Volt egyszer egy berlini sikercsapat
A topligák közül egyedül a német Bundesliga esetében mondható el az, hogy a főváros egyetlen klubja sem nyert még bajnoki címet. Berlin öt különböző csapata is volt bajnok, de még az előző évszázad elején, illetve a keletnémet ligában. A legsikeresebb közülük a BFC Dynamo, melynek elég sajátos a történelme és a jelene is.
Németország a második világháború után kettészakadt, s ennek áldozata lett a főváros Berlin is, ahol a keleti blokk minden velejárója megjelent. 1950. június 20-án megalakult a Német Népi Rendőrség Sportszövetsége, az ide tartozó csapatok pedig az SV Dynamo előnevet kapták az adott városokban. Az SG Volkspolizei Berlin 1949-es megalapítása után a harmadosztályban szerepelt eleinte. Négy év elteltével az SG Volkspolizei Potsdam költöztetésével jött létre az SG Dynamo Berlin, amely hivatalos jogelődje a mai klubnak. Az akkori helyzetben ez a lépés megalapozta a pályán elért eredmények ellenére is az osztályváltást, a fővárosi egylet átvette a potsdamiak helyét.
Noha az eredmények rosszul alakultak, a politikai tisztviselők mégis azt szerették volna, hogy Berlinnek legyen egy jó csapata, ami megmutatja a város rangját is. Ennek volt köszönhető, hogy több játékos is megszereztek más városok együtteseiből – a korszaknak megfelelő megoldások révén. 1959-ben jött az első siker, mikor a csapat az SC Wismut Karl-Marx-Stadt (a mai Erzgebirge Aue) legyőzésével elhódította az FDGB-Pokal névre hallgató keletnémet kupát. A trófea még éhesebbé tette a városi irányítást, amely tovább erősített, s a drezdai csapat csaknem teljes átköltöztetése azt jelentette, hogy egy második csapatot is indítottak SG Dynamo Hohenschönhausen néven. Az évek múltával a labdarúgócsapatok kiváltak a sportklubok szakosztályai közül, így alakult meg 1966-ban a ma is ismert Berliner FC Dynamo, amely első éveiben még a hohenschönhauseniek idősebb és nagyon fiatal játékosaiból állt össze, egyfajta tartalékcsapatként.
A klub első elnöke Erich Mielke volt, a kommunista politikus, az Állambiztonsági Minisztérium egykori vezetője. Ennek is köszönhetően kapta meg az egyesület a „Stasi klub” gúnynevet, amit később azzal próbáltak elkerülni, hogy a helyi sporttanár Manfred Kirste vette át az elnöki posztot, Mielke pedig a háttérbe húzódva tiszteletbeli elnök lett.
Miközben a drezdai és lipcsei politikai tisztségviselők semmiképpen sem szerették volna, hogy Berlinben is legyen egy országosan is meghatározó futballcsapat, az 1968-ban élvonalba jutott BFC sajátos szerepet kapott a többi nagy ligacsapathoz képest. A keletnémet futball zászlóshajójává akarta fejleszteni a politikai vezetés, aminek eléréséhez komoly anyagi forrásokat biztosítottak az akadémia fejlesztésére. Emellett a klub az igazolások során nem csak az anyagi lehetőségei alapján tudott előnyös helyzetbe kerülni, hanem a politika által indokoltnak tartott érdekek miatt szerzett meg tehetséges labdarúgókat. Hasonlóképp tette azt a rivális Dynamo Dresden vagy a Vorwärts Frankfurt egy-egy esetben, de ott a pénz volt inkább a fő mozgatórugó, míg a fővárosba való igazolás során mindenki tudta, hogyha hívja a Berliner FC Dynamo, akkor jobb, ha igent mond.
Az 1971–72-es szezonra már egy ezüstérmes csapatot hoztak össze, amivel kvalifikálták magukat a nemzetközi porondra. Az európai kupában mutatott jó játék egy elődöntőt ért, de közben odahaza nem sikerült helytállni a bajnokságban. A vezetőség látta, hogy a nagyobb tervek megvalósításához több jó játékos kell. Az akadémia elkezdte termelni a tehetségeket, s közben a kisebb városok legjobbjait könnyedén csábították magukhoz. Az 1975–76-os idényben egy újabb ezüstérem jött össze, de ez csak fokozta az étvágyat. Két gyengébb évet követően 1979-ben elhódította első bajnoki címét a fővárosi együttes. Ez az Oberliga-szezon fordulópontot jelentett a keletnémet futballban, hiszen elkezdődött a berlini uralom, amely tíz éven át tartott.
Az aranyérem mellé a Bajnokcsapatok Európa-kupájában való szereplés joga is járt, ahol történelmi tettet hajtottak végre. Az 1979–80-as kiírásban a Nottingham Forrest volt az ellenfél a negyeddöntőben. A Brian Clough irányította együttes elleni odavágón 1-0-ra nyertek a berliniek, ami az első szigetországban aratott keletnémet győzelem volt a sorozat történetében. A visszavágón az angolok 3-1-re diadalmaskodva továbbjutottak, majd másodszor is elhódították a legrangosabb klubtrófeát Európában.
A nyolcvanas évek közepén egészen lehengerlő volt a fővárosi alakulat. Egy 36 meccses veretlenségi szériával sosem látott rekordot állított fel, amivel mindenkinek jelezte, hogy nincs igazi ellenfele. Hogy ez mennyire volt a csapat érdeme és mennyire volt erre hatással a kedvező játékvezetői ítéletek sokasága, azt sosem fogjuk megtudni, bár Hanns Leske berlini politológus a könyvében többször is fejtegette azt, hogy a kétes döntések mindig a fővárosiaknak kedveztek.
Ennek legemlékezetesebb példája Bernd Stumpf nevéhez fűződik, aki az 1986-os szezon 18. fordulójában az 1. FC Lokomotive Leipzig otthonában zajló találkozó 94. percében egy kétes büntetőt ítélt meg a fővárosiaknak. Az értékesített tizenegyessel döntetlenre mentette a meccsen a BFC, amely megőrizhette előnyét, amely végül a szezon végéig ki is tartott. A meccs után az NDK labdarúgó-szövetsége érvényben hagyta az ítéletet, de eltiltotta Stumpfot, aki ezután már nem vezetett meccset, de a Türingiai Labdarúgó-szövetség tisztségviselőjeként dolgozhatott.
Az 1980-as évek csúcsteljesítménye leginkább saját fiataljaiknak volt köszönhető. Andreas Thom, Bodo Rudwaleit vagy épp Rainer Ernst alapemberei voltak a keletnémet válogatottnak is. Mellettük pedig remekül igazoltak új játékosokat, mint ahogy azt az idehaza is ismert Thomas Doll vagy Frank Pastor megszerzése is mutatta.
Manfred Kirste 1988-as visszavonulása az elnöki feladatoktól nagyon rossz hatást gyakorolt a klubra. Még a kupagyőzelem ugyan jelentett némi pozitívumot, de az SG Dynamo Dresden letaszította őket a bajnoki trónról, majd az ország egyesülése elindította a klubot a süllyedés felé. A politikai támogatás és az ezzel járó előnyök hiányában sorra igazoltak el a játékosok. 1990-ben FC Berlin névre keresztelték át a klubot, de ez sem változtatott azon a tényen, hogy az 1991-es bajnoki átszervezéskor a gyenge eredmények miatt csak a harmadosztályba sorolták be. A berlini csapatnak 1994-ben már csak a negyedosztályban volt hely, állandósultak az anyagi gondok. 1999-ben a szurkolók elérték, hogy a csapat vegye vissza régi nevét és Berliner FC Dynamóként működjön. Az ekkor elhódított Berliner Landespokal még gyógyírnak tűnt, de végül ez sem mentette meg a klubot, amely 2001-ben érte el a mélypontot: csődöt jelentett.
Az újjáalapított BFC 2004-ben megnyerte a városi bajnokságot és visszajutott az ötödosztályba, majd 2008-tól stabil financiális alapot kapott a helyi vállalkozó, Norbert Uhlig jóvoltából, aki elfoglalta az elnöki posztot is. 2014-ig kellett várni az újabb szintlépésre, amikor egy szenzációs idényt hozott össze a fővárosi gárda, mely bajnoki aranyat ért. Közte és azóta a csapat összesen hatszor hódította el a Berlini Állami Kupát (2011, 2013, 2015, 2017, 2018, 2021), de a feljutás egyelőre várat magára, így pedig nem tudnak a profi szintre visszatérni.
Szerző
