mindet alaposan átvesszük.
Mert valóban szólhatott volna ez a döntő Vinícius Júniorról, aki már az első negyedóra végén remekül ment el a bal oldalon, de a hosszúra ellőtt, gyenge lövését még simán fogta Joan García. Valamivel később, az első félidő ráadásában már a jó befejezéssel sem maradt adós. De micsoda szóló előzte azt meg! Történt, hogy Eric García nagyszerű ütemben lépett ki egy felpasszolt labdára, megszerezte, de aztán pontatlanul játszotta fel, Aurélien Tchouaméni tisztázni tudott, labdája pedig épp Gonzalo García elé került. A Real centere ráfordult a Barca védelmére, majd a bal oldalon, a felezővonalnál helyezkedő Vinícius Júniorhoz passzolt. Onnantól pedig elindult a brazil tánca. Játszi könnyedséggel tolta meg Jules Koundé mellett a labdát, a tizenhatos oldalvonalához érve egy bőrt kiosztva hámozta át magát a francián, Pedri csak szemmel követte az akciót, majd az ötös sarkához érve az ott lecövekelt Pau Cubarsí mellett is eltolta a labdát, aztán kilőtte a hosszú sarkot. Briliáns egyéni teljesítmény, félelmetesen nagy gól!
Vinícius mondhatni a hátára véve csapatát egyenlített, de véletlen-e, hogy épp akkor nyújt extraklasszis teljesítményt, amikor Kylian Mbappé nincs a pályán? Aligha. Mert bizonyára megvan ennek a pszichológiája, ami úgy egy évtizeddel korábban, Cristiano Ronaldo és Karim Benzema esetében is megvolt. Amíg ugyanis a portugál szórta a gólokat a Real mezében, és egyértelműen a blancók első számú játékosának számított, Benzema a háttérben maradt. Kiszolgált, alárendelte magát a csapat (és Ronaldo) érdekeinek, alighanem tudat alatt is visszavett a vezérszerepből. Amikor azonban Ronaldo eligazolt, és egyszeriben szükség volt egy új királyra, a francia előlépett, és a későbbi Aranylabdájához méltón rendre világklasszis produkciókkal jelentkezett.
A számok is alátámasztják ezt a teóriát: 2018-ig, Ronaldo távozásáig egyetlen szezon kivételével mindig simán 30 gól alatt maradt (valamennyi sorozatot tekintve), az utolsó két „Ronaldós” idényében 19, illetve 12 góllal zárt. Amint eligazolt azonban Cristiano, Benzema megtáltosodott: 30, 27, 30, 44, az utolsó évadában pedig 31 gólt jegyzett. Mindeközben a mezőnyben is ragyogó megoldásokkal jelentkezett.
Adódik hát a kérdés: biztosan a legjobbat hozta-e ki Vinícius Júniorból Mbappé érkezése, és az, hogy a francia felbukkanása óta már nem ő a királyi uralkodó? Vajon az elmúlt évi és az idei gyengébb futballjának az (az egyik) oka, hogy magában nem sikerült még rendeznie, mi is a pontos státusza csapaton belül? Ugyanolyan fontos ember ő, mint Mbappé? Lehet két királya egy csapatnak? Egyáltalán, hol a helye? Nyilván foglalkoztatják ezek a kérdések, és nem lenne meglepő, ha az új helyzet zavarta volna össze, és nyomta volna rá a bélyegét az elmúlt másfél év teljesítményére. Ám miután Mbappé még sokáig marad, a probléma továbbra is orvoslásra vár.
A Madrid vereségével Xabi Alonsónak sem csökkentek a gondjai, az ugyanakkor kiderült, pragmatizmusa, taktikai érzéke sokat érhet akkor, ha csapata történetesen rossz passzban van. A Real márpedig nem túl fényes futballt bemutatva tudta le az utóbbi heteket, ezért is lehetett azt gondolni, a finálé fő esélyese a bajnokságban kilencmeccses győzelmi szériát produkáló, az elődöntőben az Athletic Bilbaót 5–0-val elintéző Barcelona.
Xabi Alonso nem akarta azonban könnyen adni a bőrét. És ha célfutballt kieszelve, a zárt védekezésből induló kontrafutballra hagyatkozva is, de működő taktikát kreált. Labda nélkül jellemzően öt védővel futballozott a Real, Raúl Asenciónak Raphinha követése, Federico Valverdének Alejandro Baldé semlegesítése lett a feladata, de Gonzalo Garcíának is vissza kellett zárni, elsősorban a Pedri-Frenkie de Jong kettős valamelyikét őrizve, miközben a két brazilnak, Rodrygónak és Vinícius Júniornak az lett a feladata, hogy a bal oldalt túltöltve, a visszazárni úgysem nagyon akaró Lamine Yamal hiányában Jules Koundét hozzák minél többször nehéz helyzetbe. Sikerült is nekik. A gólt és a meccs eleji Vinícius-lehetőséget már ecseteltük, de a Realnak a második félidő első negyedórájában is akadt onnan három lehetősége a gólszerzésre.
Mondhatni tehát, a taktika ült, akkor is, ha nem feltétlenül méltó a másodszándékú futball, a rendkívül alacsony labdabirtoklás (32 százalék) a Real Madrid hagyományaihoz, és akkor is, ha a Barca 1–0-ás előnye után benne volt a pakliban, hogy megszórja riválisát. Nem így történt, olyannyira nem, hogy De Jong buta kiállítása után a meccs ráadásában két ordító ziccert is elrontott Xabi Alonso alakulata. A hollandnak is örök tanulság lehet: a Real Madridnak nem szabad ilyen előnyt adni, a meccs utolsó perceiben sem, mert ha van csapat, amelyik bármikor, bármilyen helyzetben képes betalálni (hát még emberelőnyben), az a Madrid. S ha a Carreras-Asencio kettősből csak az egyik valamivel pontosabb, meglehet, Madridba kerül a trófea.
De végül Barcelonába tért vissza, az elmúlt szezon után ismét, az említettek ellenére sem érdemtelenül. A diadalhoz rengeteget tett hozzá Raphinha, akinek nem feltétlenül a góljai a leginkább kiemelendők teljesítményéből. Persze, meg kell jegyezni az első gólját, de legalább annyira nagyszerű volt a kevéssel korábban elpuskázott helyzetére adott válasz. Mert a nagyságát igazából az mutatja, hogy egy perccel azután, hogy Lamine Yamal pazar labdájából helyzetbe kerülve nagyon csúnyán mellé lőtt, képes volt tökéletes mozdulattal gólra váltani második lehetőségét. Azt követően, hogy méterekkel tévedett, hibátlan technikai kivitelezéssel kilőtte a hosszú sarkot. Az, hogy közvetlenül az elrontott akció után másodszorra már nem hibázik, egyértelműen a klasszis ismérve. Nem csoda, hogy a Final Four MVP-je lett.
De ugyancsak dicséretre méltó Lamine Yamal, amiért, szemben az októberi El Clásicóval, ezúttal elég sokszor megfirkálta Álvaro Carrerast, és ha gólt, illetve asszisztot nem is jegyzett, a mezőnyben remekelt. Nem maradt el viszont a Lewandowski-gól, a lengyel 37 évesen is bizonyította, még mindig kulcsjátékosa a Barcelonának. Miképp az is teljesen egyértelmű, hogy Joan García is az. Nem kellett olyan földöntúli bravúrokat bemutatnia, mint nemrégiben az Espanyol ellen, hétszer azért védett. S hogy a Barca egyértelmű mezőnyfölénye dacára alakulhatott volna másképp is a döntő, azt jól jelzi, hogy nagy helyzetből a Real előtt adódott több: hét a négy ellenében. Ennek tükrében tán meglepő, hogy a helyzetek alapján várható gólszámot tekintve a Barca bizonyult jobbnak: 2,6-os xG-t produkált szemben a Madrid 1,39-ével.
Egy szó mint száz, az elmúlt szezon után ismét a Barcelonáé lett a Szuperkupa. Ám amíg tavaly a Real elleni fináléban mutatott 5–2-es diadal mintegy bedurrantotta a katalánok szezonját, és onnantól a La Ligában 17 meccsen két döntetlen mellett 15-ször győzve meg sem állt a bajnoki aranyig, az idei első serleg legfeljebb megerősítheti abbéli hitében, hogy képes megőrizni négypontos előnyét, és megvédeni a címét. Attól, hogy a Szuperkupa kényelmessé tenné, aligha kell tartani. Amíg Hansi Flick a Barca edzője, ez nem fordulhat elő. Ha mégis felütné a fejét a megelégedettség, a német ugyanúgy odacsapna, mint tette a 3. fordulót követően, a Rayo elleni iksz után. Akkor csapatára zárva az öltöző ajtaját azonnal nyomatékosította, nincs szüksége egókra. Egység kell, egy csapat, amelyik az azt megelőző szezont oly sikeresen tudta le.
Nos, Barcelonában van csapat. És a látottak alapján azt kell mondjuk, még Madridban is lehet.
Borítókép: Yasser Bakhsh/Getty Images