Willy Sagnol, Grúzia hőse

Nem véletlenül emlékszünk jobban Sagnolra játékosként, mint edzőként, hiszen a pályán jóval sikeresebben szerepelt, mint az oldalvonal mellett – legalábbis eddig.

Az 1977-ben, Saint-Étienne-ben született Willy David Frédéric Sagnol szülővárosa csapatában kezdte pályafutását, a felnőttek között is a zöld-fehérek között debütált az 1995–96-os idényben. Két évvel később szerződtette az AS Monaco, amellyel 2000-ben megnyerte a francia bajnokságot, többek között Fabien Barthez, Rafael Márquez, Ludovic Giuly, David Trézéguet, Marcelo Gallardo és Marco Simone csapattársaként.

Még ugyanebben az esztendőben bemutatkozhatott a friss Eb-győztes francia válogatottban is, de immár a Bayern München játékosaként. A bajorok mintegy hét és fél millió eurót fizettek a védőért, de talán maguk sem gondolták, hogy ekkora kincsre leltek: Sagnol a következő nyolc évben szinte csak sérülés vagy eltiltás miatt hiányzott a gárdából – utóbbiból nem sok akadt, hiszen egyetlen alkalommal sem állították ki Németországban. Fejben tehát rendben volt, a lábával viszont akadtak gondok: 2007-ben egy térdszalagszakadás miatt hagyott ki hét hónapot, két évre rá pedig egy súlyos Achilles-sérülés a 32 éves játékos pályafutásának végét jelentette.

Müncheni karrierje lehetett volna hosszabb, de sikeresebb nemigen: a Bayernnel ötször lett bajnok, négyszer nyerte meg a DFB Kupát, 2001-ben pedig a Bajnokok Ligájában is felért a csúcsra: a BL-menetelés során összesen 14 mérkőzésen jutott szóhoz, a Valencia elleni döntőben viszont csak egy félidőt tölthetett a pályán, a szünetben ugyanis őt áldozta be Ottmar Hitzfeld, hogy behozhasson még egy csatárt (Carsten Janckert) a hátrányban lévő csapatba.

A válogatottal sem kerülték el a sikerek: 2001-ben és 2003-ban is tagja volt a Konföderációs Kupát nyerő csapatnak, a 2006-os németországi világbajnokságon pedig valamennyi mérkőzést végigjátszotta a döntőt végül az olaszokkal szemben tizenegyesekkel elbukó együttesben.

A balul sikerült 2008-as Eb volt az utolsó nagy tornája, a hollandok elleni 4–1-re elveszített csoportmérkőzésén szerepelt utoljára a nemzeti csapatban (amelytől egy Thierry Henry-nak adott gólpasszal búcsúzott).

(Forrás: UEFA.com)

Kényszerű visszavonulását követően nem szakadt el a labdarúgástól: 2010 januárjától nevelőegyesülete, a Saint-Étienne felügyelőbizottságának tagja lett, egy évvel később pedig utolsó klubja, a Bayern München alkalmazta játékosmegfigyelőként. A Monaco kivételével tehát valamennyi egykori csapatát „végigjárta”, a sorból pedig a francia válogatott sem maradt ki: 2011 novemberétől a szövetség technikai igazgatójává nevezték ki, másfél évvel később pedig az utánpótlásgárdákhoz került: előbb egyetlen találkozón beugróként irányította az U20-as nemzeti együttest, majd a 21 éven aluli válogatott kispadján kötött ki. Veretlenül vezette ki a csapatot az Európa-bajnokságra, de a tornán már nem ő irányította az együttest, ugyanis 2014 júliusában a Girondins Bordeaux vezetőedzője lett (a vezetők eredetileg Zinédine Zidane-t akarták, de miután a csapat korábbi klasszisa inkább a Real Madridot választotta, Sagnolra esett a választásuk).

Sagnol első idényében a bajnokságban a hatodik helyre vezette a Girondins-t, amely hazai pályán az egyaránt előtte végző PSG-t, a Monacót és a Marseille-t is legyőzte, és kiharcolta az Európa Liga-szereplés jogát.

A következő idény azonban már sem a csapat, sem az edző számára nem sikerült ilyen jól: a Bordeaux nyeretlenül esett ki az EL-csoportjából, a Ligue 1-ben pedig csak a 11. helyet szerezte meg. Az idény hajráját azonban Sagnol már csak a tévében nézhette, márciusban ugyanis menesztették.

Az egykori védő a következő bő egy év alatt nem vállalt munkát, 2017 júniusában viszont visszatért a Bayern Münchenhez – Carlo Ancelotti segítőjeként.

A müncheni kaland még a bordeaux-inál is jóval rövidebbre sikeredett: az olasz edzőlegendát már szeptember végén kirúgták. A Hertha elleni idegenbeli bajnokin megbízott trénerként Sagnol vezette a bajorokat – életében először és (eddig) utoljára, a 2–2-re végződő berlini találkozó után ugyanis kinevezték Jupp Heynckest, aki magával hozta a stábját is, így a franciának nem volt maradása.

A következő időszakban nem sok jel utalt arra, hogy lesz még olyan európai ország, ahol Willy Sagnol edzői nagyságát ünneplik majd, hiszen a szakember három és fél éven keresztül nem ült kispadon.

Arra sem kapta fel a fejét a futballvilág, amikor a korábbi védőt kinevezték a grúz válogatott élére, hiszen a kaukázusi ország nemzeti együttese a legnagyobb jóindulattal is csak az európai középmezőny aljához sorolható.

Eleinte úgy tűnt, ebből az állapotból Sagnol sem mozdítja ki a gárdát, hiszen első kilenc mérkőzése közül csupán egyet nyert meg a csapattal, amelynek annak ellenére sem volt esélye kijutni a 2022-es vb-re, hogy a kvalifikációs sorozat hajrájában legyőzte a svédeket.

Ez a siker azonban önbizalmat adott a gárdának, amely 2021 októberétől kezdve bő egy éven és 11 mérkőzésen keresztül veretlen maradt – a sorozatnak a későbbi világbajnoki elődöntős Marokkó vetett véget néhány nappal a katari torna rajtja előtt.

Ebbe a szériába esett a Nemzetek Ligája veretlenül megnyert csoportköre, amelynek köszönhetően Grúzia válogatottja bejutott az Eb-selejtezők playoffjába, amelyet idén márciusban sikerrel abszolvált.

Az Európa-bajnoki kijutásnak köszönhetően (a németországi tornán történtektől függetlenül) egyértelműen Willy Sagnol a grúz válogatott történetének legsikeresebb szövetségi kapitánya, pedig az elmúlt évtizedek során több, nála nagyobb névnek számító szakember is próbálkozott a nemzeti csapatnál.

A kilencvenes évek végén a játékosként a holland válogatottal vb-ezüstérmet, edzőként pedig az Anderlechttel három belga bajnoki címet szerző Johan Boskamp egyszerre vezette a Dinamo Tbiliszi csapatát és a válogatottat, előbbit több, utóbbit kevesebb sikerrel: a klubcsapattal bajnok lett, a nemzeti együttessel viszont öt találkozón csak egy pontot sikerült szereznie.

Sagnol honfitársa, Alain Giresse sem szerepelt sokkal jobban: a korábbi remek középpályás 2004 tavaszától bő egy éven át vezette a csapatot, de miután tíz meccséből csak kettőt tudott megnyerni, szerződése lejártával nem marasztalták.

2006 januárjában a német vonalra léptek a grúzok, de ez sem jött be igazán: Klaus Toppmöller 25 találkozója közül csak hetet tudott megnyerni, az északírektől kapott négyes után tőle is elbúcsúztak.

Öt hónappal a germán szakember menesztése után egy még nagyobb név debütált a kispadon, Héctor Cúper személyében.

A korábban a Valenciát a Bajnokok Ligája döntőjébe vezető argentin szakember első mérkőzését megnyerte ugyan, de a walesi bravúrgyőzelmet a következő 15 találkozón egyetlen siker sem követte, így a dél-amerikai világvándor is gyorsan továbbállt.

A Sagnol előtti utolsó külföldi kapitány Vladimir Weiss volt a grúz kispadon: a szlovák szakember minden idegenből érkező elődjénél tovább húzta, hiszen csaknem ötven találkozón vezette Grúzia nemzeti csapatát. Ugyanannyi (16) győzelmet aratott, ahány vereséget szenvedett, de az igazán nagy dobás neki sem sikerült – ellentétben Willy Sagnollal.

Kiemelt fotó: SPORT